Cskata

"Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.", ismertem eddig én ezt a szólást, aztán ma megtudtam, hogy ha fénylik Vince tele lesz a pince.Most aztán itt állok bután a nagyvilágban. Mert ma Vince napja van, hétágra süt a nap, de veszett hideg van. Még a déli órákban is röpködtek a mínuszok. A kutya itatóedényében még délben is be volt fagyva a víz, az is amit délelőtt kapott. Tehát az én nagy dillemám most az, hogy ősszel bőséges szüretre számíthatunk, vagy csak olyan félnaposra. Persze ez úgy is majd csak ősszel derül ki. Most éppen az erős hidegfront hatását érzem már napok óta, aztán törvényszererűen követi majd a melegfront. Valószínűleg csak azért, hogy egyeseknek legyen miért nyavalyogni.

Amúgy is elég negatív lettem mostanában. Nem tudom, hogy ezt a hideg, szürke napok teszik, vagy valami más. A gondjaim egyik forrása, hogy egy ideje fáradékonyabbnak érzem magam. Kisebb terhelésre is megizzadok, pihegek. Jól esik néha semmit nem csinálva ülni, nézni ki a fejemből. Én, akinek lételeme volt a mozgás, motyorgás, mert soha semmire nem elég az idő. Hisz az idő olyan kevés. Napok óta megint rosszul alszom, nehezen tudok elaludni este. Na, aztán ilyenkor jönnek a hülye gondolatok csőstől. Az egyik ilyen nagyon régi félelmem, hogy egy reggel nem ébredek fel. De, ha belegondolok nincs ebben semmi rossz, mert ez a legszebb halál.Aztán, ha gondolkodik az ember rájön, hogy nem neki fáj ha meghal. Számára ezzel véget ér minden, és nem is tud róla. A hiánya és minden más csak a szeretteinek fáj. Attól, hogy te meghalsz, az élet még megy tovább. Mindenkinek a hiányát meg lehet szokni idővel. De én még annyi mindent szeretnék csinálni ezen a világon, nekem még annyi dolgom van, én még nem akarok meghalni! Gondolom ezzel más is így van. Tehát jobb, ha nem tudjuk az idejét.

Most nem tudom folytatni...

Biztosan hallottátok tegnap a kövek gördülésének zaját. Na, az volt az amikor megtudtuk egy szövettan eredményét. Őszintén bevallva én nem is számítottam rosszra, de azért az a biztos, amikor az orvos megmondja a vizsgálat eredményét. Persze ettől még nem derült ki, mi okozza férjem panaszát, és a szakorvos sem tudott pontos választ adni. De ez a szövettan mindenesetre negatív eredményt hozott. Szerencsére.

Nekem mindenesetre nagy megdöbbenést okozott, hogy emberek szó szerint veszik, ami a papírra le van írva. Az én tapasztalatom és az egészségügyben eltöltött hosszú évek tapasztalata nekem azt mondatja, hogy az a fontos, amit az orvos mond a betegnek. Hogy mi kerül a papírra az sokszor teljesen másodrendű és erősen emberfüggő. A papír sok mindent elbír! Számomra már késő tapasztalat, hogy ami neked napi rutin, lényegtelen dolog, az más számára nagyon fontos félinformáció.Attól is nagyon óvok mindenkit, hogy egy orvosi lelet szavait szövegkörnyezetükből kiragadva értelmezzék, szótárazzák, mert nagyon könnyű így félreértelmezni bármit. Ezért mondom én, hogy az orvos szavaira kell figyelni. Ha valami nem teljesen tiszta, kérdezni. Az orvos csak azt a kérdést nem hallja, amire nem akar, vagy nem tud válaszolni.

Nagy gondban vagyok egy ideje. Tény, hogy mostanában kevesebbet beszélek, mert így hozta a sors. De egyre gyakrabban kérdeznek vissza, hogy mit mondtam, mert nem értik a beszédemet. Nem tudom eldönteni. hogy az én beszédemmel van baj, vagy a másik fél fülével. Lehet, hogy megint gyakorolnom kéne a betűképzést, esetleg logopédushoz járnom?  Viszont, h a telefonálok sosincs ilyen gond. Vagy csak nem akarnak szólni? Na, ezért nehéz nekem eldönteni, hogy akkor most mi van.

Az elmúlt napokban volt mindenféle idő, leginkább hideg. Esett néminemű hó is (a 2-3-4 cm elenyésző mennyiség, ebből még egy rendes hóembert sem lehet építeni), lehetett havat takarítani. Ennyit az ember még testmozgásként is megcsinál, csak időnként attól féltem, hogy elcsúszok. A hólepel pozitív hozadéka volt, hogy megjöttek a madarak az etetőre, így a konyhaablakól nagyon jó nézni, hogy felváltva repülnek a nekik kikészített magokra. Őket még a kutya is nyugodtan nézi! Bentről, a fűtött lakásból még a kinti hideg, havas, szeles időt is jó nézni. (Azért örülök, hogy lassan de biztosan hosszabbodnak a nappalok.)

Ma végre kisütött a nap és voltunk nagyot sétálni...

2016. Mindenkinek boldog új évet! Úgy érzem ez kijár az év első blogjának elejére. És ezt komolyan is gondolom.

Túléltük karácsonyt és szilvesztert. Ez már önmagában is nagy dolog. Valami megmagyarázhatatlan okból ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy töménytelen mennyiségű kaját kell főzni és persze elfogyasztani. Ha otthon maradsz és hozzád jönnek vendégek azért főzöl. Ha te mész vendégségbe, akkor azért főznek. Mindenki kezdi azt érezni, hogy kötelező enni! Az ember unalmában is eszik! És akkor még nem beszéltünk az édességekről. Hiába sütöttél te csak kétféle beiglit és egy zserbót (mert ezeket szereti is a család), hoznak, kapsz., terem más desszert is. Aztán már csak azért eszed, hogy elfogyjon. Vagy valaki azért, hogy nehogy más egye meg. De ezek olyan dolgok, ami miatt ilyenkor nyavalyog az ember, de hozzátartoznak az ünnephez. (Előző életemben valamelyik karácsony előtt megfogadtam, hogy nem sütök mézeskalácsot. Karácsony előtt két nappal sütöttem meg, mert azok nélkül az illatok nélkül nem volt teljes számomra a készülődés.)  (Hogy az ablak tiszta-e, az kit érdekel, úgyis majdnem mindig be van húzva a sötétítőfüggöny a rövid, szürke napok miatt.) Az karácsonyban úgyis az a szép, hogy ilyenkor az ember találkozik szűkebb-tágabb családtagjaival, jókat beszélgethet. Ehhez persze, hogy hozzátartozik ez evés-ivás is. (Én annak is nagyon örülök, hogy a sok tespedésben és evésben nem nőtt a súlyom.) És az ajándékbontogatásnak is meg van a maga bája, bár minden átrendeződik, ha egy unoka is van a fa alatt. Meg tudom érten, hogy ilyenkor ő a legfontosabb. Aztán alig hevertük ki a karácsonyi eszem-iszomot máris itt volt a szilveszter. Nekünk fiatal, kétéves kutyánk van, de ő is síkideg volt szilveszter napján. Nem is csodálom. Délután hat órától, éjjel két óráig szinte folyamatosan lehetett hallani a robbantgatásokat. Nem vagyok bigott állatvédő, de nem igazán értem, hogy miért boldogok az emberek attól, hogy nagy zajt csapnak, durrogtatnak. Azóta viszont csönd van,. Akkor most már nem boldog senki? (Vagy tán én öregedtem meg nagyon?)

Szilveszter előtti napon még fotókat csináltam az ablakokban lévő virágládákban virágzó muskátlikról. Az volt az utolsó enyhe nap. Másnap már keményen fagyott és azóta is fagy.Senki nem panaszkodhat az időre a hidegsége miatt, hisz csak a napokban fordult téliesre az idő. Én bevallom, örültem volna , ha Mikulástól Vízkeresztig van hó, de inkább most essen, mint márciusban. Én akkor már odakint szeretnék motyorogni a kertben, ha Isten is úgy akarja. Ja, mert az elsején lesett kevés hó után, ma délelőttől kezdve megint esik a hó. Apró, porszerű, nem szeretem. És a szél is fújdogál, és nagyon hideg (elszoktunk tőle) van. De estefelé, ha már a hóesés is megállt ki kell majd menni letakarítani a járdát, mert az a mi feladatunk. Azt pedig azért nem szeretném, hogy a férjem egyedül csinálja meg, bár valószínűleg én csak hátráltatom, mert még rám is figyelnie kell.

Az előbb mentem egy kört itt fenn a tetőtérben, mert a tetőablakot már belepte a hó, és nem látok ki. Bentről, a melegből nagyon szép fehér miden, de ha a hőmérőre nézek, akkor már nem olyan szép a leányzó fekvése. A hideg miatt két napig ki sem tettem a lábam a lakásból, tehát ma már muszáj lesz egy kicsit összevakarom magam. Persze ilyenkor óvatosabban kell odakint lépkednem is, mert nem mindig látszik a hótól, hogy mire lépek. Én pedig nehezebben korrigálok, mint egy egészséges ember. Lehet, hogy ez is az egyik oka a lustaságon kívül annak, hogy kimenjek önként, dalolva. De, hogy egy kis pozitívumot is öntsenek belém: ma itt volt nálam a gyógytornász, és nagyon meg volt elégedve a stabilitásommal (persze a cigány is a saját lovát dicséri).

 Ma megkaptam a levelet a Kormányhivataltól, csak két hónapja kérvényeztem a nyomikártyám meghosszabbítását...

Olyan vagyok, mint Dúli-fuli a Hupikék törikékből. Ki nem álhatom a ködös, szürke időt. Útálom, amikor a konyhaablakon kinézve nem tudom eldönteni, hogy esett az eső vagy a lecsapódó párától vizes a térkő, a terasztaposó. Ha kimegyek  mindig úgy érzem, hogy szitál valami. Nem eső esik, mert annál apróbb szemű, de folyamatosan érzem. Tipikusan az az idő, amikor az ember nem húzza föl az esernyőt, mert nem esik, de hosszútávon mindene nyirkos lesz. Ja, és ilyen időben csak akkor mozdul ki otthonról, ha muszáj.  Aki dolgozni jár, annak persze muszáj. De én kényelmes vagyok, még a karácsonyi vásárba sem szívesen indulok el. Pedig ott nagyon finom puncsot lehet inni.

A szürke idő persze vonza a negatív gondolatokat is. Főleg, ha erre rásegít egy ismerős halálhíre is. Amúgy is nagyon sokat foglalkoztat mostanában az elmúlás. Néha úgy érzem, hogy minden nap csak haladék ezen a világon és már régen odaát kellene lennem. Ha éjszaka nem tudok aludni, még többet foglalkoztat ez a téma. Ilyen volt a mai hajnal is. Mindig az jut eszembe, amit a férjem szokott mesélni: Amikor ott feküdtem Pesten az Intenzív Osztályon mélyaltatásban férjem megkérdezte az engem műtő professzort, hogy mire számíthat. (Tulajdonképpen semmit nem tudtak.) Az egész mondanivalójának a lényege az volt, hogy engem nem fog zavarni, ha zakkant leszek, mert elleszek a magam világába, a velem együtt, körülöttem élőnek lesz nehéz. Ez van a halállal is, ha meghaltál nincs már semmi gondod, nem zavar semmi. A szeretteid az első sokk után nagyon fognak sajnálni, hiányozni fogsz nekik, de egy idő után enyhül a fájdalom és az élet megy tovább. Tudom, hogy ezek nagyon morbid gondolatok, de mostanában nagyon áthatják egész valómat. Néha úgy érzem, hogy ez az én előzményemmel valós is. Ilyenkor nem is tervezek hosszú távra. Persze elvileg senki sem tervezhetne hosszútávra, mert senki sem tudhatja, mit hoz a jövő.

Na , azért nem csak ilyen eretnek gondolatok foglalkoztatnak eme szép ünnep előtt. Mivel a rövidtávú memóriám időnként cserben hagy, ezért listát írtam arról, mit kell elvégeznem még Karácsony előtt. A mézeskalácsok már kisültek, készen vannak, csak a csomagok elkészítése van hátra. Ma volt a beigli és zserbósütés napja. Ezen is túl vagyok. Holnap megfőzöm a székelykáposztát és a kocsonyát, aztán már jöhet a Jézuska. Azért közben még a másik fiamnak is lesz egy tortája. Mert megérdemli! Aztán izgatottan várom a Szentestét, mert ajándékot kapni akármennyi idős is az ember, nagyon jó.

Kicsit nagyon fárasztó nekem ez a sok munka, de arra gondolok, hogy ha minden úgy lesz, mint régen, akkor néhány embernek sikerül örömet okoznom. Azt hiszem minden nő elfárad kicsit itt a karácsony előtti hajrában, de ez hozzátartozik az ünnephez, és hiányérzetünk lenne, ha nem így tennénk. (A nagytakarítást már régen mellőzöm.) Aztán Karácsony után majd pihenek. (Ez a terv.)

Most pedig úgy látom felszállt a köd, irány a belváros...

Odakint nyakig ér a köd. Írhattam volna másképp is, de az nem szalonképes. A lényeg, hogy köd kezdődött, és egyre sűrűbb. Lassan már a szomszéd diófáját sem látom, és nem a sötétedés miatt. Délben, amikor még sütött a nap, azt terveztem, hogy délután sétálunk egyet az adventi belvárosban és iszunk egy kis rumpuncsot. Aztán amikor ebéd utáni sziesztázásomból, gombnyomkodásomból magamhoz tértem már csak az egyre sűrűsödő szürke ködöt láttam. Kinek van kedve ilyenkor önként, dalolva kimozdulni a lakásból? Hát nekem nincs! Nagyon hamar lebeszéltem magam a sétáról, pedig biztosan jót tett volna egy is séta. Hát ez most így alakult.

Szükségem is van egy kis pihenésre, mert ez a "Mozgássérült Parkolókártya" meghosszabbítása körüli cécó rengeteg energiámat emészt fel. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne rá szükségem. Bármilyen hihetetlen is én szívesen élném az agyvérzésem előtti életemet, talán még dolgoznék is. Időnként az az érzésem, hogy a kívülállók nem tudják, hogy mennyi munkám van abban, hogy most így itt vagyok. Azt még a körülöttem lévők is nehezen értik, hogy én nap, mint nap mennyi energiát fektetek abba, hogy meg tudjak felelni a napi feladatoknak. És ez most nem panaszkodás. Ez az én megfelelési kényszerem miatt van így, pedig tudom, hogy úgysem tudsz mindenkinek megfelelni. Mindig találsz olyat, aki csak azt várja, hogy hibázz és ezt a fejedre olvassa. Aztán az is lehet, hogy néha nem kellene mindent megcsinálni (attól rettegve, hogy hibázol) hisz sajnos okod van rá, hogy ne csináld. A fene sem tudja, hogy mi lenne a jó. (Lehet, hogy ha nem lenne ilyen szürke a világ másképp látnám a dolgokat. Na de, a tavasz még messze van. Az is lehet, hogy túlságosan sok időm van gondolkodni, az agyamra ment a nyugdíjas lét. Tény, hogy amikor még dolgoztam, kevesebb időm jutott nyavalyogni. Igaz, hogy akkor meg más gondjaim voltak.

Még nem járunk térdig a mézeskalácsban, pedig már lassan ideje...

Mindjárt itt a tél, ja és december!

Hogy mindjárt itt a tél, azt a hőmérsékletből is lehet érezni. És fűteni is kell, hogy idebent kellemes legyen a hőmérséklet. A fák már eldobálták a leveleiket, amit össze is kapirgáltunk. Most már csak kósza leveleket kerget a szél. És nincs kedvem kimenni. Persze azért egy kört kellett menni a kertben, hogy ellenőrizzem, hogy minden rendben van, és ebben a kutya is segített. Rendben van! Nem sok látnivaló van, a lassan, fokozatosan megfagyó,elnyíló krizantémokon kívül nem sok minden látható. Csak ma néztem meg, hogy a férjem még a múlt héten felásta a zöldségeskertet. Hát nem kellene megerőltetnem magam ahhoz, hogy találjak dolgozni valót a kertben, de azt hiszem erre majd csak akkor kerül sor, ha hozzászoktam ehhez a hőmérséklethez. Addigra pedig remélem már leseik a hó.

Hogy mindjárt itt a december, azt a tegnap kezdődött advent is jelzi. Meg is gyújtottuk az adventi koszorún az első gyertyát. (És még a lakást sem gyújtottam fel! Bár erre a délelőtti ebédfőzés során állítólag tettem kísérletet, de ez aljas rágalom.) Olyan hihetetlen, hogy mindjárt itt a karácsony, hisz még csak most múlt el az előző. Tegnapelőtt volt egy szabad délutánom. Ez ami ritka alkalmak egyike volt, amikor egyedül voltam itthon.Ez új életemben nagyon ritkán fordul elő. Most is hosszú ideig tartott rábeszélni a férjemet, hogy nyugodtan menjen el volt osztálytársaival, el leszek egyedül is. Főleg mert Bécsből hazalátogató fiam futballmeccsre ment. Szóval kihasználtam az alkalmat és felraktam a függönyökre a szalmadíszeket és az egyéb karácsony, mikulás közeledtét jelző kütyüket. Erre azért volt ez jó alkalom, mert a férjem minden egyes esetben morog érte. Amikor már a végeredményt látja, akkor tetszik neki, de az odáig vezető út... ( Ez gondolom minden éltesebb férfinél így van. A bevásárlásról ne is beszéljünk!)

És túléltük a névnapomat is. Ennek lezárása volt a tegnapi családi ebéd. Remélem nem csak Nyalóka, hanem mindenki talált olyan ételt ami ízlett neki és jól is lakott. Jöhet a következő nap!

Már két hete van egy nagy dilemmám. Van időpontom az Amerikai úti Idegsebészetre kontrollra. De! Szerencsére negatív a koponya MR-m, látott az itteni Idegsebészet főorvosa, és látta az MR felvételt is. Többet, szebbet, okosabbat Pesten sem tesznek. Akkor nem igazán látom értelmét, hogy elautózzunk odáig, rászánjuk az egész napot, idegeskedjünk és fizessünk. Én már döntöttem! Hogy aztán mi lesz az majd csak utólag derül ki. Egy biztos, fiatalabb nem leszek. Csodák nincsenek! Azt hiszem nagyon sokat elkövettem az állapotom javításáért, de vannak korlátok. És a kor előrehaladása sem pozitívum. Mostanában is gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy ez az agyvérzésem miatt van így vagy már a kor hozta magával. Nem hiszem, hogy bárkit boldoggá tenne az a tény, hogy már soha többet nem közlekedhet egyedül az utcán, mert biztonsággal képtelen rá. És nem a kora miatt!

Megyek karácsonyi ajándékot gyártani...

Miután egyre rövidebbek a napok, az ember egyre inkább beszorul a lakásba. Nem mintha odakint a kertben olyan sokat dolgoznék, de a benti munkákhoz még kevésbé van kedvem. Amúgy is nagyon megviselnek az időjárási frontok.  Mostanában pedig nincs belőlük hiány.

Mióta beindult a fűtési idény esténként nem lehet szellőztetni a kéményekből dőlő füst szaga miatt. Fehérváron ezen a héten napközben sem, mert ezen a héten engedélyezett a kerti hulladék elégetése. Ezért aztán a tüzelésre kiéhezett népek örülnek, hogy végre tüzelhetnek szabadon, és meg is teszik. A nem Fehérváriak kedvéért: ebben a városban azért volt szmog, mert a családiházas övezetben lakók nyakra-főre tüzeltek (a Városháza szerint). Ezért aztán a kerti hulladékot be kell zsákolni, felcímkézni és kukanapon kitenni, hogy elszállítsa a Deponia. Majd ő komposztálja! Mennyivel egyszerűbb lenne, ha megkérnék a városban lakókat, hogy dobjanak össze egy kis komposztálni valót a számukra, mert a város zöldterületeiről lenyírt fű és a parkokban összegyűjtött levél kevés nekik. Ehelyett mindenféle rendeleteket hoznak. Oké, hogy a ház előtti fákról lehullott lombot és a diófa leveleket nem akarom komposztálni, vigyék a fenébe. De a többit én is tudom komposztálni! Viszont aki kertes házban él az tudja, hogy mindig akad olyan kerti hulladék, amit elég körülményes bezsákolni vagy kötegelni. Vagy esetleg fertőzött növényi rész, amit nem biztos, hogy két hétig kellene tartogatni.A másik, amire én hivatkozni szoktam, hogy az ember alapból nem hülye; csak száraz tüzelnivalót gyújt meg és annyit ami pillanatok alatt elég és nem füstöl. Nade okos emberek íróasztal mellett eldöntötték, hogy ezektől a tüzelésektől van szmog a városban és majd ők megmondják, hogy mikor lehet égetni. Már tavaly eldöntötték, hogy idén ősszel mikor. Esett is az eső októberben azon a héten végig. Ezért lehet most ezen a héten égetni. Amúgy embernek eszébe nem jutna november közepén tüzelni odakint. Ja, azt persze nem tudják és nem is tudhatják megszabni. hogy kályhában, tűzhelyben mit égethetnek el az emberek, ezért aztán kerti hulladék égetése nélkül is lehet veszettül büdös a családiházas övezetekben, hisz ott mindent el lehet égetni ami elég.De tavasszal, ha visszavágtam a vadrózsát, ígérem felhívom a Deponiát, hogy kötegeljék be. Ja, és van egy gyönyörű, de rettenetesen tüskés rózsabokrom is! (Na, most jól el morogtam magam).

Szóval azért voltunk ma kint, mert szép idő volt (bentről), tele volt a kert lehullott falevelekkel és volt mit motyorogni a virágoskertben is. De igazándiból tüzelni akartam (még egyszer sem sikerült beleesnem a tűzbe). Hát a tüzelést az egyre erősödő szél megakadályozta. Férjem megejtette az idei utolsó fűnyírást, ezzel összeszedte a lehullott lombot, és belement minden a komposztgödörbe. Tüzelni ugyan nem tudtam, de volt mit tennem odakint. Aztán bejöttem idő előtt, mert az egyre erősödő szél teljesen szétfújta a fejemet. Az az igazság, hogy egyre erősödő fejfájásom lett, ami még idebent is csak nagyon lassan szűnt meg. A szél egyre erősödik, belegondolni sem merek, hogy milyen estém, éjszakám lesz.

Amúgy sem múlt el minden rossz érzésem. Szerencsére negatív a koponya MR-m, de akkor is. Hiába mondja kívülálló, hogy egyre stabilabb a járásom és kívülről már szinte nem is látszik semmi, és egyre labilisabbnak érzem a mozgásom. Főleg most, hogy az Anyósomék gyémántesküvőjén készült képeket nézegetjük szinte minden nap, most látom, hogy milyen széles alapon állok meg, miközben én úgy érzem, hogy dehogy.

Mindenféle ügyek intézésébe belefáradva úgy gondoltam, hogy egy kis kikapcsolódás lesz, ha elkísérem a férjemet a Balatonra. Hát kikapcsolódás annyira nem, de nagyon tanulságos volt. (Már előre elnézést kérek minden férfitől, aki nem érintett.) A férfi tervez, a nő végez. Egy férfi hosszú agymunkával megtervezi az elvégzendő munka menetét, a nő ez idő alatt megcsinálja (minden előzetes terv nélkül). Ha porszem kerül a gépezetbe megáll az élet, a szentségelésen kívül egy ideig nem sok minden jut a férfi eszébe. A nő ilyen esetben azonnal áttervez mindent. Még nem hallottam olyanról, hogy valakinél ne lett volna ebéd, mert kiderült, hogy az előre megtervezett menühöz nincs otthon meg minden. És nem megy az ember ilyenkor boltba vagy a szomszédba (mindkettő időveszteség), és szentségelni sem mindig szokott, mert tudja, hogy azzal nem ér el semmit. Óh, szegény férfiak, mi lenne veletek nő nélkül! (Tudom, hogy most azt mondjátok, hogy nagyon vígan meglennétek, de tudom, hogy csak addig, amíg meg nem unnátok a konzerveket és lenne tiszta ruhátok.) Hangsúlyozom, hogy ez csak az én véleményem!

Vár a dió, meg kell pucolni...

Kis örömökből áll az élet. És az én mai hírem nem is kicsi, tehát miden okom meg van örülni. (Csak az a kisördög ne motoszkálna mindig!) Tehát voltunk ma idegsebésznél, aki az MR felvételeket látva megnyugtatott, hogy nem történt változás a koponyámon belül. Se rossz, se jó irányba. Ennek azért örültem ma nagyon (mert hála a távleletezésnek) majd csak holnapután kapom meg a hét elején történt MR vizsgálatról az eredményt.

Azért minden rosszkedvemet ez a jó hír sem tudja elmosni. Egyrészt betört a hidegfront és a vele járó szélnek nagyon nem tudok örülni. Feszültté, ingerülté tesz, nem tudok nyugodtan aludni sem. A másik, hogy már több, mint öt éve történt ami történt. Már! Tudom, hogy bárki bármikor meghalhat, mégsem tudom kiverni a fejemből a negatív gondolatokat. Persze ebbe biztosan belejátszik az is, hogy a héten a férjem nagybátyjának a temetésén voltunk. Oké, hogy Józsi bácsi kilencvenöt éves volt, de három hete még ott volt anyósomék gyémántlakodalmán. Talán ezért is olyan nagyon nehéz elhinni, hogy meghalt. Furcsa látni az esküvőn lévő képeken.

Furcsa nekem minden ebben a világban! Pár napja ilyen a hangulatom. Majd igyekszem túl lenni ezen is. Biztosan sikerül majd jobb irányba terelni a gondolataimat. Azzal biztatom magam, hogyha sikerült aránylag jól talpra állnom egy agyvérzés után, akkor egy kis depi nem fog leteperni.

Megyek, mert alighogy elment a nagyfiam, megjött a kisebbik...

Heuréka! Mindig mondtam, hogy a jó munkához idő kell. Hát ez egy olyan hét , amikor minden összejön. Kezdődött azzal, hogy felkerült a falra egy olyan kép, amire már két hete vigyáztam a nappaliban. Aztán még aznap fel lett állítva a zuhanykabinom a régi szétesett helyett. Hiába, egy férfi gondolkodik mielőtt bármihez  hozzákezd, csak egy nő kezd el hebehurgyán dolgozni. A gondolkodáshoz pedig, mint tudjuk idő kell.

Na, de a nagy meglepetés ma ért! Június 15. óta nyugdíjas vagyok. Ma csengetett a postás és hozott egy tértivevényes levelet. Ma kaptam meg a határozatot, arról hogy mennyi a nyugdíjam. Oké, két hónapja már kapok nyugdíjelőleget. Na, de az aki fizetéstől fizetésig él, az miből fizesse két-négy hónapig a rezsijét, miből vegyen élelmiszert? És akkor nekem még volt segítségem, de aki nem ismer senkit, aki tudna neki segíteni, az mit csináljon? Miért kell még megalázni, megtaposni az, aki egy élet munkája után meg merte érni azt a kort, hogy nyugdíjas lehessen?

Játomban-keltemben, ha ismerőssel találkozom, mindenkinek az az első kérdése, hogy milyen nyugdíjasnak lenni. Jelentem, jó, sőt nagyon jó. Nincs a munkahelyi hajtás, a megfelelési kényszer. Annyit dolgozom egy nap, amennyire erőm és energiám van. Amit ma nem tudtam elvégezni, az majd meglesz holnap. Mondom én, de persze azért a férfinak is vannak elvárásai. Nagyon rossz, hogy vannak dolgok, amiket pár éve, vagy előző életemben csont nélkül el tudtam végezni, most gondot okoznak. Nem mindig az van a háttérben, hogy közben idősebb lettem, nagyon sok mindent írhatok az agyvérzésem számlájára is. Bizonytalan a mozgásom, mostanában elég sokat szédülök. A szédülésekhez elég gyakran (szinte mindig) társul egy rövid ideig tartó fejfájás. Az a szerencse, hogy csak rövid ideig tart. Hasonlóan rossz, hogy lefekvés után újra hallom a jobb fülemben a ciripelést (nincs tücsök a jobb fülemben). A legújabb, hogy légyzümmögést hallok percekig minden esetben, ha leülök a számítógép elé. Néha az az érzésem, hogy kezdek megzakkanni.

Nagyon jó, hogy eddig ilyen szép idő volt. Jó volt ez a hétvégén is, amikor gondolom hozzám hasonlóan sokan keltek útra, hogy leróják tiszteletüket szeretteik sírjánál. Jó volt, hogy egy ideig nem esett az eső, így össze lehetett gereblyézni a lehullott faleveleket. A korai sötétedés miatt, már egy ideje kimarad az ebéd utáni pihi, mert délután már nem sok mindent lehet csinálni odakint. Reggel nagyon vizes még a harmattól és a ködtől minden, délután pedig kezdődik megint a párásság és korán sötétedik. A kint végezhető munkák ideje két-három órára korlátozódik és ez nekem elég is. Utána már csak nézek ki a fejemből, nyomogatom a számítógép klaviatúráját, esetleg kötök. Időnként eszembe jut, hogy régebben mindezt munka után végeztem.

Az az igazság, hogy próbálok mindenféle pótcselekvéseket kitalálni, mert vészesen közeleg az évnek az az időszaka, amit nagyon nem szeretek. Négy nap múlva megyek koponya MR-re, ami tudom, hogy nem fáj, de az ellenségemnek sem kívánom. Negatív eredményben bízom. Aztán lesz még egy orvosi kontrollom is., de az szinte csak formaság. Ami nekem a legnagyobb gondot okozza, az az, hogy lejár a rokkant parkolókártyám is. Ez mindig eszembe juttatja, hogy milyen kálváriát kellett járnunk három éve. Tudom, fő a pozitív hozzáállás! Majd beszámolok az eredményről!

Még csak most nyílnak a krizantémok...

Férjem szüleinek tegnapelőtt volt a Gyémántlakodalmuk. Tegnap  volt éppen 60 éve, hogy összeházasodtak. Sok ember meg sem éri a hatvanadik születésnapját, ők pedig egymás mellett éltek le hatvan évet. Ez olyan hosszú idő, hogy még belegondolni is sok. És az benne a szép, hogy mindketten jó erőben megérték ezt a szép kort. (Sőt Apósnak ott volt a nála hét évvel idősebb bátya is.) Az ember a szülei mellett (akiket nem választott, hanem készen kapott) az életének csak kis részét éli le (szerencsés esetben), de férje, felesége mellett általában hosszabb időt. Bár manapság már nem egy életre szólnak a házasságok, az első kis problémára elválnak az emberek, megpróbálnak mással élni, és sajnos van aki élete végéig sem találja meg lelki társát. Pedig az élet nem csupa rózsaszín felhő, de fontos, hogy legyen az ember mellett olyan valaki, akire támaszkodhat ha gondjai vannak. Mindig mondom a férjemnek, hogy ez nekünk mekkora nagy áldás, hogy ők el vannak ketten kilencven kilométerre tőlünk, ellátják magukat és egymást, és egy-két megoldható orvosi problémán kívül nem szorulnak segítségre. Szóval tegnapelőtt volt minden: esküvő, ebéd, beszélgetés. Az egy dolog, hogy ez az ő napjuk volt, de eléggé szétszóródott a szűk család szép hazánkban. Ez az alkalom arra is jó volt, hogy rég nem látott emberek találkoztak, beszélgettek egymással. Zajlott az információcsere! Mivel a család nagy része messze él, meg egyébként is, aránylag korán útrakelt a nép. A végén csak mi, a fiaink és barátnőik maradtak. Ekkor jött el az idő egy kis családi beszélgetésre, és az ünnepelteknek egy kis pihenésre. Mert gondolom nagyi tisztességesen elfáradt. Csak néztem, hogy napközben folyamatosan nyüzsgött, figyelt mindenre, mindenkihez szólt. Biztosan jól esett neki tegnap egy kis pihenés. Megmondom őszintén, én nagyon elfáradtam. Jól esett este hazaérni.

Tegnap csak azért keltem fel, hogy ebédet főzzek. Nem csak kötelességből, hanem, mert szeretem ha finom kaja kerül ki a kezeim alól. A sütögetés nem az én műfajom, attól félek új életemben. Azok a jó sütik, amit csak bele kell szórni a robotgépbe, a kikevert masszát beleönteni a tepsibe, aztán mehet a sütőbe.Gyümölcsökkel megszórva ez is nagyon változatos lehet. Most csak azért beszélek erről, mert csak beszélni merek. Hajnal óta csak olyan helyen tartózkodom, ami közel van a WC-hez. Nem nagy élmény. Fáradtnak, elesettnek érzem magam és nagyon sápadt vagyok. Persze ez csak egy-két nap és megint minden a régi lesz. Hisz még ezer a munka odakint és idebent is. Most csak ablakon keresztül nézem, hogy odakint gyönyörűen süt a nap és szép őszi szint öltöttek a falevelek. (Jaj, holnap be kellene zsákolni a lehullott faleveleket. Azért holnap, mert ma nincs erőm hozzá.)Ha ilyen szép napos idő lesz, akkor hamarosan megint gyönyörű színekbe borul a kert, mert remélem kinyílnak a krizantémok. Tavasszal a korán nyíló hagymás virágoktól csodaszép minden, ősszel pedig a kriziktől. Sokan temetővirágnak tartják, pedig a sokvirágúak között nagyon nagy a színskála. Ha minden általam elültetett krizantém meg maradt volna, már nem lenne helye a kertben más virágnak. De nem maradnak meg, ezért aztán az ember minden évben vásárol újakat. Kell valami lélekmelegítő az embernek! (Meg nem lehet mindig nyavalyogni.)

Tegnap nem csak a fáradtság miatt pihiztem egyet ebéd után, hanem, mert nem igazán éreztem jól magam. Nagyon úgy érzem, ma is ez lesz a sorsom. Így, hogy valami kehém mindig van, nem igazán foglalkozom az egyre fokozódó száraz  köhögésemmel. Pedig lehet hogy nem ártana, mert már kezd tőle izomlázam lenni. A legkellemetlenebb benn, hogy most már minden egyes köhögéskor érzem, hogy a fejem is megfájdul egy kicsit. Lehet, hogy valami gyógyszert kellene bevenni? Vagy valami jó kis házi praktikát bevetni? Valami majd csak lesz.

Most megyek pihenni...

Ma végre jó a kedvem. Vagy legalábbis az volt. Hosszú napok után végre nem esett az eső, de nem is ez volt a legjobb. Kisütött a nap! Ettől a ténytől egyből mindenkinek jobb lesz a hangulata és jobb lesz a hőérzete. Nem is lehetett bent maradni a lakásban, hisz odakint rengeteg munka van még. Át is válogattam a paradicsomot, eltettem a zöldparadicsomot savanyúnak, és megcsináltam azt , amit már régóta halogatok: szétültettem egy cserepesvirágot, ami már rég időszerű lett volna. Na de, ma megcsináltam. Igaz, hogy ettől még kint maradtak a teraszon, de csak lesz még egy kis szép idő, amikor a lemosogatást és a behordást meg lehet csinálni. Ha nem, akkor ráfáztak. Ma amúgy is szombat van, és urinők hétvégén nem dolgoznak. Ezért mindezek után már csak egy sárgabarackfát ültettünk el egy régi körtefa helyére. Ezzel vége is lett a kinti projektnek, mert a változatosság kedvéért megint elkezdett csöpögni az eső és hűlni a levegő és beborult. Ez volt a jel, hogy mára elég a levegőzésből! És lelkiismerettfurdalás nélkül nyomogathatom a számítógép gombjait.

Mostanában szinte minden hétre jut valami ünnepi pillanat. Ezen a héten a tegnapi nyugdíjasbucsúztatóm volt ilyen. Be kell vallanom, hogy nagyon jól esett, hogy gondoltak rám, összegyűltek tegnap, hogy elköszönjenek tőlem. Nagyon örülök az ajándékuknak, mert bármikor ránézek hátralévő életemben, ők fognak eszembe jutni. Mindenki más ajándéknak örül egy ilyen alkalommal, de az én véleményem, hogy inkább emlék legyen. Egy mindennapi használati tárgyat vagy megveszel, mert szükséges, vagy rég nem tartod számon, hogy honnan van. Én szeretem az emlékeket. Az is nagyon jó volt tegnap, hogy találkoztam rég nem látott kolléganőkkel és beszélgethettünk. Én örülök, hogy nyugdíjas lehettem. Leginkább, hogy megérhettem. Nem fogom fel egy traumának, hogy most már nem megyek dolgozni, nem találkozok nap, mint nap emberekkel. Jó, az én esetem más, mint az átlag! De  én úgy érzem eleget dolgoztam, eleget voltam emberek között és még soha nem volt időm unatkozni amióta itthon vagyok. És a nyugdíjaslétnek, (ha már túl vagy az előre nem jelzett adminisztrációs gondokon) van jó oldala is. Tudom, egyet mondjál. Ha nyugdíjas vagy nincs főnököd! Nem kell alkalmazkodnod senkihez, elmondhatod a véleményedet. Elmondhatod a véleményedet anékül, hogy attól kellene tartanod, hogy holnap már nem lesz munkahelyed, mert a főnöködnek az éppen említett kérdésről más a véleménye. Én legalábbis azt érzékelem, hogy manapság inkább titkolják a véleményüket, csak általánosságokról beszélgetnek. Ez is lehet oka a mai fusztrált világnak. Szerintem. Mert szerintem IQ-tól függetlenül mindenkinek van saját véleménye a dolgokról, csak nem beszél róla, mert "ne szólj szám, nem fáj fejem". Hát egy nyugdíjas már nyugodtan elmondhatja a véleményét, senki sem fogja számon kérni, legfeljebb legyintenek rá. De elmondta! Nekem nagyon demoralizáló, hogy "bólogató János"-ok országa lettünk.

Úgy látszik nagyon szépen gyógyulok, hogy  ilyen gondok foglalkoztatnak..

Megint esik! Esett már napokkal ezelőtt is, aztán esőszünet és most megint esik. Nem az a baj, hogy esik az eső, hisz annak van itt az ideje. Az én bajom, hogy az őszi monszunnal megjött a hideg is. Tél végén már melegnek éreznénk ezt a hőmérsékletet is, de most nagyon fázunk.  Fázunk, mert hozzászoktunk a magasabb hőmérséklethez, és valljuk be, hogy eddig szép idő volt. Különben is, betakarítottunk a kertből minden fontos dolgot, a többit pedig vigye kánya. Na persze a még a teraszon lévő szobanövényeket ne!  Amúgy is nagyon fáradékony lettem az utóbbi időben, és ez a borult, takony idő legalább okot (felmentést) ad egy is pihenésre. Nem foghatok mindent az időjárásra, de mostanában elég csehül érzem magam. Szédülök, dülöngélek a lakásban, és nagyon levert vagyok. Néha az az érzésem, hogy nem mindig lehet tisztán érteni a beszédemet.

Amúgy éppen ez az, ami napok óta foglalkoztat. Miért van az, hogy emberek titkolják mások elől a betegségüket? Senkit nem lehet felelőssé tenni emésztési problémái, izületi fájdalmai, egyéb betegségei, rosszindultú daganatai miatt. Elég baj az neki! Nagyon nehéz egy betegség tudatával megbirkózni. Mindenkinek kell valaki, akivel beszélhet erről. Én nem azt mondom, hogy dicsekedni szoktam az agyvérzésemmel. (Bár látható jelei is vannak, tehát úgy érzem, hogy jobb ha elmondom, hogy mi történt velem, mintha kicsit hibbantnak néznek.) De ha egy beszélgetésben szóba kerül nem titkolom. Mindenkinek saját belátására van bízva, hogy beszél e betegségéről, de nem kellene szégyellnivaló dologként kommunikálni egy betegséget csak azért, mert a kommunikáló egészséges (láttam én már nemdohányzó tüdőrákost). Senki nem tudhatja, mit hoz neki a jövő és sajnos életünk végéig tartó egészségre senkinek sincs biztosítása. Nem akarom megváltani a világot, csak azt szeretném, hogy ebben az elembertelenedett világban legalább a közeli ismerőseinkkel beszélgessünk, hallgassuk és halljuk is meg, mit mondanak. Mert nem biztos, hogy csak az anyagi segítség a segítség, van amikor a legnagyobb segítség ha az ember elmondhatja valakinek búját-bánatát. Nem lehet egy ember vállára sem rakni, azt a terhet, hogy nem elég, hogy beteg, még szégyellje is magát, mert ő az oka a betegségének. Tudom, hogy ez csak egy hiú ábránd, de annak legalább szép!

Olyan jó bentről hallgatni, ahogy a tetőablakon megnyugtatóan kopog a csendes eső. És jó meleg van idebent,mert megy a fűtés. Nálunk van fűtés! És ezt én nem érzem nagy kegynek, nekem ez normális, megszokott. Mi még ki tudjuk fizetni, de mi lesz azokkal akiknek ez nem adatik meg. És ők is lehetnek betegek. (Tudom, foglalkozzak a saját bajommal.)

Megyek és folytatom a kötésemet...

Két nappal ezelőtt volt a 40 éves érettségi találkozónk. Nem itt Fehérváron, hanem Nagykanizsán, mert én ott jártam szakközépiskolába, leginkább azért, mert Zalai vagyok. Amikor én születem nem volt divat az egyke, sőt mi a "Ratkó korszak" utózöngéje vagyunk. Ennek örömére én mindig nagylétszámú osztályba jártam. Így volt ez a középiskolában is. De jó volt így, mert nagyon jó közösség lett az osztályunk a négy év alatt. Ami meglepő volt, hogy ennyi emberből ilyen hosszú idő alatt csak két ember halt meg. Ez azért nem azt jelenti, hogy mindenki más ott volt a találkozón, de nagyon sokan. (Olyan időpontot úgy sem tudsz találni, ami mindenkinek jó, aki meg nem akar eljönni, annak akármilyen időpontot mondhatsz. Hosszú évek óta nem találkoztam nagyon sok emberrel, féltem is előre, hogy nem fogok sok embert megismerni. Hát az első percek bizony furcsák voltak,de mihelyt megszólalt valaki, azonnal beugrott a név is. Senki nem változott semmit! Na persze ez így nem igaz, mert azért ennyi idő senki fölött nem múlik el nyomtalanul, de szeretnénk azt hinni .Az osztályból meglepően sokan maradtak az egészségügy valamely területén és volt egész életében a "nemzet napszámosa", akinek meg volt a negyvenéves munkaviszonya el is ment nyugdíjba. (Az Ofőnk közölte is, hogy ő em nyugdíjas találkozóra jött.) Persze azért valamennyire mindenkit megrángatott a sors és ez azért testi-lelki nyomot hagyott. (Ez nem mindig derült ki a rövid élettörténetből, inkább a meghittebb beszélgetésekből.) Érdekes módon senki nem beszélt egészségügyi problémáiról, nyavalyáiról. Senki sem beszélt anyagi dolgokról, csak egy volt osztálytársunk, akinek bejöttek a dolgok az életben. Így hát én sem meséltem el agydaganatom, agyvérzésem történetét. (Sokan tudtak róla.) Legfeljebb az okozhatott többeknek meglepetést, hogy az én férjem ült ott végig (szegény, egy lányosztálynál) egyetlen férfiként. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az osztály zöme Nagykanizsán vagy annak vonzáskörzetében él, dolgozik, napi szinten tudnak egymásról. Vége is lett nagyon hamar a vacsorának, mert mindenki sietett haza, nekik nem volt olyan nagy szó egy találkozó, mint nekem. Ami számomra nagy meglepetést okozott, az az osztályfőnök és egyik tanárnőnk, aki ott volt a találkozón. Ők tényleg semmit sem változtak! Fizikailag és szellemileg is teljesen topon vannak, ránézésre senki meg nem mondaná a korukat.  Persze annak idején kis csitriként középkorú nőknek tűntek. Azok is voltak, csak mi voltunk nagyon fiatalok. Nagyon jó, hogy elmentem az osztálytalálkozóra, most jó ideig lehet töltekezni belőle!

Mivel hamar véget ért a vacsora, már itthon aludtam a saját ágyamban. Akkor nem, de utólag be vallhatom, nagyon elfáradtam. A tegnapi napon nem sok mindent csináltam, és nem is nagyon emlékszem rá. Még a mai nap is kell, hogy kipihenjem magam, főleg, hogy már kora hajnalban felébredtem. A gyógytornán és egy kis sétán kívül nem sok mindent csináltam, de valahogy kedvem sincs semmihez.

Várom a fiamat, hogy elmesélje mit sikerült intéznie egészsége ügyében...

Erre vártunk! Napok óta tudjuk, hogy esni fog az eső, nem érhetett meglepetésként senkit. És már a természetnek is nagy szüksége volt rá. De azért most már tarthatna egy kis szünetet, hisz reggel óta kisebb-nagyobb intenzitással folyamatosan esik. Persze ez még mindig jobb, mint a tegnapi nap, amikor folyamatosan és nem is akárhogyan fújt a szél. Nem igazán fájt semmim, de nem is volt kedvem semmihez sem. Ingerült, feszült, ideges voltam. Kötöttem is ezerrel, hogy elfoglaljam magam. (Már kezdhetek gondolkodni, hogy mit fogok csinálni ha készen vagyok a takarómmal, ja és elfogy a fonalam.) Csukott ablakokon keresztül is hallottam a szél hangját, és ez nem töltött el örömmel. Állítólag rá volt írva az arcomra a "világfájdalom". Pedig nem fájt semmim, csak az erős hidegfront viselt meg. Olyannyira, hogy még vásárolni sem volt kedvem. Bár most már a szobafogságot is kezdem unni (na ezért kellene egy kis esőszünet).

Most már túl vagyunk az izgalmakon, így hát szerintem elárulhatom mi volt a riadalom oka. Férjem egy ideje panaszkodik, hogy gombócot érez a torkában. Irány a Gégész, aki CT vizsgálatot kért. (Hát ebben az egészségügyben ne legyél beteg, vagy csak akkor, ha nagyon jó ismerőseid vannak.)A CT vizsgálatot követő konzultáció a műtét mellett döntött. Erre került sor a múlt hét elején. Mivel egy torokban lévő műtétet altatásban végeznek ez egyéjszakás bentfekvéssel járt. Nagyfiam be vitt minket a kórházba, engem hazahozott és indult Bécsbe dolgozni. Mire hazaértünk már itt volt a másik fiam, aki az egész napot nálunk töltötte, de ez csak formális volt, mert rogyásig verte a számítógépét, itthonról dolgozott. Az én döntésem volt, hogy az éjszakát töltse a saját lakásában és új életemben először aludtam egyedül. Hogy aludtam az enyhe túlzás, de eltelt az éjszaka. Másnap reggel pedig már a fiam hozta is haza az Apját a sikeres műtét után. A gégész cystának minősítette amit kivett, de én csak a szövettan eredményének ismerete birtokában tudtam megnyugodni. A héten volt kontrollon és szerencsére negatív lett a szövettan is. Na de FÉRFI! Valami bajának csak kell lennie, mert különben hogyan panaszkodnánk. A férfinak szüksége van arra, hogy pátyolgassák, kényeztessék, tutujgassák.Én pedig legalább tudatosíthatom magamban, hogy nem vagyok beteg. A legnagyobb csalódás az volt, hogy műtét előtt azt mondták tíz napos hangszáldiéta lesz. (Ez tartotta bennem a lelket a műtét előtti túlfűtött állapotban/feketehumor/.) Már előre sajnáltam, hogy milyen rossz lesz neki, ha nem beszélhet. Hát ehhez képest műtét után két órával már felhívott, hogy jól van. Azóta is folyamatosan beszél, bár ha erősebb hangon szól például a kutyához, azt már megérzi (Lehet, hogy ez Lujzi bosszúja).

Hogy egyre többet fáj a jobb szemem, hogy egyre nehezebben olvasok az az én bajom. Ezen senki nem tud segíteni hiába is panaszkodok. Ja, valamelyik nap belenéztem a tükörbe. Nem csak szembenéztem önmagammal hanem mozgattam is a fejem. Most már értem, hogy miért hív a férjem "kuszaszemű"-nek. Hát néha Matolcsy megirigyelhetne! De engem sokkal jobban zavar, hogy mostanában úgy érzem, gondok vannak a mozgásommal. Aszfalton, sima felületen járva megdicsérik a járásomat. De amikor egyenetlen talajon járok, nagyon sokat oldalazok. Tehát nem tudom tartani az egyenes irányt. Nem vesztem el az egyensúlyomat, de nem is érzem komfortosan magam.  A másik nagy csalódás a napokban ért. A látásmélység megítélése eddig is gondot okozott nekem, de ezt tapogatással még eddig mindig ki tudtam védeni. Most viszont a lombszívó zsákját akartam kitisztítani mielőtt javítani visszük. Úgy döntöttem, hogy kifordítom és kiporolom. A kifordítás sikerült, de amikor megpróbáltam kiporolni egy fatörzsön nagy csalódás ért. Nem találtam el a zsákkal a fát. Pedig nem álltam tőle messze! És ezt nem tudom elmondani senkinek, mert szerintem senki sem érezné át, hogy ez nekem mekkora csalódás volt. Hát nem sikerülhet minden!

Óh, a francba, megállt az eső, de felerősödött a szél. Most ott vagyok, ahol a part szakad!

Meg volt! Meg volt a csemegeszőlő szüretelése, és a fürdés is. A szüretelés szerencsére nem tartott sokáig, de azért nagyon elfáradtam. Ebéd után már csak pihegtem. A hegyoldalban mászkálást még nem nekem találták ki, de magad uram, ha szolgád nincsen. Csak a férjemet sajnáltam, mert ő megállás nélkül dolgozott egész nap. Ő volt,aki szedte, aki hordta, aki darálta a szőlőt. Szerencsénkre 88 éves apukája vállalta a présselést, mint vincellér.Ott kicsit zavart, de hazaérve már tudom, hogy hálát adhattunk a szélnek, hogy fújt!

Aztán pihenésképpen megejtettük a fürdést is a Balatonban. Két év után először és az idén utoljára. Akkor még kánikula volt! Az egyre erősebben fújó szél felkavarta az állóvizet és vele együtt a homokot is. Hát mit mondjak, ez nem a kristálytiszta tenger volt. Először nem is akartam belemenni, mert ha elesek meg sem találnak, mert semmit nem lehet látni a vízben. Aztán végül engedtem az unszolásnak és nem bántam meg. A víz hőfoka fantasztikus volt. És akkor még senki sem akarta elhinni, hogy ez az utolsó előtti meleg nap! Így visszagondolva szinte hihetetlen.

Addig is így gondoltam, de most már biztos vagyok benne, mondhatják a meteorológusok, hogy nincs időjárási front, van. Napokkal előtte érzi már az ember, és nem tud semmit sem tenni, legfeljebb próbál uralkodni magán. Egyik napról a másikra 10-15 fokot csökken a hőmérséklet. Az addigi nyárias időt felváltja egy hűvös, esős idő. És, hogy teljes legyen az élmény, ehhez még egy három napon át fújó erős szél is társul. Hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan fájjon a fejem. Ezt is túléltük! Aztán most megint egyre melegebb az idő.

Azért a szél fújdogál hozzá, hogy felkavarja a polleneket. Ezerrel támad az allergia. Engem ez gyötör meg, nem a hírek! Nem tudok allergia elleni szemcseppet használni, mert a folyamatosan használt műkönnyemmel együtt borzalmas gyulladást okoz. Ígyhát maradt az orrspray, de azért ez így nekem nem egészen kerek. Mindkét szemem ég, viszket. Az amúgy is problémás jobb szememmel elég nehezen viselem. És nehogy azt higgyétek, hogy eső után jobb a helyzet. Semmivel, sőt! Kettőslátás, szemszárazság, fájdalom és most még az allergia is! Ugye, hogy halmozom az élvezeteket?

Megint kaptam egy nagy figyelmeztetést a sorstól. Tudom, hogy csak négy részletben szabad megfordulnom. De időnként elfeledkezem magamról és simán hátraarcot csinálok. Csak azért nem estem el, mert olyan kicsi volt a próbafülke. De azért támaszkodtam, kapaszkodtam erősen és gyorsan leültem. Nem mondom el, mit kaptam érte. Amúgy is kissé bizonytalannak érzem a járásomat mostanában. Én. A külső szemlélő megdicsér, hogy milyen stabil vagyok.

Apropó, tegnap a kisfiam családi nap keretében be vitt bennünket a munkahelyére, lássuk mi is hogy hol dolgozik. Ültem az íróasztalánál, tátottuk a szánkat. És kifele jövet, mint a dedók, kaptam egy lufit. Örültem neki, de a lényeg, hogy büszke vagyok a fiamra, és a másikra is. Örülök, hogy megállják a helyüket az életben és örülök, hogy mindkettőnek van munkahelye.

Megyek összepakolni mielőtt bemegyünk a kórházba látogatni...

Telihold van! És hőségriadó! És mindez augusztus végén! Lehet még fokozni ezt a helyzetet? A legnagyobb bajom, hogy már sajnos érzem a hidegfront előjeleit. (Legalább hangulatváltozásaimat arra tudom fogni!) Miközben nagyon nehezen viselem a hőséget. Tehát már nagyon várom a "vénasszonyok nyara"-t!

Ifjú titán koromban mindig megmosolyogtam az embereket amikor azt mondták, hogy "kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond". Akkor az volt az ember gondja, hogy a gyerek miatt nem tud sehova menni, semmi számára akkor fontosat csinálni (nem volt számbajöhető nagyszülői háttér). Aztán nagyon gyorsan elteltek az évek, felnőttek a fiúk, és másfajta gondok jöttek.Ami mostanában nagyon elgondolkoztat az az ő párválasztásuk, elkötelezettségük. Be vallom őszintén, én nem ragaszkodom feltétlenül a házasságkötéshez. Nem ez az élet alfája és omegája. Egy gyerek felneveléséhez jó esetben anya és apa kell. Az nem megoldás, ha az egyik fél napokig csak alvás közben látja a gyermekét. Még akkor sem, ha mindez a munkája miatt van így. Gyereket vállalni csak felelősségteljesen lehet a mai világban. Mondom ezt még akkor is, ha nagyon vágyom már egy unokára. Az pedig már a hosszú évek tapasztalata, hogy a gyerek nem old meg semmit. Ha bármelyik félben tüske marad, vagy később valamiért el akar menni, azt egy gyerek nem oldja meg. Nem egy ismerősöm van (és eggyel pont a héten találkoztam), ahol a házastársak csak azért vannak még mindig együtt, mert a gyerek iskolába jár. Aztán jönnek a határidők a válókereset beadására (ha befejezte az általános iskolát, ha leérettségizett, ha meg van a diploma), közben pedig azt hiszik, hogy a gyerek nem tud semmit. Pedig ez nagy tévedés, a gyerekeknek nagyon jók a radarjaik és a legkisebb változást is azonnal érzékelik.Én bízom benne, hogy mindkét gyerekem tud önállóan gondolkodni, és el tudja dönteni, hogy mit akar az életével. Ha később más döntést hoz az is az ő álláspontja, amit megintcsak tiszteletben kell tartanom. Dehát soha nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, és mi ennek meddig leszünk részesei.

Idén még nem fürödtem a Balatonban, csak a tengerben. Még van rá két napom, hogy pótoljam ezt a hiányosságot. Ez csak azért égő, mert a Balaton-felvidéken van a szőlőnk, amihez közel laknak a férjem szülei is. Ebből a két okból szinte heti rendszerességgel megfordulunk azon a környéken és rendszeresen megcsodálom a balatoni panorámát. Most pedig már ideje lesz megfürödni is. Nem tudom. hogy a csemegeszőlő szürete szolgálja az apropót a fürdésre, vagy a fürdés a szüretre. Mindenesetre ez lesz a jövő hét elejének a programja. (Úgyis olyan régen jártunk arrafelé!)

A múltkori rinyálásomra válaszul minden velem egykorú ismerősöm közölte, hogy ő örülne ha csak ennyit felejtene a közelmúltból, de engem akkor is nagyon zavar.

Most pedig megyek Lujzizni, aztán szerencsére megint locsolhatok a kertben...

Túl vagyunk már az embert próbáló kánikulán, sőt az azt követő erős lehűlést is elviseljük. Engem nagyon megviselt a kánikula, ez gondolom már a koromnál fogva is érthető. Nagyon fáradékony, izzadékony voltam. Csak pihegtem, ittam a vizet és nem volt kedvem semmihez. De aztán jött és azóta is itt van a hidegfront. Már a közeledtétől is feszült, ingerlékeny voltam. Azóta is sokat feszít a fejem, időnként görcsöl. A mai napig azt mondom, hogy nem fehér embernek való, hogy egyik nap harminchat fok van, másnap meg húsz.Már lassan a hőmérséklettel is megbarátkoznék, de teljesen kiszámíthatatlan az idő. Most is már órák óta esik az eső, nem lehet kilépni a házból. És akkor még nem panaszkodhatunk, mert itt csak esik. Nem tombol szélvihar, orkán, nincs felhőszakadás, égzengés, csak csendes, földáztató eső. Amitől nő a gaz a kertben.

Viszont az esőtől és a hűvösebb levegőtől ismét zöld lett a zöld! És sorban érnek be a dolgok a kertben, és megkezdődött a rapid bespájzolások ideje. Ez a kertnek az a része, amiért annyira nem vagyok oda. Szeretem tavasszal földbe rakni a dolgokat, szeretem nézni, ahogy kikel, nő. De a betakarítás már nem hoz lázba annyira. Ez nekem már az ősz kezdetét jelzi, ami az elmúlásra emlékeztet. De a virágok tavasszal, ősszel nagyon sok örömet okoznak. Férjem már tudja, hogy nem tudunk úgy bemenni barkácsáruházba, kertészetbe, hogy ne vegyünk valamit. És ez évszaktól független. A lényeg, hogy virágozzon valami és tudjam a növények nevét.

Van valami, ami már régóta motoszkál a fejemben, de soha senkivel nem beszéltem róla. Az agyvérzésem már több mint öt éve történt.Van egy időszak, amit jobb elfelejteni. Ez teljesen kiesett az emlékezetemből. Aztán jött a rehabilitálás, amikor azért küzdöttem, hogy újra emberi életet tudjak élni. Aztán minden nap jobb lett egy kicsikével, de a régi életemet már soha többé nem kapom vissza! Ez is zavar, de ezen sajnos nem tudok változtatni. Amiről nem beszéltem senkivel: nincsenek emlékképeim az utóbbi öt évről. Nagyon sok mindenre (de nem mindenre) emlékszem előző életemből. De az utolsó öt év az szita! Próbálom gépiesen tenni a dolgomat (már amit meg tudok csinálni), és kínosan ügyelek rá, hogy lehetőleg minden betartandó időpontra emlékezzek. Nem mindig jön össze. Pár éve még azt mondtam, hogy biztosan álmodtam. Most már nem mondhatom ezt. Azokon kívül akikkel napi kapcsoltban vagyok nem mindig veszek észre vagy ismerek meg embereket. Ez időnként nagyon kínos, pedig nem direkt csinálom. Dehát ezt nem mondhatom el mindenkinek minden alkalommal. Én próbálok úgy viselkedni, mint egy normális ember, de ez nem mindig jön össze. Bár, ki dönti el, hogy mi a normális? Mindenesetre így visszagondolva az elmúlt évekre, nem sok minden hagyott nyomot bennem. Sajnos. És ezt hogy mondjam el azoknak akiket szeretek?

Aggódva várom férjem CT eredményét...

Az idei nem is tudom hányadik hőhulllámot éljük át.Biztos kevesebb bajom lenne vele ha fiatalabb lennék vagy nem lett volna agyvérzésem. Különben is nyáron legyen nyár, télen tél, tavasszal tavasz, ősszel ősz. Ezen az éghajlati részen ehhez vagyunk szokva, ezt hoztuk magunkkal genetikailag. De ez a napok óta tartó harminc fok feletti száraz meleg már igencsak megvisel minden embert, állatot.És akkor még nem beszéltünk a város felett napok óta terjengő, átható trágyaszagról. (Ilyen az amikor szegény embert még az ág is húzza.) Tehát miután nyár van, biztosan jobban viselném a meleget, ha ez fokozatosan alakult volna ki. De két hete még fáztunk a júliusi télben, most viszont szédelgek a nyári melegben, egész nap nem megyek ki a lakásból. Egész napi munkám abból áll, hogy megfőzöm az ebédet, aztán kész, másra nem igen vagyok alkalmas. Folyik rólam a víz, feszít a fejem, és útálom a világot.

Kb eddig jutottam tegnap, amikoris megjött az egyik fiam Bécsből, aztán nem sokkal később a másik fiam is a közelből a barátnőjével. Na itt lett vége tegnap az én magamba roskadásomnak. És a blogírásomnak is.Ma, amikor mindenki elment valamerre folytatom.

De nem lehet mindig "világvége" hangulatom még a meleg ellenére sem. A pohár úgyis félig tele van. Ezért mire használom ki ezt a nagy meleget? Paradicsomot aszalok! A végeredmény kérdéses, de egyszer ki kell próbálni. Ezeket az apró kis koktélparadicsomokat úgysem lehet sok minden másra használni. Persze van aki szereti megenni őket, de én nem szeretem a paradicsomhéjat. Viszont, hogy legyen sikerélményem a héten valamelyik nap fügelekvárt főztem. Az elmúlt két enyhe télnek és a jó időnek köszönhetően idén nagyon sok füge érik az őszi kötésből. Ennyit már nem tudtam megenni, mivel dolgozni nem járok, a munkahelyemre sem tudtam bevinni. Hogy részemről milyen nagy munka volt a lekvárfőzés, azt csak az tudja, aki tudja azt is, hogy az agyvérzésem óta nem állok neki semminek amivel pepecselni kell. Na, ezért örülök annak, hogy fügelekvárt főztem!

A másik dolog, ami sikerélményt okozott nekem, az a kézikötés volt. Egyszer nagyon régen kötöttem, aztán kötöttem karácsonyra a fiúknak és mély csönd. Mígnem beleszerettem egy bonyolult mintába. És ha egyszer beindulok! A yége az lett, hogy vettem hozzá fonalat és megkötöttem. Kész van! Na ezzel elfoglaltam magam, mert ilyen rossz szemmel szinte vakon köt az ember, miközben a minta miatt folyamatosan számolja a szemeket.

Ja, igen. Hát a szemem az nem lett jobb.Ez a nagy meleg és izzadás csak "segít". Vagy az izzadságot törölgetem, vagy a szemcseppemet használom, vagy a szemüvegemet törölgetem. És közben nem látok rendesen. De jól leplezem! Meg kell tanulnom együtt élni vele, mert élek! Kívülről csak "kuszaszemű"-nek látszom. Engem sokkal jobban idegesít, hogy pár napja bizonytalanabb vagyok. Ma délelőtt is kétszer meg kellet támaszkodnom a jobb kezemmel, hogy ne essek el.Sajnos járás közben is érzem ezt a kis labilitást.  De egyenlőre a nagy meleg számlájára írom. Bízom benne, hogy így van.

Jajj, és van egy nagyon jó hírem. A hételején, valamelyik nap elkészült a balatoni préssháznál a lépcső zsaluzata. Tehát előbb-utóbb lesz lépcső is. Lépcsőre egyenlőre nekem van szükségem, mert egyébként segítség nélkül nem tudok felmenni az épülethez. Persze (hogy a rosszindulat el ne hagyjon), más sem lesz fiatalabb.

Megyek fagylaltozni ebben a nagy melegben...

Muszáj írnom! A mai nap nagyon nehéz számomra, de ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Délelőtt temetésen voltunk. Az egy dolog, hogy egy nagyon kedves és régi ismerősöm halt meg, de agydaganata volt. Sajnos rosszindulatú. Egy éve kezdődtek a panaszai, de már a kivizsgálás után sem ígértek sok jót neki. Nem használt a műtét, a kemo, és a sugár sem. Szegény már hónapok óta ápolási osztályon volt. Tudtuk, hogy ez lesz a vége, mégis nehéz szembenézni a ténnyel. Az egész szertartás alatt az a kép motoszkált a fejemben, hogy mennyire örült nekem, amikor az agyvérzésem után először meglátott a piacon. Nyugodjál békében Márti!

Gondolom, egy közeli hozzátartozó elvesztése, egy temetés másokban is gondolatokat ébreszt. Tudom, hogy a halál az élet rendje, de még megráz. Még nem vagyok elég idős hozzá, hogy elfogadjam, megértsem. De egy-egy ilyen alkalomkor (és az utóbbi időben ezek megszaporodtak) mindig eszembe jut, hogy ez bármelyikünkkel, bármikor előfordulhat. Vigyázhatok én magamra bárhogyan, bármennyire nem lehet kikerülni. Csak bizakodni tudunk, hogy ez minél később következik be. Mindenesetre az egész napi hangulatomra rá tudja nyomni a bélyegét egy ilyen. Nincs kedvem semmihez, nem is igazán akarok bármit is csinálni.

Ma még kutyát nevelni sincs kedvem. Majd ha jobb hangulatom lesz mesélek...

Kb. egy hónapja azért panaszkodtam, mert  hűvösnek találtam az időt. Most itt az ellenkezője. Nemcsak, hogy kánikula, hanem hőségriadó is van. (Hogy ez az én számomra mit jelent, azt még nem tudom, csak azt tudom, hogy rohadtul meleg van.) Persze mikor legyen meleg, ha nem nyáron? Csak ez már egy kicsit sok nekem. Ülök a lakásban, megy a légkondi, a ventilátor (mikor, hol), és próbálom túlélni a napokat. Tegnap délre már totál kész lettem, muszáj volt lefeküdnöm pihizni. Nagyon alacsony volt a vérnyomásom pedig iszom bőven folyadékot. Csak koraeste merészkedem ki a házból, hogy meglocsoljam a növényeket, amik szintén túlélésre játszanak. Minden alkalommal megcsodálom a kutyát, aki még ebben a "kutyameleg"-ben is tud rohangálni és örülni. Egy biztos, én nagyon várom már a lehűlést hozó esőt. Na persze nem olyat, mint ami a hónap közepén volt,ami után két napig takarítottunk a kertben.

Pár napja jöttünk meg Horvátországból, a tengerpartról. Ott is jó idő volt, de a víz mellett (ahol mindig fúj egy kis szél is) nem érezni ilyen elviselhetetlennek a meleget. Nem azért voltunk nyaralni, mert jódolgunkban nem tudunk mit csinálni, hanem azért,mert szerintem itthon nem pihen senki. Mindig, mindenkinek azon jár az agya, hogy mit kellene megcsinálni, és meg is teszi. Ott ilyen veszély nem fenyegeti! De a legfontosabb, hogy imádom a tengert (nem véletlenül, Halak vagyok), és együtt lehettünk nagyfiammal és barátnőjével. (Ők nem biztos, hogy mindig ennyire örültek!) A lényeg, hogy a kalandos első nap után én jól éreztem magam, remélem sikerült kicsit feltöltődnöm is. Nagy pozitívum, hogy odakint nem volt semmilyen allergiás panaszom, nem trüsszögtem. Napi 1-2-szeri csepegtetéssel el volt a szemem, és szinte alig volt panaszom rá. ( A kettőslátásom azért még meg van!) Arra azért nagyon vigyáztam, hogy sósvíz nem ment egyik szemembe sem, tehát nem úri flancból viszem az úszószemüveget. Ja, és már a harmadik napon bele mertem menni a vízbe "úszni". Új életemben sajnos nagyon félek a víztől!  Persze segítségre szükségem van! Az egész nyaralással csak az volt az én nagy bajom, hogy hamar vége lett!

Aztán, ha lúd legyen kövér! Egyik nap hazaértünk a tengerről, másnap lementünk a Balatonra, kitakarítani a préssházat, aminek végre le lett burkolva a tetőtere is (Lassan már nem lesz kifogás miért nem akarok ott aludni.) Nagyon sokat dolgoztak a fiatalok, de azért én is nagyon elfáradtam. Viszont odalent olyan rend és tisztaság lett, hogy rá sem lehet ismerni. Ezt én már egyedül nem tudom megcsinálni, a férjemtől pedig már nem merem elvárni. Tehát nem tudok elég hálás lenni a segítségért. Ha minden összejön, akkor ezen a héten valamelyik nap a másik fiam utánfutóval leviszi a még hiányzó bútorokat. Aztán már "csak" dolgozni kell!

Persze mondanom sem kell, hogy a szemem amióta hazajöttünk megint vacakol. Nem hiszem, hogy jót tesz neki a ventilátor, a légkondi avagy a monitor. Nem győzök csöpögtetni, törölgetni és elviselni. De ez van, mit lehet tenni!

Várom a hűvösebb időt és kötök...

Tudtam! Már két hete tudtam, hogy fogunk mi még rinyálni a meleg miatt! Akkor a júniusi ősz miatt, most pedig a hőség miatt panaszkodunk. Mert nekünk, embereknek semmi sem jó! Sem a hideg, sem a meleg! Tehát az a legjobb, hogy az időjárást egyenlőre még nem tudja mindenki befolyásolni (na, hogy abból mekkora kavarc lenne!).

Tehát, miután nem nagyon élvezem a tartósan harminc fok feletti hőmérsékletet, ülök a lakásban, sötétítőfüggönyök behúzva, megy a légkondi, a ventilátor és nyomkodom a klaviatúra gombjait pihenésképpen. Locsolni majd csak jóval később lehet a kertben. És miután, mint minden nap, ma is jól elfáradtam, rám is fér a pihenés.Ilyen szempontból még jól is jön ez a hőség, mert legalább nem érzem úgy, hogy lustálkodás helyett valamit csinálnom is kellene.

Ma elmentem munkával töltött életem utolsó Semmelweis ünnepségére, ahol  negyven évi munkám örömére kaptam egy virágcsokrot és kezet fogott velem a polgármester is. De ez mind eltörpül amellett, hogy rég nem látott ismerősökkel találkoztam, beszélgettem. Nagyon jó érzés volt. Jó volt azt érezni, hogy nem felejtettek el, örültek nekem (legalábbis látszólag). Az már csak hab volt a tortán, hogy még fürdőruhát is sikerült vennem. Ezzel jutalmaztam magam, meg a fagylalttal. Hát csoda, hogy elfáradtam mire hazaértünk!

Tegnap pihi nap volt, csak a hőséget kellett átvészelnem.

Tegnapelőtt viszont (és ilyenkor tényleg mazohistának érzem magam) elmentünk meghallgatni egy előadást a gyógygombákról. (Ilyen melegben!) A végén csak azt állapítottam meg, hogy másfél év elteltével sem lett sokkal jobb előadó az előadó. De volt egy kérdés, amit meg kellett tőle kérdezni. Megkérdeztük.

Pénteken este elmentünk a fiamért Tatabányára, a vasútállomásra, hogy ne kelljen Pestig vonatoznia és onnan Fehérvárra. Hát ezen azóta sem tértem napirendre és folyamatosan ki vagyok akadva! Én még az életben nem láttam vasútállomást az emeleten, csak most Tatabányán. Alul üzletek, stb. a váróteremhez pedig egy hosszú, meredek lépcsősoron kell felmenni. És itt még nincs vége a történetnek, mert a peronokhoz gy hosszú függőfolyosón át lehet kimenni, ahol kétoldalt padok vannak, hátha valaki épp ott akar megpihenni. Most a szauna kutyafüle volt ahhoz képest ami itt fogadott este nyolckor, az üvegfelületek miatt. Elképzeltem, milyen hideg lehet ez télen. ( Úgy kell nekem, minek képzelődök!) A peronokhoz persze megint csak egy meredek,  lépcsősoron lehet lejutni. A mai napig nem tudom, hogy egy mozgássérült, ne adj isten tolókocsis, idős ember, babakocsis hogyan közlekedik itt. De nagyon hálás lennék, ha ezt nekem valaki megmondaná. Komolyan érdekel!

De a csúcsnap az csütörtök volt, amikor lent voltunk a Balatonon a szőlőben. Akkorát estem, mint az ólajtó. Pedig csak  segíteni akartam, hogy ne mindent egyedül kelljen csinálnia a férjemnek. Úgy gondoltam, hogy tudok feketeepret szedni a fáról. Csak hát ez egy hegyoldal, és amúgy sem egyenletes a talaj. A vége az lett, hogy hiába fogtam segítségként egy szőlőkarót, túl magasra és túl nagyot akartam lépni. Hát minden nem jöhet össze! Elvesztettem az egyensúlyomat, és miután ha hanyatt estem volna, akkor a fejem nekicsapódik az épület falának, ezért "csak" seggre ültem. Ennek nyoma ott van a bal hátsómon, a bal könyökömön és a bal csuklómon. De megúsztam mindent és most elmesélhetem nektek. Na persze megdicsérve nem lettem, mert csak gondot okozok mindig.

És mindeközben nem sopánkodtam a jobb szemem miatt...

Kicsit húzós napok vannak mögöttem. Elfáradtam , de tisztességesen! Lesz mit kipihenem majd.

Elfáradásomat részben az én teljesítési kényszeremnek, részben a muszájnak köszönhetem. Még előző életemben vettünk szőlőt a Balaton-felvidéken. A vásárlásnak akkor ezer meg egy logikus magyarázata volt. Csak közben teltek az évek, férjem szülei sem lettek sajnos fiatalabbak, és velem is történt ami történt. De a szőlő mindezt nem hajlandó tudomásul venni, ő éli az ő saját életét, a fű pedig nő. És milyen gyarló az ember, ha már ott van, meg kell művelni! Tehát ha úgy vesszük nagy fáradtságom egyik oka a szőlő. Mivel 90 km-re van, ezért minden leutazás munkával jár a férjemnek. A nyolcvannyolc éves Apukájától akármilyen jó karban van (szerencsére) nem várhatjuk el, hogy zöldmunkát végezzen a szőlőben. Nekem akkor is nagy kihívás lenne ha sík területen lenne, de ez egy hegy oldalában van, és szerintem elég meredek. Az alsó fele a kevésbé meredek, azon már többször tötymörögtem. A felső felében új életemben talán kétszer voltam, akkor is segítséggel.  Nade, az alsó rész hajtásválogatását , tetejezését már az előző alkalommal elvégeztük, most már "csak" a felső rész volt hátra. Azt pedig nem tudtam elnézni, hogy a férjem egyedül dolgozzon, ezért segítettem neki. Legalább egy kis színe lett a hátamnak is, mert a nyugszékben ülve mindig csak előről barnultam. Nem véletlenül veszek én évek óta drága, de nagyon strapabíró, a lábat biztonságosan tartó zárt és nyitott lábbeliket. Most is nagyon sok hasznát vettem. meg a kordon drótjainak! Utólag bevallhatom, nagyon sokszor csak a dróton húzva magamat tudtam továbbmenni. De legalább végeztünk. Most "már" csak a fűnyírás és a permetezés van hátra, de az igazán férfimunka. Persze csak az én irányításom alatt. Azért a munka végére megfájdult a fejem, nagyon jól esett kicsit piheni. És jól esett az éjszakai alvás is.

A másik nagy munka (idegileg is) a férjem névnapja volt. Szerencsére jól sikerült, vagy legalábbis remélem. Most már csak a pihenés van hátra.

Már több, mint egy hete szenvedek a jobb szememmel. Az agyvérzésem, illetve eszmélésem óta kísért ez. Időnként kevésbé fáj, néha jobban. Most egy ideje megint jobban. Ezért is mentünk el szemészhez megint. Már lassan úgy járok hozzá, mint haza. A sok műkönny ellenére megint ki van száradva a szemgolyóm alsó része, ezért érzek fájdalmat. Gyógyszer külön nem kell rá csak gyógyászati segédeszköz, párásan kellene tartani éjszaka. Na, ez az , ami ebben a városban nincs. Nagyon rendesek voltak velem, mert az osztályról kaptam kagylót, amit éjszakára a szememre tehetek. De ezzel meg az a bajom, hogy nagy az én szememre, nyomja a homlokomat, és reggelre az arcomon is ott a lenyomata. A fiam hozott nekem Bécsből egy "óraüveges" szemtapaszt, ami az eddigi tapasztalatok alapján jó lenne. De csak egy darab volt a patikában, ezért most ennek a beszerzési forrását hajkurásszuk. Azon kívül, hogy végre megtaláltam az ideális megoldást, remélem használni is fog. A kettőslátásom persze változatlanul megvan, de megtanultam együttélni vele. Olvasáskor nagyon zavaró. És most még kötni is elkezdtem! (Élni tudni kell!)

Két napja már azt hittem, hogy vége a júniusi ősznek, de azt hiszem tévedtem. Ma sincs gatyarohasztó meleg, és változatlanul fúj a szél. Azt hiszem a szélfújás az, ami kikészít. Sosem lesz vége! Tudom, hogy a mostani hőmérsékletet még vissza fogom sírni, de akkor is lehetne egy kicsit melegebb. Eddig is rosszul aludtam éjszaka, de most még a telihold is jön. Mindig mondták, hogy Isten nem bottal ver.

Megyek gyümölcsöt enni és borsót szedni...

Nagyon sokáig nem bíztam benne, de minden eljön egyszer! A mai nap az utolsó munkaviszonyban töltött napom. Holnaptól hivatalosan is nyugdíjas leszek negyven év munkaviszonnyal. Már hónapok óta nem dolgozom, mert hol szabadságon, hol táppénzen, hol megint szabadságon voltam. Aztán négy hónapig "sétáltam". Na, ez volt a legjobb az egészben! Persze ehhez az is kellett, hogy a "nemzet napszámosa" legyél. Én ezt negyven évig csináltam, negyven évet lehúztam az egészségügyben, úgyhogy gondolom senki sem csodálkozik ha azt mondom elég volt.Biztos, hogy a z örömömbe, megnyugvásomba belejátszik az agyvérzésem is, de azt hiszem, hogy akit nem ért hasonló vagy más sorscsapás az is azt mondja, hogy ennyi munkával töltött idő bőven elég! Nekem meg főleg! Ezután már nem lesz olyan érzésem, hogy csak megtűrt ember vagyok. De viszont nem kell alkalmazkodnom senkihez sem, nem kell senki hangulatát lesni. Csak egy emberhez kell alkalmazkodnom, a férjemhez (elég az bőven). Már hónapok óta nem úgy fekszem le este, hogy reggel a vekker fog ébreszteni, és ezt ki lehet bírni! Még mindig furcsa, hogy vasárnap esténként nem azért kell vasalnom, hogy másnapra legyen munkaruhám. Sőt, nem vasalok vasárnap esténként! Úri nő lettem, már nem kell hétvégén folyamatosan halálra dolgoznom magam, mert hétközben az ember a munkahelyén van. Szombat, vasárnap az ebédfőzésen kívül csak akkor dolgozom, ha nagyon muszáj.Persze, biztosan ezt is meg fogom unni és vágyni fogok majd társaságra, de egyenlőre nagyon jól érzem magam. A közalkalmazotti fizetésem után a nyugdíjam nem fog felvetni, de már ezen sem tudom izgatni magam.

Jelenleg mindennél jobban izgat ez a rettenetes kánikula. Most is azért ülök a gép előtt, mert ha kinézek az ablakon már a látványtól melegem van. Ablakok csukva, sötétítőfüggönyök behúzva, a lakás egyik részében a légkondi, másikban a ventilátor megy, hogy el lehessen viselni a klímát. Kinek van kedve ilyenkor kimenni, ha nem muszáj. Hiába családi ház, hiába vastagok a falak, mivel éjszaka sem hűl le a levegő már idebent is meleg van. Apropó éjszaka, alig tudtam valamennyit aludni, mert egész éjszaka ugattak a kutyák, élen a miénkkel. Vagy melegük volt, vagy macska szívatta őket, vagy valaki járkált, vagy csak úgy. Nem csodálkoznék, ha az utcabeliek egy idő után furcsán néznének ránk.

Az, hogy én nehezen viselem ezt a hőséget csak hab a tortán! Izzadok, pihegek, fáradékony vagyok. Legszívesebben egész nap a zuhany alatt állnék. Tudom, hogy víz mellett lenne a legjobb, de annak még odébb van az ideje, és remélem akkor is ilyen meleg lesz. És amikor itt a béka segge alatt lévő vérnyomásommal szédelgek, akkor rendre megkapom, hogy "a  kondició hiánya". Nekem pedig fel áll a szőr a hátamon. És számolok tízig. Lusta vagyok biciklizni, tornászni. De ha valaki bemutatja nekem a gyakorlatot nagyon szívesen utánzom. Addig pedig nagyon jól megvagyok így magammal. Örülök, hogy csak rövid időkre fáj a fejem, hogy eddig orvosi segítség nélkül megúsztam mindent. Persze aki nem élte át, csak kívülről látja a dolgokat, annak minden más. Aki pedig nap mint nap mellettem éli az én szárnypróbálgatásaimat annak is elege lehet. De időnként nekem is.

Napok óta alig várom, hogy kora este legyen és kimehessek. Érik a cseresznye, a meggy, a ribizli, az eper. Lehet legelni. És van egy nagy eperfánk, ami szintén most érik. A miénk szerencsére fehér, így nem lesz naponta többször lila a szám környéke, mert nagyon finom és nagyon édes. Épp a napokban olvastam arról, hogy mennyire egészséges. Persze azért nem kell olyan nagyon döngetnem a mellemet, mert ez is egy madárpottyantotta magból kelt, maximum az az én érdeme, hogy meghagytuk. Nagyon szép a lombformája és nagyon bio. Őt nem kellett eddig soha sem metszeni, sem permetezni. A párom nagy bánatára a szomszédasszonyaink is nagyon szeretik, így aztán szedheti minden nap. És amikor már beteltem a gyümölcsökkel akkor jön a nap fénypontja, a locsolás. Nem mintha ez olyan szórakoztató dolog lenne, de ezt meg tudom csinálni, és az az igazság, hogy akkor vagyok nyugodt ha én csináltam.

Röviden: holnaptól nyugdíjas vagyok...(és várom az esőt)

Valamelyik éjjel, amikor nem tudtam aludni, azon gondolkodtam, hogy én mindig csak panaszkodok Pedig igazán nem is lehetne okom panaszra, mert vannak nálam sokkal betegebbek is. Ettől függetlenül villámcsapásként értek a dolgok. De, ha jól belegondolok, nem igazán van okom nekem panaszra. (Hogy a férjemnek mi a véleménye az egy másik dolog!)

Van két kezem, van két lábam (ami a földig ér). Öt éve (milyen régen volt már!), egy havi Intenzív Osztályos fekvés, kezelés, élet-halál harc után megtanultam újra járni. Hát táncosnő nem leszek már hátralévő életemben, de helyváltoztatásra képes vagyok. A járás folyamata az amit folyamatosan csiszolnom kell, de tudom, hogy soha nem lesz tökéletes. Ha fáradtabb vagyok nagyon tudok oldalazni, táncikálni. Értő szem mindig meg fogja tudni mondani, hogy ez egy tanult járás. De ez azt hiszem engem nagyon nem zavar. Mivel az agyvérzés miatt (életmentésként) kiszedték a kisagyam egy részét, közte a mozgáskordinációs központot is, én ennek is tudok örülni. A járda az nagy kihívás az egyenetlensége és a kerítés közelsége miatt, ezért nem közlekedem egyedül az utcán. Viszont, ha sétálni megyünk, akkor régi jó fölsővárosi szokás szerint nagyon szeretek az úttesten menni. A Másik nagy kihívás az egyenetlen, meredek hely. Ezért alkalmanként egyszer megteszem az utat a pincéhez, amitől jól el is fáradok. De arra, hogy a szőlősorok között le- föl járkálva még dolgozzak is képtelen vagyok. Na, ez nagyon bánt! Vannak akik azt hiszik, hogy csak lustaságból nem dolgozom. Pedig szívesebben dolgoznék, csak ne ért volna ilyen csapás. Itt Fehérváron szerencsére nincs ilyen gondom, mert a telkünk sík terület. Mivel egy hétig minden nap esett az eső nagy intezítással nő a gaz is. A fűnyírás férfimunka, de a gazolás ne má! Így aztán tegnapelőtt délután megkapáltam a veteményest. De a gazhúzkodásban segített a férjem is. Be kell vallanom, kettőslátásssal nem egyszerű dolog a kapáslás, mert mindig attól félek, hogy annak a gyökerét vágom el amit nem akarok. Az, hogy kapálni, guggolni tudok számomra nagyon- nagy dolog, és bármilyen furcsa is én nagyon örülök neki. Hát a gyorsaság nem a régi, de nem kerget a török. Lehet, hogy nem is magában a kapálásban, hanem a fene nagy koncentrálásban fáradtam el. Persze a virágoskert rendbetétele és a napokban vásárolt virágok elültetése még hátravan, de majd meglesz.

Szerencsére tudok főzni, és lassan, de biztosan elvégzek minden konyhai munkát. Öt éve tartó nagy félelmen, hogy elejtek valamit, kiborul, kifolyik. Ezért aztán igyekszem egyszerű dolgokat főzni, sütni pedig nagyon ritkán. A sütővel , forrósággal szemben való félelmemet nagyon nehezen győzöm le, mert nem mindig érzek fájdalmat. A mai napig képes vagyok úgy elégetni a kezem, hogy nem is veszem észre.Na persze, azért használom fantasztikus sütőmet, de ritkábban. Nagyon szeretem az édességet, de ha lehet, akkor csak olyan süteményt készítek amit csak bekever a konyhai robotgép. Persze azért ma készült egy kis zabpelyhes, áfonyás keksz, hisz holnap gyereknap.

Mosni a férjem és a mosógép mos. Én pedig nagyon ügyesen megtanultam ülve vasalni.

Porszívózni sajnos a mai napig nem tudok, ez férfi munka lett, ugyanúgy, mint a felmosás. Az utóbbi években nem lettünk a takarítás rabjai, de azért nagyon jól megvagyunk így is. Valamelyik nap, két eső között megpucoltuk a nappali- és a hálószoba ablakait. Mivel én csak a talajszinten érzem magam biztonságban, erre egyedül soha nem merek vállalkozni. A parkettáról nem érem el az ablak tetejét, ehhez szükség van a kétlépcsős fellépőre is. Ahhoz pedig, hogy én arra fellépjek szükségem van egy biztos támaszra is. Így lett nálunk ilyen nagy szám, és kétszemélyes az ablakpucolás.Azért a keret letakarításánál a munkájára is szükség volt. A függönycsere az, amire öt éve nem vállalkozok, ezt azóta a nagyfiam szokta megoldani. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz ha ritkábban jön haza.

Hát így zajlanak nálunk a dolgok! Sok más emberhez képest nem panaszkodhatok, mert el tudom látni magam, nem mindenben szorulok mások segítségére, de azért ez egy más világ.

Férjemnek osztálytalálkozója van. Öt év után ez az első nap egyedül itthon...

Egy nő két dologért mindenre képes az életben...

Napok óta ez jár a maradék agyamban. Akinek csak egy kis terasza és némi affinitása van a kerttel kapcsolatban az két dolgot szeretne felváltva: essen az eső-ne essen az eső! Na de, hogy hat napja kisebb megszakításokkal folyamatosan esik az már túlzás. És akkor mi még nem is panaszkodhatunk igazán, mert nem volt felhőszakadás, jégeső, zivatar. Ja és nem öntött el semmit az ár. Ettől függetlenül már erősen gondolkodom a rizstermesztésen. Az az én legnagyobb bajom, hogy nem tudok kint lenni a kertben! Ha egy-egy esőszünetben ki is megyek körülnézni minden vizes. Az ágyások közötti utak már tegnapelőtt is fel voltak ázva, nekem életveszélyes volt rájuk lépni. Nagyon szeretném ha érne már a saját eprünk (már ettem belőle), de nem süt a nap, mitől érne. Hogy csodáljam így a virágaimat? Amúgy meg ahányszor sikerül kimennem, csak azt látom, hogy nő a gaz.Már most tudom, hogy ha egyszer vége lesz a monszunnak, annyi munka lenne a kertben, hogy az én iramomban nem tudom bevégezni a szárazság beálltáig. Na ez az én gondom ezzel az idővel: vagy folyamatosan esik, vagy locsolni kell. De még az a szerencse, hogy mindenki nem tudja gombnyomással befolyásolni az időjárást. Tehát, hagyjuk, had essen! Már a rigófütty is feltűnik, mert ők csak akkor énekelnek ha nem esik az eső.

Amúgy "nagyon örülök" minden időjárási front hullámzásának. Megvisel, nagyon megvisel! Labilis vagyok, nagyon hamar elfáradok, nyűglődök. Közben folyamatosan látom az elvégzendő feladatokat, amiket meg akarok csinálni. Délelőttönként el főzécskézek a konyhában, inkább az  örök dillema okoz gondot, hogy mit főzzek. Mert, hogy "mindegy"-et nem tudok főzni! Így aztán sikerült megoldanunk a pünkösdre halasztott születésnapi köszöntést is. Merthogy most már mi alkalmazkodunk ahhoz, hogy a fiaink mikor érnek rá, és nagyon jó volt, mindkét fiút magunk mellet tudni. Persze a torta megsütésére már nem vállalkoztam, azt a kisebbik fiam barátnője oldotta meg. Összességében úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült minden, bár ha az eső nem esett volna, akkor grillen sütögettünk volna. Az pedig ugyebár férfimunka! Bár előző életem beli emlékeim szerint, mindent a kezük alá kell készíteni.

Tehát elfáradok már délre. De csak erős ráhatásra pihenek le. Persze ilyenkor előfordul, hogy egy idő után sikerül elaludnom is. De engem egy ki számítógépezés, egy kis kertészkedés is feltölt. Persze ezt egy férfiembernek nehéz megmagyarázni. Főleg akkor, amikor nehezen érthető a beszédem.

Énekelnek a madarak, elállt az eső, mindjárt kisüt a nap! Megyek körülnézni a kerten...