Odakint nyakig ér a köd. Írhattam volna másképp is, de az nem szalonképes. A lényeg, hogy köd kezdődött, és egyre sűrűbb. Lassan már a szomszéd diófáját sem látom, és nem a sötétedés miatt. Délben, amikor még sütött a nap, azt terveztem, hogy délután sétálunk egyet az adventi belvárosban és iszunk egy kis rumpuncsot. Aztán amikor ebéd utáni sziesztázásomból, gombnyomkodásomból magamhoz tértem már csak az egyre sűrűsödő szürke ködöt láttam. Kinek van kedve ilyenkor önként, dalolva kimozdulni a lakásból? Hát nekem nincs! Nagyon hamar lebeszéltem magam a sétáról, pedig biztosan jót tett volna egy is séta. Hát ez most így alakult.
Szükségem is van egy kis pihenésre, mert ez a "Mozgássérült Parkolókártya" meghosszabbítása körüli cécó rengeteg energiámat emészt fel. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne rá szükségem. Bármilyen hihetetlen is én szívesen élném az agyvérzésem előtti életemet, talán még dolgoznék is. Időnként az az érzésem, hogy a kívülállók nem tudják, hogy mennyi munkám van abban, hogy most így itt vagyok. Azt még a körülöttem lévők is nehezen értik, hogy én nap, mint nap mennyi energiát fektetek abba, hogy meg tudjak felelni a napi feladatoknak. És ez most nem panaszkodás. Ez az én megfelelési kényszerem miatt van így, pedig tudom, hogy úgysem tudsz mindenkinek megfelelni. Mindig találsz olyat, aki csak azt várja, hogy hibázz és ezt a fejedre olvassa. Aztán az is lehet, hogy néha nem kellene mindent megcsinálni (attól rettegve, hogy hibázol) hisz sajnos okod van rá, hogy ne csináld. A fene sem tudja, hogy mi lenne a jó. (Lehet, hogy ha nem lenne ilyen szürke a világ másképp látnám a dolgokat. Na de, a tavasz még messze van. Az is lehet, hogy túlságosan sok időm van gondolkodni, az agyamra ment a nyugdíjas lét. Tény, hogy amikor még dolgoztam, kevesebb időm jutott nyavalyogni. Igaz, hogy akkor meg más gondjaim voltak.
Még nem járunk térdig a mézeskalácsban, pedig már lassan ideje...
