Cskata

Hát elvoltam magamban, és nm is unatkoztam. Munka volt bőven, inkább az a gondom, hogy nem mindent tudok megcsinálni, és nem is csak azért, mert a koromnál fogva lassabb lettem, hanem mert az egyensúly problémáim miatt nem tudom megcsinálni. Nem azt mondom, hogy az ablakpucolás hiányzik, mert azt hiszem kevés ember van akinek ez a hobbyja, de valami segítséggel muszáj lesz megcsinálni, meg a takarítást is, hiszen szerencsére egyre gyakrabban jelzi érkeztét a tavasz.

A tavasz közeledtét egyre több tény is jelzi. Szerencsére emelkedett a hőmérséklet, énekelnek a madarak, duzzadnak a bimbók, hosszabodnak a nappalok. Nem hiszem, hogy van ember, aki a hangulatának nem tesz jót a hosszabb ideig tartó világosság, időnként egy kis napsütés is. Szinte észrevétlenül kihajtott a barka. Mondhatnám, hogy eljött végre az én időm, hisz naponta többször kimehetek megnézni, hogy az elmúlt egy-két órában mennyit nőttek a virágok. Szoros felügyelet mellett virágzik lassan el a hóvirág, és minden nap többször leltárba veszem a nyíló tőzikéket, ibolyákat. Ma fedeztem fel, hogy már kezd kibújni a gyöngyvirág hajtása is, és lassan egyre több tavasz hagymás kezdi meg virágzást. És sajnos jelentkezett az allergiám is, leginkább a szememen. Szenvedek is tőle tisztességesen. Valószínűleg egy szemészeti kontroll lesz az eredménye.

Szóval minden a tavasz közeledtét, a megújúlást jelzi csak én vagyok levert. Utoljára a negyvenedik születésnapomon fordult elő, hogy végigsírtam az egész napot. (Van aki azóta is emlegeti.) Most már két napja túl vagyok az idei esedékes születésnapomon (a fiúk meg is leptek), és egy jottányit sem változott a már egy hete tartó letargiám. Nem csak azért, mert már soha többet nem kezdődik ötössel az életkorom, hanem, mert egyszerűen hihetetlen, hogy már ennyi. Időnként minden különösebb ok nélkül sírva fakadok. Pedig minden okom meg lenne az örömre, és erre több ismerősöm is rámutatott már. Az első és legfontosabb, hogy élek. Élek az előzmények után! És állítólag annak is vigasztalnia kellene, hogy sokan meg sem érik ezt a kort. Aztán az idei év a kakas éve, és én kakas vagyok, de mielőtt egy kicsit repülnék és élvezném a világot, van mellettem valaki aki mindig visszarángat a földre. Az idei év a szűk családi körben tele van kerek születési évfordulókkal, és lesz két esküvő is, ahol nagyon szépnek kell lenni (nekem, ha, ha...). Tehát össze kell kanalaznom magam, ha meg akarok felelni mindenki elvárásának, de leginkább, ha meg akarok felelni magamnak. Tudom, hogy nem lesz attól szebb a világ, ha én sajnálom magam, de ez nem mindig függ az ember óhajától. Nehéz szárnyalni akkor, ha mindig megtépázzák a tollaidat. (De nem sajnálom magam tovább, mert megint sírás lesz a vége.)

És ma még telihold is lesz...

Az elmúlt napok, hetek hideg, szürke, csapadékos, ködös, párás ideje után tegnap reggel kisütött a nap. Ettől még tél van, de végre látott egy kis színt is az ember. (A madarakat biztosan jobb kedvre hangolta, mert azóta is mindenhol madárdalt  hallok ha kimegyek a kertbe.) Ki tud ilyen szép időben megmaradni a lakásban, ha nem muszáj?

Elindultunk mi is a Balaton-felvidékre, kihasználva a jó időt. A 8-as úton nem is volt semmi kivetnivaló, sőt ahova odasütött a nap, ott már száraz volt. De aztán jött a Veszprém-Nagyvázsony közötti szakasz! Én eddig csak a médiában hallottam azt, hogy az úton vízátfolyások lehetségesek. Most sajnos volt "szerencsém" megtapasztalni, hogy ez mit jelent. És az első volt a legnagyobb! A hirtelen jött enyhülés megolvasztotta a földön lévő havat, de az elmúlt idők nagy hidegei miatt átfagyott a talaj, és nem tudta elnyelni a rajta lévő vizet. Az pedig a gravitációnak megfelelően elkezdett folyni a lejtés irányába. Mivel a sekély útmenti árkok hamar megteltek, a víz utat tört magának, és így került az útra, ahol láthatóan nagyon jól érezte magát, hozott magával egy kis földet is, aztán átfolyt az út túloldalára. Ez az út elég hűen követi a domborzati viszonyokat, és ez a környék nem egy alföld. A legelső vízátfolyás az útszakasz legmélyebb pontján volt, nagy kiterjedésű és elég mély. A mélységére jellemző, hogy féltünk, hogy nem is tudunk átmenni rajta. Félelmetes volt, ahogy az autó két oldalán felcsapódott a víz. A többi vízátfolyás kisebb volt, és volt amelyik csak félpályás volt. Volt ahol figyelmeztető táblák voltak a vízátfolyás miatt, mert ez olcsóbb, mint megoldani a vízelvezetést. Mindenesetre hazafelé már a Balaton parton jöttünk, biztos ami biztos.

A Balaton jege már alkalmatlan bármire is. Nem mintha én korcsolyázni akartam volna rajta.jeges, de nagy rianások vannak rajta. Ja, és a jég tetején már tegnap is állt a víz. Egy esés a biztos átöltözés szükségességét jelenti. Sétálni pedig tegnap is csak vízálló lábbeliben volt érdemes.

Amennyire örült az ember a napsütésnek, annyira meg is szenvedte. Pár nap alatt 20 fokot emelkedett a hőmérséklet, ez még fiatal, egészséges szervezetet is megvisel. Aztán vagy bevallja az ember. hogy hatással vannak rá az időjárási frontok, vagy tagadja, de elviselhetetlen. Én nagyon megszenvedtem a tegnapi napot. Kisebb nagyobb megszakításokkal egész nap nyomott a fejem, de ez volt a kisebbik baj. Egész nap nagyon labilisnek éreztem magam, alig tudtam kiszállni az autóból. Minden helyváltoztatást kétszer meggondoltam, és nagyon koncentráltam, hogy hiba nélkül meg tudjam oldani. Bízom benne, hogy a körülöttem lévők nem vették észre gondjaimat. Bár az az igazság, hogy néha szeretném magam kicsit elengedni, kicsit gyámoltalannak mutatkozni, gyengének lenni. Csak ez valahogy nem jön össze az én kényszeres megfelelni akarásommal. Lehet, hogy jó lenne néha pihenni egy kicsit, de akkor meg folyton azon jár az agyam, hogy mi mindent lehetne ezidő alatt elvégezni.

Miután szerencsére ma is süt a nap, már jártam kint a kertben és megnéztem a hóvirágokat, akik megint kicsit kijjeb bújtak a földből. Ha igaza lesz a medvének, akkor hamarosan már a kinyílt virágokat csodálhatjuk. Vagy legyen 20 cm-es hó, vagy legyen tavasz! Most csak sár és latyak van.

Várom a fiam...

Öregszem. Nagyon sok apró kis nyavalygásból jutottam erre a megállapításra.

Hogy tél van, hideg ez nagy mértékben befolyásolja hangulatomat, érzéseimet. Összejátszottak a körülmények: telihold van, 13-a volt, hideg-meleg frontok váltakoztak, esett mindenféle halmazállapotú csapadék, fújt a szél, még mindig csak nagyon óvatosan lehet közlekedni odakint a lefagyások miatt, hó csak mutatóba van és számomra hiába süt a nap. Amikor azt hittem, hogy meggyógyultam a kórságomból, akkor kezdődik minden előről. Megint náthás vagyok, kedvetlen, tömöm magamba a vitaminokat, mert a gyógyszert már nagyon utálom. Napok óta sokat szédülök, és ez sajnos lehet az agyvérzésem egyik utótünete is, de bízom benne, hogy csak a náthám melléktünete.

Ami miatt aggódom hogy pár éve még terveim voltak a jövőt illetően. Most sajnos nincs. Nem tervezgetem, hogy mit hova fogok ültetni a kertben. Egyik nap megy a másik után és jelenleg semmi nem tud igazán örömet okozni. Még a két fiam idénre tervezett esküvője sem tud  feldobni, pedig elhihetitek, hogy már régóta vártam rá. Azzal vigasztalom magam, hogy jön majd a tavasz, a szebb, a jobb világ és újra jobb kedvem lesz.

Persze negatív hírekből sincs hiány, ez is lehet egyik kiváltó oka életuntságomnak. Előző életemben ha egy ismerősöm (nem rokon) halálhírét hallottam, akkor az ember sajnálkozott egyet és ment tovább az élet. Pár éve már egy ilyen hír nagyobb megrázkódtatást okozott, de egy idő után napirendre tért a dolgok felett. (Nagyon régóta úgy olvasom a helyi sajtó halálozási rovatát, hogy ezt is túl éltem.) És mostanában furcsa dolgot vettem észre. Megráz maga a hír, aztán eltelik pár óra és azon veszem észre magam, hogy megint ezen morfondírozom. És nem csak napközben, hanem éjszaka is ott motoszkál a gondolat, befészkeli magát az álmomba, része lesz napjaimnak.. És sajnos korunknál fogva egyre több ilyen hír jut el hozzánk, hogy az emberi élet véges. Akkor is olyan rossz érzés, hogy akivel tegnap még beszéltél már nincs többet. Ilyen gondolatok mellett persze, hogy depis lesz az ember.

Álltam a befagyott Balatonon...

Boldog új évet kívánok mindenkinek! Legalább így. Tudom, hogy már elmúlt január 1., de egy szilveszter napján hallott okoskodás szerint egy hónapig illik boldog új évet kívánni, abba pedig bőven beleférek.

Aztán azt hiszem ezzel el is fogytak a jó híreim. Ma valami átkozottul erős időjárási front vonulhat át felettünk, mert egész nap nagyon nyomottan érzem magam. Levert vagyok, szédülök, fáj a fejem és elhagyott a humorérzékem. Egész nap ki sem mozdulok a lakásból, csak az ablakon nézek ki. Egész nap szürke, borult az idő. Az nem érdekel, hogy hideg van, hiszen tél van. A napsütés nélküli szürkeség ami zavar. Időnként pötyög valami csapadék, talán holnap reggelre hó is lesz. és akkor végre havas lesz minden és nem a zuzmarától lesz fehér, mint valamelyik nap. Amit szintén csak ablakon keresztül láttam, mert minket is utolért a göthe. (Talán azért zavar annyira a mai levertségem, mert tegnap már azt hittem, hogy túl vagyok az aktuális felsőlégúti nyavalygáson.Megszűnt a hőemelkedésem, csökkent a köhögésem és már nem fájt a torkom.) Szóval szép volt az a tegnapelőtti fehérség, csak valahogy szeretnék egy kis havat. Egy kis havat, ami lecsökkentené a zajokat, meglepné az állatokat és jót tenne a növényeknek. A kártevőknek pedig egy kicsit nagyobb minúsz, mert ha így marad minden föl falnak majd a nyáron. Most mindenhol meg van fagyva a föld, nem tudnék odakint akkor sem kapirgálni, ha lenne hozzá hangulatom. De valamelyik nap már meglestem a hóvirágokat, a fagy előtt még kibújtak a földből és lehetett látni a bimbójukat. és ha ilyet látok, akkor mindig arra gondolok, hogy hamarosan itt a tavasz. Aztán lehet csodálni a virágokat, utána szidni a nyári nagy meleget, aztán az őszi lombhullást, majd a hideget, és aztán kezdődik minden előről. Csak érje meg az ember!

Tegnap vásárlás közben összefutottam a szemész doktornőmmel. Örültem, hogy láttam őket a férjével együtt, de ilyenkor mindig eszembe jut a szemem. Nem mintha máskor nem jutna eszembe,mert sajnos nem lehet megfeledkezni róla. Érzékelem reggeltől estig, éjszaka csak azért nem, mert alszom. Rengeteg műkönnyet elhasználtam már, miközben tudom, hogy az csak tüneti kezelés, soha nem lesz már tökéletes a szemem. És nem panaszkodhatok, mert látok vele. Tudok írni, olvasni, kötni, főzni. Sok dologban csak akkor vagyok biztos, ha megfogom, tapogatom. Még így is előfordul, hogy egy pillanatnyi kihagyás miatt melléöntök valamit a pohárnak. Néha úgy érzem, hogy a térlátásom nem teljes, de nem ezt nem tudom úgy leírni, hogy elmagyarázzam az orvosnak. Majd biztosan annak is eljön az ideje.

Két ünnep között volt egy kedves találkozóm egy régi kolléganőmmel. Mindig örülök a vele való találkozásnak, és nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy fölötte megállt az idő (nem mai csirke). Most is nagyom kellemes órákat töltöttünk együtt, de búcsúzáskor azt mondta, hogy nem tud megbarátkozni az öregedés gondolatával, tényével. És ha belegondol az ember, gyerekkorában egy ötven fölötti ember már öregember volt a számára, most pedig vérig sértődne, ha őt ezzel a jelzővel illetnék. Ő az öregedés gondolatával nem tud megbarátkozni, én azzal, hogy az agyvérzésem után 180 fokos fordulatot vett az életem. És már soha nem kapom vissza a régi énemet, tornázhatok bármennyit a mozgásomon akkor is látható lesz, a súlyom miatti megjegyzéseket nekem kell hallgatnom, a beszédemet egyre kevésbé értik (mindenkivel telefonon kéne beszélnem), és nem látok semmi megoldást arra, hogy tovább javuljak. És mindeközben örülök, hogy élek! Tehát fel a fejjel (ezt magamnak szoktam mondogatni, amikor kicsit elszontyolodok)! És mindenkinek mégegyszer boldogabb új évet, mint a tavalyi volt!

Megyek kötni...

Karácsonyi hangulatom még most sincs, de beindult a verkli. Már a múlt héten megsütöttem a mézeskalácsokat és tegnap este már el is kezdtem feldíszíteni őket. De csak azért, hogy térdig járjunk a mézeskalácsban! Vagy legalábbis a mákszemnyi színes cukorkában. Mert az még előző életemben is pattogott minden felé, mikor a megírt mézeskalácsra rászórtam őket. Hát még most! Nem véletlenül választottam a tegnap estét, de elfáradtam és nem tudtam befejezni. Így hát maradt ma estére is, hogy lehessen szentségelni.

Egyszer azért elárulhatná valaki, hogy a férfiak miért utálják annyira az ünnepi készülődést. Azt hiszik, hogy a nők alig várják, hogy ezt csinálhassák? Azért csinálják, mert  ezt hozták magukkal a génjeikben, mert ezt várják el tőlük, és mert azt hiszik, hogy ezzel örömet tudnak szerezni. Aztán az ünnepek végével megfogadják, hogy soha többet , és egy év múlva kezdődik minden előről. És mivel öregszel és kezdesz szenilis lenni, ezért listát írsz az elvégzendőkről, beszerzendőkről, és örülsz ha valamit már sikerült kipipálnod.Örülök, hogy megvan az ajándékok nagy része, és meg van a fa! A többi már gyerekjáték.

És amikor azt hiszed, hogy most már csak egy dologra kell koncentrálnod, akkor jönnek a gondok. Mi a múlt héten még a bőrgyógyászatot is megjártuk, mert olyan szépen kezdett kinézni a homlokom. Hogy mi volt a bajom az titok maradt, de kaptam valami kenceficét, amitől emberi lett a homlokom.És ez fontos volt. ha nem akartam fufrut ráfésülni vagy ijesztegetni vele.

Fontos volt, hogy rendbejöjjön a bőröm, mert az elmúlt hétvégét Bécsben töltöttük. Nem úri passzióból, hanem mert az egyik fiam, több mint két éve ott dolgozik és a nyáron készül haza végleg. És Bécs nincs a világ végén, de még eddig nem értünk oda. Most összekötöttük a kellemest a hasznossal. Megnéztük hol lakik a fiam, megnéztük a várost, és megünnepeltük a fiúk születésnapját (vittem az előtte nap elkészített tortákat). Ja, és nem mellesleg megnéztünk néhány karácsonyi vásárt és a Prátert, és ittunk néhány puncsot. Nagyon merész voltam, felszálltam az óriáskerékre! Bécsben minden olyan nyugodtnak tűnt, eszünkbe sem jutott, hogy lehetne terrortámadás is. Számomra is meglepetést okozott, hogy nyolc órán át sétáltam a többiekkel, nézelődtünk, beszélgettünk. Ehhez azért nagyban hozzájárult a száraz, napközben napsütéses, szélnélküli, nem túlságosan hideg idő. De a legjobb az volt, hogy együtt voltunk mind a hatan és nem volt gyűlölködés. Persze azért jó volt hazajönni és a saját ágyamban kialudni magam. Aztán jöhet a következő családi összeröffenés a hétvégén! De minden ilyet akkor kell megcsinálni, amikor még lehetőség van rá. Kell a feltöltődés! Időnként ki kell lépni a taposómalomból!

A múlt héten egy belvárosi séta során összefutottunk egy rég nem látott ismerőssel (ő sem lett fiatalabb). A vele folytatott beszélgetés során állapítottuk meg, hogy nagykorúvá válásunk óta mennyi idő telt el, és az milyen rövidnek tűnik, pedig valószínűleg már sokkal kevesebb van hátra. ezért kell kihasználni minden alkalmat arra, hogy az ember jól érezze magát.

Még egy kis hó hiányzik az igazi karácsonyhoz...

Már napok óta készülök leülni írni. A leüléssel nincs is semmi gond, de az írást azt mindig halogatom. Nem azért, mert nem tudnék miről nyavalyogni, csak nem akarom a rossz hangulatomat senkire áttolni.

Először, mikor napokig fújt a szél, azt hittem attól van, vagy attól, hogy a szél miatt két napig a lakásból sem léptem ki, maximum megetetni a kutyát. De már harmadik napja süt a nap! Bár hideg van, de lehetne jó kedve is az embernek. De nem! Az az igazság, hogy esténként nagyon nehezen alszom el. És mivel van időm a plafont bámulni, jönnek a negatív gondolatok. Aztán nappal, világos fejjel meggyőzöm magam arról, hogy az emberek a legritkább esetben szoktak éjjel meghalni. Nyugodtan el lehet aludni, reggel fel fog ébredni az ember és kezdődik előről a taposómalom, a halálnak nincs ideje. Amikor reálisan próbálok gondolkodni, akkor minden sötét gondolatomat hülyeségnek tartom, de mégsem tudom magam teljesen függetleníteni. Az, hogy napközben is ezek a dolgok foglalkoztatnak rányomja bélyegét az egész napomra, napjaimra. Azt hiszem, az elmúlt években, főleg új életem kezdetén sokkal több okom lett volna a nekikeseredésre, mint most. és mivel nem tudom, hogy kihez fordulhatnék segítségért, azt hiszem kénytelen leszek saját magamat, hajamnál fogva kirángatni a gödörből.

Az egészben az a legborzasztóbb, hogy közben az ember próbál úgy viselkedni, mintha nem lenne semmi probléma. Hogy sikerül-e vagy sem az titok marad, mert e témában senki sem nyilatkozik. Egy próbát megér!

Szóval ilyen gondolatokkal küzdök, miközben a karácsonyra kellene készülni. Meg télapóra, meg születésnapra, meg Bécsre, meg a fene tudja még mire... Dehát eddig is volt mindig valahogy, idén is lesz. Csakhát az adventi koszorú mellé már fel kéne tenni a lakásdíszeket, be kellene tervezni a mézeskalácssütést (hogy térdig járjunk a mézeskalácsban), kellene sütni két tortát, összeállítani a bevásárlólistát, és a jóég tudja még mit. És közben az a legelkeserítőbb, hogy egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom. A belvárosi séták, a rumpuncs és a sok ember sem hozta meg. Talán más lenne a helyzet ha lenne hó!

Éjszaka jön a Mikulás...

Süt a nap. Süt a nap. süt a nap. Ilyen kicsitől már jobb lesz az az ember kedve. Hüvi van, bár ahhoz képest, hogy november végét írjuk egy szavunk sem lehet, hisz még mindig kemény pluszok röpködnek reggelente is. De az, hogy már napok óta süt a nap is mindent felülmúl. Biztos nem csak nekem nagyobb ilyen időben a munkakedvem és az életkedvem. Persze a munkát nem kell túlzásba vinni, maradjon másnak is. Már tegnap is és ma is törtem egy kis diót odakint, amíg jó idő volt. Aztán amikor unatkozom, lehet puceválni. Na nem azért, amit a férjem mond, hogy szeretek diót törni, hanem, mert ez nem félórás munka, nem lehet sütögetés előtt nekiállni.Ja, és karácsonykor a beiglibe és a zserbóba sok kell. Nem mellesleg, szeretjük eszegetni, tehát jó lesz a szükséges mennyiséget jó mélyre eldugni a mélyhűtőbe! (Titokban megsúgom, hogy a diótörés nagyon jó feszültségoldó.)

Néha olyan furcsa, hogy már karácsony körül járnak a gondolataim, máskor meg eszembe jut, hogy már egy hónap sincs hátra, és a december nálunk tele van ünnepekkel. A hétvégén pedig már kezdődik advent! És ami a legfontosabb, nekem már mindenhez több idő kell. Talán ezt volt a  legnehezebb beismernem magamnak. Mindig az volt a magyarázatom, hogy más hasonló korú is lassabban, kisebb-nagyobb hibával végzi a dolgát. Igen, de ez én vagyok!

Furcsa dolgok értelmét látja meg később az ember. Amikor agyvérzést kaptam a műtét után és gépekkel tartottak életben, akkor nagyon szűkszavúan nyilatkozott a várható dolgokról a professzor. Amikor családom tagjai engem sajnáltak, akkor azt mondta, hogy nem kell aggódni, mert én jól el leszek a saját kis világomban. Mindez valamelyik nap séta közben jutott eszembe, amikor a férjem megjegyezte, hogy már milyen szépen tudok menni, és megkérdezte, hogy stabilabbnak érzem e magam. "Hát persze", illetve "nem tudom" volt a válasz. És kiderült, amikor több méteres kilengésekkel közlekedtem, akkor is ez volt a válasz. Én nem tudok különbséget tenni, illetve csak azt tudom, hogy most már nem kell folyton megállnom, ha meg akarok nézni valamit, már nem kell koncentrálnom a járás minden mozzanatára. Persze a kerítés még most is nagy akadály, mert nagyon közel van, ezért szívesebben megyek a járda utcafelőli részén, a velem jövő nagy ijedelmére. Azért, ha lehet még most is szívesebben közlekedek világos nappal. Az nagyobb biztonságot ad. (Nem lehet könnyű velem együtt élni!)

A múlt héten, a szürke napok egyikén lementünk a férjem szüleihez, és ha már ott voltunk, felmentünk a szőlőbe is. Szürke volt minden, leginkább az ég, barátságtalan volt az idő is, de meg kellett fejteni az idei "veszett nagy" szüret utáni bort. De ez férfimunka, nekem csak az volt a dolgom, hogy elfoglaljam magam, amíg végeznek. És itt ért az utóbbi idők legszebb látványa. A Balaton elég messze van tőlünk, de a kilátás csodás. Mivel a levegő elég hűvös volt, és a tó vízfelülete elég nagy és kissé tehetetlen, ilyenkor hőt ad le a környezetének. Mivel szélcsendes idő volt a meleg levegő felfele szállt. És egyszer csak azt vettem észre, hogy seregélyek tömege repül együtt szabályos spirál alakban. Az ennyi madár által kibocsátott hang nem hallatszott el hozzánk, de a jobbra-balra kitérő és közben egyre magasabbra emelkedő madárcsapat látványa fantasztikus volt. Olyan rendszer látszott benne ilyen messziről, amilyet még sosem láttam. Jó volt nézni őket! Sajnáltam, amikor egy idő és magasság után eltűntek a szürkeségben. Soha, senki nem tudja ezt leírni, ezt látni kell!

Valaki hazajött...

Márton nap van! Márton nap van, és tudom libát kell enni, hogy egész évben eleget ehessünk. Ettünk is libát, de tudom, hogy sajnos nem ettől függ, lesz-e elég ennivaló a következő egy évben. Dehát ezen már ne múljon!

Ettől függetlenül nagyon kellemetlen, nyirkos, szürke nap van ma. Lehet alacsony rétegfelhőzet, de napot nem láttunk. Nincs nekem semmi bajom az ősszel, téllel, csak a kevés napsütés. Nagyon szeretem a négy évszak változást, csak sajnos  egyre kevésbé van rá alkalom, úgy veszem észre lassan kimarad a tavasz és az ősz. Vagy hosszú ősz van és nincs tél? Ha hideg van akkor is jobb az ember hangulata ha süt a nap. Még a lehullott, elsárgult leveleket is szívesebben kotorta össze az ember, ha sütött a nap. Tehát számomra kellemetlen pár hónap következik. De ezeknek a hónapoknak, napoknak is meg vannak a maguk szépségei, csak észre kell őket venni.

Ha ma már Márton nap van, akkor hamarosan itt a karácsony, pedig még a tavalyi sem volt régen. A kor előre haladtával egyre inkább rájön az ember, hogy milyen relatív az idő fogalma. Egyre inkább úgy érzi az ember, hogy szaladnak az évek.

Voltunk szemésznél kontrollon a héten. Ha nincs újabb panaszom, akkor most már csak félévente megyünk. Én még mindig úgy érzem, hogy fáj a jobb szemem. már jó ideje beletörődtem abba, hogy a szememet érintő panaszaim állandósulnak és nem is igazán tudunk mit kezdeni velük. Ezt dobta a gép, és örüljek, hogy csak ennyit!  Mindenesetre a doktornő örült, mert hosszú évek után most először nem látta a szemszárazság nyomait. De mi mindannyian tudjuk, hogy ez csak a műkönnynek köszönhető. Bízom benne, hogy legközelebb csak tavasszal találkozunk megint

Szomszédasszonyom invitálására pár hete, heti kétszer "asszonytornára" (milyen furcsa kimondani) járok. A legnyomósabb ok erre az volt, hogy terhes a gyógytornászom, és jövőre már nem jár hozzánk. Egyedül pedig, ki tudja miért nem tornázom. (pedig jót tesz!) Szóval hetente kétszer megyünk jó háromnegyed órára.  Ezt is gyógytornász tartja, és jól átmozgatja az egész szervezetet. Tudom, hogy szükségem van rá, jól is esik, de ez nem igazán a sikerélményről szól. A többiek sem fiatalabbak nálam, de az egyensúly gyakorlatok azért megfektetnek. Nekem már az is csoda volt, hogy megtanultam járni és nehezen vettem tudomásul, hogy nem tudok biciklizni. Itt pedig inden alkalommal szembesülök azzal, hogy mi minden nem az én világom. Biztosan könnyebb lenne, ha nem akarnék mindig maximalista lenni, mindenben megfelelni. De én vallom, hogy ezen tulajdonságaim voltak azok, amelyek az évek során eljuttattak idáig.

Biztosan a gyakran változó időjárási frontok és a közelgő telihold miatt vagyok ilyen mélabús...

Nem vagyok túl jól. Napok óta nem vagyok túl jól. És mostanában nem csak a gyakran változó időjárási frontok tépázzák az idegrendszerem.

Egy hete már, hogy egy telefonhívástól minden megváltozott. Húgom hívott, hogy másik húgom hét éves unokája meghalt. Hirtelen, minden előzmény nélkül. Kinek, mivel árthatott egy hét éves gyermek? Miért kellett ennek történnie? Mi az a nagy bűn, ami miatt a szülőkre ezt a büntetést mérte bárki is? Mert szerintem, nincs annál nagyobb fájdalom, mint amikor egy szülő eltemeti a gyermekét bármilyen életkorban. És erre nincs racionális magyarázat, mert ez felfoghatatlan.

Nos, ennek az ártatlan kislánynak a halálhíre indított be nálam nagyon sok negatív gondolatot. Ez már odáig fokozódott, hogy éjszaka sem tudok leállni, nehezen alszom el, borzalmasakat álmodok. Félreértés ne essék, nem félek a haláltól. Senki nem tudja előre (szerencsére), hogy mikor fog meghalni. De, mint minden halandó, én is sok mindent szeretnék még látni az életben, vannak, voltak terveim. Még alig múlt el a nyár, máris azt várom, mikor bújnak elő a tavasz hagymás virágok. És sok-sok ibolyát is szeretnék még látni. Ami nagyin izgatja a fantáziámat, hogy egyik pillanatban még a gondok foglalkoztatnak, a másikban vége mindennek. És innentől kezdve már semmi nem a tied! Megszűnt számodra a világ és te is megszűntél a világ számára. Már nincs fájdalom, nincs panaszkodás. De ott vannak a szeretteid, akiknek akaratlanul is fájdalmat okozol (legalábbis most szeretnéd azt hinni). Te meghaltál, megszűntél létezni, nekik pedig a fájdalmon kívül még gondokat is okozol. hát ez az egyik, ami nagyon zavar engem, pedig tudom, hogy ez már nem az én gondom.

És még sok negatív gondolat cikázik a fejemben, de nem akarok senkit elkedvetleníteni vele és most nem is tudnám leírni. Érzem, hogy gödörben vagyok és lassan megpróbálok kimászni. Nehéz úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne, és nem is mindig sikerül. Na, de lesz még jobb, sokkal jobb is. Nem akarok depis lenni!

Egyszer vége lesz ennek a szürke, esős időnek és ki fog sütni a nap...

Meg volt az idei szüret is. (Néha hetekig nem történik semmi, néha csőstől jönnek az események.)

Nem kellett sok szőlőt leszedni és must sem lett sok. Erről gondoskodott a koranyári nagy jégeső, a permetezés ritkasága és a gombák. Egyszerre leszedtük a ritkaszép korai szőlőt és a rizlinget is. Ha nagyobb lett volna a termés nem tudtuk volna hárman elvégezni. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy végig kellett járni az egész szőlőt és ez egy hegyoldalban nem is olyan egyszerű. És a mi szőlőnk még nincs is olyan magasan Hegyestű oldalában. Ahhoz azért elég magasan, hogy az őszi Balaton látványában azért lehessen gyönyörködni. Férjem végigdolgozta az egész napot. Kilencvenedik évében lévő Apósommal felváltva szedtünk 1-1 sort, illetve pihentünk. Azért elég sok izmot megdolgoztat, hogy egy hegyoldalban le-föl mászkálj. És miután a kordonsorok között már eléggé megnőtt a fű, azt sem látni, hogy a vaddisznók hol túrtak, csak reménykedni tudsz, hogy nem lépsz gödörbe.

A legfontosabb az volt, hogy leszedjük a szőlőt ebben a gyönyörű időben! Férjem ledarálta és Apósommal kipréselték. A mustfokra szerencsére nem lehet panasz! Én örültem, hogy tudtam segíteni a szedésben, így legalább nem éreztem fölöslegesnek magam. Azért a nap végére tisztességesen elfáradt mindenki.

A legjobb az egészben a csend volt. Nem zajongott (mint hétvégén vagy nyáridőben) fűnyíró, fűkasza, motoros permetező, motoros fűrész. Mindenhonnan a szüretelők csivitelését, a metszőollók csattogását lehetett hallani, és néha egy-egy ragadozómadár hangját. Ami meglepett, hogy nem láttam seregélyeket! Ilyen gyatra termésre még ők sem csapnak le.

Este pedig sötét volt! Itt nincs közvilágítás, a hold és a csillagok adnak némi fényt. Itt látni csillagokat! (Nincs fényszennyezés.) És tücsökciripelést lehet hallani ezerrel. (Ezek nem hallgatnak el este hétkor, mint Horvátországban a kabócák.) Van lett televízió, rádió és most mobilinternet is volt. De valahogy senkinek eszébe sem jutott bekapcsolni bármelyiket is és nem is hiányzott. Olyan jó volt csendben lenni! Mi itt városon már hozzászoktunk ahhoz, hogy bárhol is vagyunk mindig zajong körülöttünk valami. Pedig lehet élni zajforrások nélkül is. Valószínűleg abban, hogy éjszaka rosszul aludtunk benne volt ez a zaj és fénymentes éjszaka is.(Éjszaka ütemes kattogást hallottam, később megint előjött bal fülemben a ciripelés.)  Bár reggel viszont nagyon jó volt erre a csöndre ébredni, nézni a napot és a párás levegőt.

Azért két ilyen kemény nap sok lett volna nekem, tegnap már jobbára csak csendes szemlélője voltam a dolgoknak. Kiolvastam gyönyörű kertészkedő, főzős vagy kötős újságjaimat, amire itthon sosincs idő. És végre befejeztem a kötött vállkendőmet is. Végül is feltöltődtem és remélem ebben van némi szerepe Hegyestű mágneses erejének is.

Dehát minden jónak, minden rossznak vége szakad egyszer. Tegnap este hazajöttünk, mert a kutyát itthon hagytuk, dolgunkat lent elvégeztük és mindketten vágytunk a saját, megszokott ágyunkra. És a kocsiban már megszokásból is, és mert azért az ember vágyik információkra bekapcsoltuk a rádiót. Ha nem hallgattuk volna a híreket, az útmenti óriásplakátok akkor is visszarángattak volna bennünket a valóságba. És már mindketten tudtuk, hogy az elmúlt időben mit nem hiányoltunk. Jó volt (még ha csak illúzió szintjén is) egy ideig nem gyűlölködést, uszítást, mantrázást hallgatni. Merthogy a jelenkori média sajnos csak erről vagy a néphülyítésről szól.

Most pedig megyek, szemlét tartok itthon is a kertben, játszom a kutyával...

Túléltem! Mármint a koponya Mr-t.

Tudom, hogy ez a vizsgálat nem jár fájdalommal, mégis évről-évre egyre inkább tartok tőle. Aki már volt ilyen vizsgálaton az tudja miért, aki meg még nem, annak kívánom, hogy ne is legyen rá soha szüksége. Biztosan már tavaly is elmondtam, hogy a legelső ilyen vizsgálatra a tudatlanok boldogságával mentem. És nem lett jó az eredmény. Most már évente csak azért megyek, hogy bizonyítékom legyen rá, hogy nem újult ki a daganatom. És ez eddig még mindig így volt és szerencsére így volt ma is.

Van egy kis klausztrofóbiám és ez sajnos az évek előrehaladtával egyre fokozódik. A mindennapi életben ez nem zavar, de ennél a vizsgálatnál igen. Itt betolnak egy csőbe és hiába tudom, hogy nem zárt a cső vége, én azt nem látom. A másik végét tudom, hogy szabad, mert a férjem ott fogja a bokámat. (Ő már évek óta minden kontroll MR-t végig ül mellettem.) És ha az még nem lenne elég, hogy betolnak egy hengerbe, de miután megbizonyosodtak arról, hogy nem tudsz mozogni a gép elkezd furcsa, hangokat kiadni.És ez így megy húsz percen keresztül! Kap az ember egy pánikgombot, hogy megnyomja ha gond van, de engem ennek a megnyomásától mindig az tartott vissza, hogy akkor egy másik alkalommal előről kezdődik minden. És ez nagyon sokat nyom a latba, amúgy pedig mindent ki lehet bírni. Eddig is kaptam minden alkalommal vénás injekcióban kontrasztanyagot vizsgálat közben, de ma még most órákkal a vizsgálat után is úgy érzem, hogy fáj a karom. Pedig jó vénám van, és ügyesen kaptam. Itt figyelmeztetnek előre, hogy az a lényeg, hogy mozdulatlan maradj (férfiak figyelem). Szóval túl vagyok rajta és jó az eredményem. És nekem most csak ez számít. Már napokkal előtte feszült voltam és a mai nap is annyi energiát ki vett belőlem, hogy nem valószínű, hogy ma még végzek valami érdemleges munkát.

És akkor én még szerencsés vagyok. Amikor időpontot kértem a vizsgálatra, akkor pont egy mához két hónapra szóló előjegyzést kaptam. Az egészségügyben eltöltött negyven évem minden ismerettségére szükségem volt, hogy ne kelljen olyan sokáig várnom. Aztán nem tudom, hogy az országban hogy van, de itt távleletezés folyik. Tehát elkészítik rólam mondjuk ma a felvételeket, azt interneten keresztül elküldik az ország bármely pontjára, ahol egy radiológus véleményezi, visszaküldi, itt kinyomtatják és a beteg egy hét- tíz nap múlva mehet az eredményért. Addig pedig rághatja a kefét. Nos nekem ma szerencsém volt, mert a kontrasztanyag miatt volt bent egy ismerős doktornő, aki megnézte a felvételeimet és leletezte is. Így szerencsére nem kell még egy hétig izgulnom az eredmény miatt. A távleletezésre azért van szükség, mert nincs elég röntgenorvos, aki ügyeletben vállalja a leletezést, de az is lehet, hogy nem tudnak nekik annyi pénzt fizetni, hogy megérje neki a szabadidejüket erre áldozni.

Van a városban magán MR is. Oda nem kell beutaló, csak pár napot kell várni a bejelentkezés után, de ott is távleletezés van. Akkor semmivel nem vagyok előbbre! Ilyenkor sajnos mindig eszembe jut, hogy az egészségügy helyett a kutyaütő focistáknak kell új stadionokat építeni.

Szóval túl vagyok a számomra leginkább megrázó vizsgálaton, tudom az eredményt, már csak egy idegsebésszel kell majd konzultálnom. Tulajdonképpen meg is nyugodhatnék. De ez nem ilyen egyszerű. Ékszaka jól kialszom magam, mert holnap szükség lesz az erőmre. Holnap a fiaimat és egyikük barátnőjét várom ebédre, hisz a héten névnapja volt az egyik fiamnak. Ja, és megünnepeljük a mai eredményt.

Pihenésképpen kötök egy kicsit...

Nem vesztem el, csak ezer volt a munka! És a nap csak huszonnégy órából áll! De most már úgy döntöttem, hogy több időm lesz magamra.

Úgy persze könnyű, hogy rövidülnek a nappalok, csökken a hőmérséklet és egyáltalán.

Ami most nekem a legfontosabb, mielőtt elfelejtem, hogy szeptember 14-én és 16-án még fürödtem a Balatonban és isteni volt a víz. Jó, néha a hínáron kívül az ember megküzdött a kacsákkal is, de hát, Istenem.

Szóval úgy döntöttem, hogy beköszöntött az ősz. Ezt nem csak a hőmérséklet csökkenésén, az idő romlásán lehet észrevenni, hanem benne van a levegőben. Valamelyik nap esett az eső, és komolyan mondom örültem neki, mert ilyenkor nem kell okot keresnem magamnak, hogy ne menjek ki a kertbe dolgozni. Persze, nem azért megy ki az ember, hogy dolgozzon, csak körülnézni. Aztán meglát valamit, amit sürgősen el kell végezni, és megcsinálja. Pedig, a fenét, ha minden úgy maradna akkor sem történne semmi. De ehhez újra kéne születnem. Még mindig túl nagy bennem a megfelelési kényszer, és folyamatosan úgy érzem, hogy valamit nem csináltam meg, amit meg kellett volna. És ezt sajnos, azt hiszem már nem fogom kinőni.

Egyre inkább úgy érzem, hogy igaza van az egyik szomszédasszonyomnak, aki mér évekkel ezelőtt mesélte, hogy a kertből be kell vinni, mindent, ami megtermett, megpucolni, megmosni, üvegekbe rakni, dunsztolni, pakolgatni, őrizni, aztán fél év múlva üvegestől kidobni. Nálunk az agyvérzésem óta évről- évre csökken a konyhakert területe, de vannak jó szomszédok is (idén vettem először patiszont). Tehát mindig van mit eltenni. A fügebokraink idén nagyon szépen teremtek, és nem csak én és az ismerőseink ették degeszre magukat, hanem jutott lekvárnak is. A legutolsó projekt pedig a lecsóeltevés volt, hogy ne a vándorpoloskák zabálják le az összes érett paradicsomot. Azt hiszem megvert bennünket az ég: a harlekinkaticák után megjelent az amerikai kabócalepke, aztán most inváziószerűen a vándorpoloska. Mi lesz jövőre?  Tudom, hogy morbid, de ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy tulajdonképpen azoknak jó, akiknek már tavasszal tönkretette valamilyen természeti csapás a növényeit. Mi tavasztól-őszig pátyolgatunk mindent, aztán a már kész termés a szemünk előtt megy tönkre. Hiába örültem a kedvenc körtémnek, leszedés előtt mindet megszúrja a darázs és elkezd még a fán rohadni. A háromszori oltás próbálkozás után megmaradt és már termő jonatán almánkkal ugyanez a helyzet. Hát csoda, hogy ennek nem tudok örülni? Tehát maradnak a virágok!

Szóval nyaralás helyett volt sütögetés a teraszon, aztán viszont, névnapünneplés,koncert, lángosevés. séta, lecsófesztivál, nyugdíjasbúcsúztató. Mindegyiknek meg volt a maga bája, szépsége, jó volt emberek közé menni, de azért mindegyiktől el is fáradtam kicsit. Ennek ellenére jó volt! Szinte minden napra volt valami elintéznivaló vagy esemény. És mivel egyre szenilisebb vagyok már én is ezért mindent feljegyzek. Még így is sikerül napot tévesztenem. De ma egy kicsit azért megnyugodtam. Holnapra vártuk a kéményseprőt, aki tíz nappal ezelőtt pénzért csöngetett be hozzánk. Szóval holnapra beszéltük meg vele és ma délelőtt becsöngetett. Percekig állította, hogy ma huszadika van, és csak miután a telefonját kézbe vette, ismerte el, hogy huszadika csak holnap lesz. És Ő csak harminc év körüli. Szóval ettől megnyugodtam. Nem csak én vagyok néha zokni.

Most éppen eszembe jutott: időpontot kell kérnem a szemészhez. Egyrészt időszakos kontrollra. Másrészt attól tartok van mit nézni a szememen. Újabban megint gyakran fáj, ég, nem tudok eleget csöpögtetni. A bal szemem előtt a nyári nagy meleg óta kis fekete pontot látok, először azt hittem a szempillámon van valami. Sajnos nem. Különben is úgy érzem, hogy egyre romlik a látásom. Egyenlőre még kötök, és nem csak azért, hogy elfoglaljam magam, hanem azért is, hogy a finom motorika fennmaradjon. Nekem mindig is fontos volt, hogy tudjak írni, és egyéb finom mozgásokra is tudjam használni a kezem. Na, varrni már a szemem miatt nem állok neki! Különben én úgy érzem, hogy nekem az agyvérzés a látásomon okozta a legnagyobb és legérzékenyebb kárt. A többi maradványtünetet a kívülálló látják, ezt viszont én érzem legjobban a saját bőrömön. Minden, amit muszáj pontosan látni,nagy koncentrációt igényel. Ha valamire nagyon koncentrálok az fáraszt és előbb-utóbb fejfájást okoz. Néha gondot okoz a térbeli látás, nem mindig tudom pontosan megítélni, hogy mit és milyen messze látok. Ez pedig az évek alatt azt okozta, hogy nem bízok teljesen abba, amit látok. Ezért vagyok alkalmatlan az egyedi utcai közlekedésre.

Megyek, mert dörög, fúj a szél, és időnként nekiered az eső, nyugtatni kell a kutyát...

Atyaúristen! Ma megint rádöbbentem, hogy csinálhatok én akármit, akkor sem lesz semmi tökéletes, semmi sem olyan, mint előző életemben volt. És nem azért, mert közben eltelt hat év, hanem, mert történt, ami történt. Eme eget rengető felfedezést biztosan nem ma tettem meg először az elmúlt években, de mint minden alkalommal, ma is megrázott és erősen magam alá zuhantam. Most már akár abba is belegondolhatok milyen nehéz lehet velem nap, mint nap együtt lenni. Belegondolhatok, de ma nem akarok! Az utóbbi időben megint egyre többen kérdeznek vissza, mert nem értik mit mondok. Egyre gyakrabban jut eszembe hajdani bölcsődei gondozottam, aki még nem tudott minden hangot tisztán kiejteni, és számunkra nagyon érdekesen mondta a saját nevét, mi gonoszul csúfoltuk, ő pedig egyre mérgesebben hajtogatta a magáét. Ilyen történésnek kellett jönnie, hogy rájöjjek: ő úgy gondolta tisztán mondja a nevét, mert önmagában azt hallotta. Én sem értem, mit nem értenek az emberek, amikor én tisztán, érthetően beszélek. Menjek tán logopédushoz? Minek?

Szobafestő, mázoló volt nálunk a héten. Szerencsére nem az egész lakás lett festve, de nekem így is bőven elég volt. És amikor már azt hittem, hogy minden nagyon szép. minden nagyon jó, már rosszabb nem jöhet, akkor a lealapozott ajtólapokat megcsiszolta a jóember, hogy kezdhessem újra a takarítást. Becsületére legyen mondva vigyázott, igyekezett feltörölni azonnal a lecseppent meszet vagy festéket. Még a kerti csapnál a viráglevelekre csöppent meszet is letörölte.  Ettől függetlenül nem tudom hányszor mostam fel, dörzsöltem meszet a csempe széléről, poliroztam kilincset, stb. Azért ez a sok mésszel való dolgozás kicsit megviselte a jobb szememet. És közben szép csendben megállapítottam, hogy ezt a felfordulást nem a férfiaknak találták ki. Ők szerintem azt szeretik, ha minden a megszokott módon van, mindent megtalálnak a régi helyén, és mindenhol rend van. Családunkban minden összejövetelen elhangzik a történet, hogy Apám (aki immár betöltötte a 89. évét) kisgyerek korában, amikor Anyja és Nővére meszeltek, délidőben tarkóra tett kézzel járkált körbe az udvaron, hogy "nem adnak ennem, meghalok éhen". Véleményem szerint nagyrészük most is ezt tenné szíve szerint, vagy erre az időre elköltözne jó messzire (de az is lehet, hogy én választottam rosszul). Ne higgye senki, hogy a nők ezt szeretik, egyszerűen meg kell csinálni! Ja, a végeredmény csodás lett! A meszelés, illetve a vele, utána járó takarítás okozta a csalódásomat is. Már maga a takarítás, felmosás is nagy erőfeszítés volt részemről, de meg kellett csinálni. És még örülhettem, hogy nem volt kánikula és pont akkor nem esett az eső sem. Viszont ma, amikor már csak a finomítások voltak hátra, vetem észre, hogy bizony itt-ott elmaradt egy-egy festékpötty. Nem láttam, bizony isten nem láttam a takarításkor. Akkor most már erre sem vagyok jó? Hát az önbizalmamat ez sem növelte.

És hogy szép legyen az élet, beérett a paradicsom, "unalmas" óráimban lehetett paradicsomlevet főzni, körtebefőttet eltenni, a szomszédtól kapott uborkáról nem is beszélve. A cékla egy részét már az előző héten felszedtem, mert annyira megnőtt a sok esőtől, mégsem hagyhattam tönkremenni. Szóval nem unatkoztam, még jó, hogy nem kell napi nyolc órát még "dolgoznom" is!

Azért jó dolgok is történnek. Hételején (még a meszelés előtt) tettünk egy hosszú sétát, csak azért, hogy erősödjön a kondim, és hogy elintézzünk néhány dolgot. A jó pedig az volt, hogy hazaértünk mielőtt leszakadt az ég. Kis dolgoknak kell örülni! Jó nagy eső esett miután hazaértünk. Bentről nézve kicsit más, mintha a fejedre esik. Már az idejét nem tudom, mikor locsoltam utoljára, mert mire kiszáradna a föld esik egy újabb adag. A gaz pedig csak nő! És mi nem szólhatunk egy szót sem, mert felénk "csak" esik az eső. Nem volt özönvíz, szélvihar, jég, csak csendes eső.És lehűlt a hőmérséklet, mintha nem, is nyár, hanem ősz lenne. Tévedés ne essék, én elviselem, de akik most tudták kivenni évi megérdemelt szabadságukat, és azt víz mellett szeretnék eltölteni, őket nagyon sajnálom.

Sajnálom én magamat is, és mindenkit, aki frontérzékeny. A nagy felfordulásban nem volt időm sem, hogy sajnáljam magam, az ember igyekezett helyt állni, még akkor is ha ezt nem várták el tőle. Csak a mi szélsőséges időjárásunk produkál olyat, hogy egyik nap még harmincnégy fok van, másnap pedig alig húsz. Megvisel ez öreget, fiatalt, szívbeteget, bárkit. Mi még szeretnénk a négy évszakot, a csendes átmenetet, de úgy látszik egyre inkább búcsut kell neki mondanunk. Az utánunk jövő nemzedékek már ezen a szélsőséges időn nőnek fel, és nem is fogják tudni, hogy mit mulasztanak. Én pedig gondolkodhatok erősen, hogy van-e értelme még nekiállni nyári tunikát kötni. Erre a kora őszre?

Most pedig (mivel nem volt hideg tél és égig ér a fügebokrunk) megyek fügét enni, mivel már szerencsére érik...

Nem akarok időjárásjelentéssel foglalkozni, de még mindig nyár van! És én sajnos egyre nehezebben viselem. Egyre gyakrabban kapcsolom be a légkondit vagy bújok a zuhany alá. Arról már rég nem ábrándozom, hogy ebéd után alszom egy kicsit, mert a melegtől nem tudok. Valaki azt mondta nekem, hogy ne panaszkodjak a meleg miatt, mert nyár van. Addig ne is szóljak, amíg nincs harminc fok felett a hőmérséklet. Ma csak huszonhat fok van, de nekem napom már ez is sok. Árnyékban viszont, mivel fúj a szél, nem is érzed olyan gatyarohasztónak az időt. Ebből is látszik, hogy velem van a baj! Amúgyis, ezen a nyáron már volt mindenféle idő. Meg is szenvedtem az időjárási frontokat, és ezekből ezen a nyáron nem volt hiány. A legutóbbi hidegfront előtt is napokig ingerült, fáradt, hisztis voltam. És akkor még nem is panaszkodhatunk, mert nem volt jégeső, orkánszerű szél, özönvíz szerű eső. Valamelyik este nagyon dörgött, villámlott, szerintem valahova a környékre le is csaphatott (a hangból ítélve) és esett. De szerencsére mindez éjszaka volt, és nem tett tönkre semmit. Azóta nincs eszeveszett meleg és nem kell locsolnom a kertben. Sajnos a gaz nő kétezerrel, dehát valamit valamiért. A falak viszont már jól átmelegedtek, tehát a lakásban jó meleg van. Talán túl jó is! Ezt főleg éjszaka érzem. Aztán lehet elmélkedni azon, hogy a meleg miatt alszom rosszul éjszaka vagy a korom miatt. Lehet ráfogni az előzőre, de gyanítom, hogy az utóbbi a valós ok. Az mindenesetre jó nekem, hogy (ha csak átmenetileg is) kicsit emberbarátibb lett a hőmérséklet. Persze akik most vették ki a szabadságukat és nyaralnak valahol, azok nem biztos, hogy egyetértenek velem. Ők biztosan jobban örülnének egy kis kánikulának.

Az én döntésem volt, hogy az idén nem megyünk nyaralni. De bevallom őszintén, már bánom. Hiányzik a tenger morajlása, és nincs időpont, amit várom kell, mert már csak pár nap és indulunk. Jövőre (ha lesz jövőre), ha nem jön közbe semmi, elmegyünk. Akár kettesben és utószezonban is. Nem vágyom tömegre, zsivajra. Biztosan a korral is jár, hogy szeretek csendben hallgatni. Hiába, szerencsére nem vagyunk egyformák. Viszont idén már voltam a Balatonban fürödni! Ez azért nagy szó, mert általában kéthetenként ott járunk az északi parton férjem szüleinél vagy a szőlőnkben, de fürdésre soha nincs idő, vagy nincs hozzá kedv. Persze a tengerhez nem mérhető, annak átlátszóan tiszta a vize (legalábbis az Adriáé), és olyan megnyugtató amikor elnézel a láthatár felé és csak vizet látsz. Félre ne értsen senki, engem sem kergettek az asztal körül gyerekkoromban (és utána sem sokáig), ha nem a tenger mellett hesszeltem, de van szerelem az első látásra. És én halak vagyok!

A nyár cukiságfaktora pár napja tetőzött,. Már az is egy örömforrás volt, hogy pár órára itthon volt mindkét fiam egyszerre, és megint négyesben voltunk. Aztán az egyikük észrevett egy kis sünt a fűben. Ennyire kölyök sünikét én még nem láttam, nem is gömbölyödött össze még teljesen, látszott az orra és a szeme. Azért a kutyaugatást láthatóan stresszként élte meg! Szerintem a fiam is azért vette észre a sünt, mert Lujzi ott ugrált körülötte és ugatott. Nekem ne mondja senki, hogy buta kutyánk! Az előző kutyánk és ismerősök elbeszélése alapján másoké is, addig piszkálják szegény állatot, amíg a kutya orra már ezer sebből vérzik. Biztosan Lujzi orrát is megbökte a sünike tüskéje, de utána már nem akarta piszkálni, csak ugatni, azért tudja már meg mindenki, hogy ő itt a király.Azért jobb a békesség címszóval pórázra vettük,amíg a fiam munkakesztyűt húzva áttette szegény állatot a szomszédba. Ott az eperlevelek között könnyedén el tudott bújni. Meglepően gyorsan mozog egy ilyen kis állat! Áttéve a szomszédba már csak azért is lett, hogy ne ingereljük tovább a kutyát, és mert a sün a telekhatáron álló fal felé vette az irányt, és nem bíztunk benne, hogy fel tud rajta menni (biztosan nem). Remélem azóta is éli a sünök mindennapi életét!

A szemem egy külön fejezet, majd mesélek róla, ha ősszel megint meglátogatjuk a szemészt. Most éppen az összes allergiámmal küzdök, így hát elképzelhető mennyire örülök a szélnek. És már annak is örülök, hogy panaszkodhatok az allergiám miatt. Ez is olyan, mint a születésnap: meg kell érni. Lassan kezdek olyan lenni, mint az amerikaiak a filmekben, vagy, mint a hívők, hálás lenni minden nap, amiért felébredtem.

Megyek kutyát nevelni...

"Ha végre itt a nyár, és meleg az idő"...

Tudom, hogy július van, és ilyenkor a mi éghajlati viszonyaink között meleg van (mert NYÁR van). Szóval lehet, hogy ez a normális, de a múlt héten nekem már extra meleg volt. Nagyon meleg volt nekem odakint, de idebent is csak akkor tudtam nyüglődés nélkül elviselni a világot, ha ment a légkondi. Azt pedig hiába is várta volna tőlem bárki, hogy csináljak valamit, képtelen voltam rá. Egyetlen dolog volt amit megcsináltam, a mindennapi locsolás. Ja, és az idei nyár eddigi legmelegebb napján, szombaton mentünk le a Balatonra, na nem fürödni, hanem a szőlőt tetejezni. Ez hegyoldalban felemelő volt, még akkor is, ha gyönyörködhettem a kilátásban! Nem is dolgoztam sokat, mert a nyelvem lógott a melegtől. Sajnáltam is szegény férjemet, aki kizárásos alapon kénytelen volt ezt-azt megcsinálni. Persze, hogy nem végeztünk, így hát tegnap megint ott voltunk. De micsoda különbség! Tegnap legalább tíz fokkal kevesebb volt, mint előtte pár nappal. Tegnap még a munka is jobban haladt, de egy kevés még mindig hátra van, plusz a permetezés. Nagyfiam tegnap befejezte a fűnyírást, barátnője pedig az ablakpucolást. Gondolom, ők sem így tervezték a pihenést. Ja, és ma tombol a szél!

Azt hiszem, lassan eljön az ideje mindkettőnk számára, hogy beismerjük, sok nekünk az a munka, amit az itthoni telek mellett még a szőlő ad.Tudom, hogy ez nem egyszerű dolog, de dőreség arra számítani, hogy majd a nyolcvankilenc éves nagypapi segít. Nagyon jól tartják magukat a férjem szülei, de nem hiszem, hogy ez még nagyon hiányzik nekik. Csúnyán hangzik, de sajnos ők sem lesznek fiatalabbak. A fiaim pedig abban a korban vannak, amikor nem az játszik életükben főszerepet, hogy nekünk segítsenek minden szabad percükben. (Ez Bécsből amúgy is elég nehéz.) Amúgy is, nagyon megváltozott a világ! Ha nem szalag mellett ülsz napi nyolc órán át, akkor nincs olyan, hogy nyolc óra munkaidő. A munkaidőnek akkor van vége, ha elfogyott az aznapra kirótt feladat. Ja, és teljesíts ezer százalékon. Ezek után én nem tudok csodálkozni, ha alig várják, hogy hétvégén kicsit regenerálódjanak. Én ezt látom fő problémának abban is, hogy egyre később születnek a gyermekek is. A mindennapi hajtásban annyira elfáradnak a szülőjelöltek, hogy szülőnek lenni már nincs energiájuk. (Jól körbejártam és megindokoltam, hogy miért nem vagyunk még mindig nagyszülők. Amúgy is, azt vallom, hogy mindennek eljön az ideje. Csak megérjem!)

Azért szombaton, amikor a nagy meleg volt, meg is ijedtem egy kicsit (nagyon). Az agyvérzésem óta sokat panaszkodok a jobb szememre,de a ballal most volt először problémám. Először csak pár percre, később hosszabb időre láttam valami úszkáló lófüléket a szeme előtt. Először azt hittem, hogy a szempillámon van valami, mert úgy tűnt. Másnap még elég zavaró volt ez a folyamatos jelenség, ami nagyon megijesztett. Aztán napról napra halványult, és mára meg is szűnt. És ilyen miért ne a nagy szabadságolások idején legyen. Azért, ha legközelebb szemészhez megyek, majd megemlítem. Az internet orvosi jellegű bogarászásásról annak idején, amikor az agydaganatomat diagnosztizálták, letiltottam magam. Most elfeledkeztem erről, bár ne tettem volna! Hajdanában a főnököm szokta mondani, hogy kellő számú orvossal értekezve halálos beteg vagy. Ha az internetet bújod, talán még egy kis megfázásba is belehalsz. (Lehet, hogy ezért mennek az egészségügyben dolgozók az utolsó utáni pillanatban orvoshoz.)

A nagy meleg és a gyakran változó időjárás, időjárási frontok nem csak az emberi szerveztet, de a környezetünkben élő állatokat is megviselik. Kutyánk napok óta előszeretettel heverészik magas virágok árnyékában. Szeretném, azt gyanítani, hogy nem az én bosszantásomra, hanem, mert ott kevésbé van meleg. Ó, és bagzanak a macskák. Ha lehet akkor éjszaka, és előszeretettel a hálószobánk ablaka alatt. Ez pedig halálra idegesíti a kutyánkat, aki hangos (és öblös) folyamatos ugatással reagálja ezt le. És innentől kezdve vége az éjszakai alvásnak, ami azt eredményez, hogy másnap nyűgös és fáradt az ember. Ezt pedig férfiember nehezen viseli! (Mennyivel jobb a tél, amikor csukva vannak az ablakok!)

Megyek fagylaltozni...

Van amikor hetekig nem történik semmi, minden folydogál a maga megszokott, unalmas medrében. Ilyenkor,egy ismerősöm szerint "az a hír, hogy nincs hír". Aztán van amikor feltorlódnak az események és az ember nem győzi kapkodni a fejét.Ez történt velem az elmúlt egy hétben.

A dolgok egy sikerélménnyel kezdődtek. Emlékszem, még amikor hazakerültem az agyvérzésem után, és helyrerázódtak a dolgok, egyik első dolgom volt, hogy megpróbáljam tudok-e még kötni. Ez nekem nagyon fontos volt (előtte vagy tíz évig kötőtűt sem vettem a kezembe), mert számomra ez jelentette, hogy működik a finommotorika. Tudtam és szerencsére a mai napig tudok kötni. Itt az ember kiélheti a kreativitásást, és kutatások szerint jót tesz az agynak is. Nem viszem túlzásba a kötögetést, de időnként nagyon jól esik. Ja, és már kétszer rendeltem fonalat a neten is. (A fiatalabb korosztálynak ez nem nagy dolog, de mi még úgy nőttünk fel, korosodtunk, hogy vásárolni a boltban kell!) Szóval meg jött a megrendelt fonalam, elkészült az általam elképzelt nyári felső, és még jó is lett. Nekem ezek már sikerélményt jelentenek, mert lehet örülni minden kicsit is jó dolognak is.

Anyósom születésnapját készültünk megünnepelni. Már az sem volt kis munka, hogy mindkét fiamat és barátnőiket össze tudjuk szervezni egy időpontban a Balaton mellé a Nagyiékhoz. (Nem biztos, hogy még egyszer sikerül majd!) Mivel nem akartuk, hogy az ünnepelt egész nap dolgozzon, hogy az unokái kedvében járjon. ezért úgy gondoltuk, hogy egy étteremben tartjuk az ebédet, aztán majd náluk beszélgetünk délután. És mit ad Isten, az eső is akkor kezdett el esni cseresznyeszedés után, amikor már indultunk hazafele. Tehát eddig egy jól sikerült, de számomra kissé fárasztó volt a nap. És a java még csak eztán jött!

Férjem volt középiskolai osztálya az utóbbi időben (mióta már nem tartják magukat ifjú titánnak) évente art oszálytalálkozót. Becsületükre legyen mondva (és ezt irigylem is) minden évben szép számmal összejönnek. Ezeket a találkozókat minden évben más szervezi, és minden évben máshol találkoznak. Az idei találkozó pont arra a napra esett, amikor a nagyi születésnapját ünnepeltük. Mivel a férjem nagyon szertett volna legalább néhány órára találkozni volt osztálytársaival, ezért rábeszéltük Bécsből autózó nagyfiunkat, hogy "némi kerülővel" ejtsük útba a társaságot. Induláskor még csak itt-ott esett az eső, de ez később állandósult, és mire a Bakonyban az úticélunkhoz értünk már szakadt az eső. Mint másnap a médiából megtudtuk, az elmúlt időszak legnagyobb esőzése volt aznap éjjel. De igazándiből senkit nem érdekelt, hogy esik az eső sem a vacsora alatt, sem később a turistaházban (ahol aztán azok aludtak később, akik ezt előre jelezték, mivel az ország távoli részeiről jöttek). Szóval minden szép volt, minden jó volt, mindenki jókat beszélgetett a másikkal. Én is egy természetgyógyász feleséggel, akitől tanácsokat is kaptam. Aztán még éjfél előtt elindultunk hazafelé. (Ezt a helyet úgy kell elképzelni, mint itt a környéken Kisgyón.) Az eső már elállt, amit csak azután tudtunk teljes biztonságban megállapítani, hogy a kocsi kért a fák alól az útra. Mindenki nyugodt és derűs volt vagy egy kilométeren keresztül. Akkor az út teljes szélességében egy kidőlt fa állta az utunkat. Valószínűleg a sok esőtől felázott a talaj és ezért kidől. Hát nem volt kicsi fa! Mindenesetre a két férfi meg sem tudta mozdítani. Tehát nem lehetett félretolni annyira, hogy kikerüljük. Ott álltunk a nagy magyar éjszakában egy elhagyatott úton, térerő semmi és semmi remény arra, hogy segítséget kapj. Férjem javasolt, hogy menjünk vissza oda, ahonnan jöttünk. Én csak azt mondtam (állítólag), hogy haza akarok menni. Fiam volt a legnyugodtabb, aki a GPS segítségével talált egy utat, ami talán kivisz bennünket az erdőből. Ez egy erdőmunkások által használt út volt, a sok eső miatt megtelt pocsolyákkal, amikről nem lehetett tudni, hogy milyen mélyek. De sok választásunk nem volt! Mindenesetre láttunk őzeket, rókákat, és szerencsére csak láttuk őket és nem találkoztunk velük. A civilizáció jelének vettük, amikor az egyik oldalon már vadkerítést láttunk. Végül szerencsére aszfaltozott útra értünk, túl voltunk a kidőlt fán és elindulhattunk hazafelé. Szerintem fél Dunántúl hallotta a kövek gördülését. Más körülmények között még talán élveztem is volna az "Ismerd meg hazádat" mozgalmat, de az éjszakai sötétség és az előzmények sokat levontak az élményből. ( a bejelentés a Katasztrófavédelemnek egy külön, de nem egyszerű történet.) Mindenesetre nagyon jó volt épségben hazaérni és időbe telt, amíg kipihentem a dolgokat.

Aztán a mai nap megint kitesz magáért. Meleg van, de hát mikor legyen meleg, ha nem nyáron. Nem a meleggel van nekem bajom, hanem azzal, hogy már reggel óta nagyon fülledt az idő. És ezen még a szél sem segít. Sőt! Úgyhogy szenvedek tisztességesen, mint szerintem még sokan mások. Izzadok, folyik rólam a víz, nyom a fejem, nincs kedvem semmihez. A nap pedig hol süt, hol pedig felhők takarják. Biztosan jó lenne egy kis eső, noha föld már így is elég nedves. A csigák és a tetvek pedig csak szaporodnak, hisz az ő életfeltételeikhez minden adott.

Megyek, "körbelegelem" az eperfát, ha a szél még nem verte le mind...

(Mindez íródott még a múlt héten!)

Tudom, hogy nem mindenki vallja ezt, de én azt mondom:  Nézd mindennek a jó oldalát.

Nekem most direkt jól jött, hogy délben elkezdődött az égiháború. Nem csak dörgött, hanem szerencsére az eső is megeredt. Ebből azonnal két dolog következett: 1. ma nem kell locsolnom, 2. szívfájdalom nélkül pihizhettem ebéd után. Azért szívfájdalom nélkül, mert mostanában semmire sem jut elég időm, és mindig nagyon sok az elfoglaltságom. ( Tudjátok, a nyugdíjasnak soha sincs ideje.) Valamelyik nap jutott eszembe, hogy ezeket a munkákat pár éve is elvégeztem, csak akkor dolgoztam még mellette nyolc órát. Mindegy.  Ma nagy szükségem volt a pihenésre! Tegnap este vendégünk jött és már ma volt mire lefeküdtem. Persze ilyenkor menetrendszerűen felébredtem hajnalban! Így hát a délben eleredő esőt kétszeresen is áldásnak tartottam.

Amúgy a tegnapi nap nagyon király volt. Délelőtt előre megbeszélt programunk volt.  Na de délután jött az én álmom. Kimentünk Fehérvárcsurgóra, a Virágkiállításra. Az idő szép volt, senki nem tudta előre megmondani, hogy melyik pillanatban hol szakad le az ég. Szerencsénk volt! Bár nem vagyok biztos benne, hogy a férjem is annyira élvezte a tegnapi kirándulást. Egy férfiembernek minden virág egyforma! legalábbis az én férjem nem érti, mit lehet annyit nézegetni a virágokon. Hát volt min legeltetnie az embernek a szemét. És simogattam is erőteljesem az idegeimet Persze vásárolni is kellett, de hát nincs az a kert, ahova ne lehetne még egy-két virágot beültetni. (Most úgyis a csigákkal vívok nagy harcot.) Szóval számomra egy felüdülés volt, még akkor is ha fárasztó. Tegnap délután még nem is voltak olyan nagyon sokan, nem volt tolongás, lökdösődés, dudálás. És legfőképpen nem esett az eső. Kellenek az ilyen léleksimogató programok. (Amúgy is, azt hiszem hozzám hasonlóan másokat is nagyon megvisel ez a gyakori időjárásváltozás. Legalább legyen valami vigasztaló.)

Amikor új életemben, az agyvérzésem után végre hazakerültem és járókerettel a fiam kíséretében bócorogtam a térkövön a virágokat nézve, mindig megkérdezte egy-egy virág nevét. Nagyon jól esett akkor is, de most már tudom, azt tesztelte, mennyire emlékszem. Sokszor elmondtam már, hogy én a jelenlegi állapotomat a kertnek, a virágoknak, az állatoknak is köszönhetem. Ja, és ők nem veszekszenek, nem követelőznek és türelmesek. Mindegyi kivárja, amíg elnyünyörgöm, kinyönyögöm mit akarok. Tudom, hogy sok mindent csak megígérek és aztán el is felejtem. És akkor is tudom, hogy holnap megint kimehetek néhányszor egy-egy körre a kertbe. És igenis minden nap találhatok valami újdonságot. És hiába hanyagolom a napi gyógytornát, szerintem az eperszedés, a gazolás, az egyenetlen talajon való mászkálás pótolja. Én azt is nagy haladásnak tartom, hogy le tudom szedni az epret, hogy át tudok lépni emelt szegélyeken. Ezek előző életemben nem voltak akadályok, de elég sok gyakorlásba és kudarcba került, hogy újra meg tudjam tenni. Ezek külső szemlélő számára nem jelentenek sokat, de nekem sok mások számára láthatatlan munkámba került.

Mielőtt elmerülök itt az önsajnálat tengerén, megyek és átültetem a tegnap vásárolt szépségeket...

Kitört a nyár! Na nem ma, hanem már pár napja.Egyik napról a másikra. Egyik nap délelőtt indulás előtt még azon gondolkodott az ember, hogy milyen kabátot vegyen fel, hogy ne fázzon a májusi télben, másnap pedig már nem tudta, hogy mit vegyen le, hogy ne legyen melege. Ezek után már nem is csodálkozott, hogy egekben a vérnyomása, kóvályog, szédölög. (Gondolom, azért a tünetekbe a telihold is belejátszott!) Tegnap óta szerencsére megint stabilizálódott a vérnyomásom, bár ez a mai meleg meglehetősen irritál. Ezért is ülök most itt a gép előtt, és majd csak később megyek ki a kertbe. Nem is hűvösre, csak árnyékra vágyom. Addig pedig, hogy elüssük az időt, marad a számítógép és a vizesflakon.

Voltam a szememmel kontrollon. A szemész doktornő szokás szerint meg volt elégedve. Tulajdonképpen én is, mert végre nem volt nyusziszemem. Abbahagyhattam a szemcsepp használatát, és megtudtam, hogy nagyon szépen rendbe hoztam a szemem. Ez nekem is nagyon fontos volt, mert akkor nagyon megijedtem. A műkönny természetesen maradt, és megbeszéltük, hogy vannak dolgok a jobb szememmel, amik soha nem jönnek rendbe. Ő is a "meg kell tanulni együtt élni vele" kategóriába tartozik. Ja, és korlátozták a monitorhasználatot. (Soha nem állítottam, hogy a monitor vibrálása jót tesz a szemnek!) Tehát, szemügyileg a helyzet változatlan, ha bármilyen panaszom van, azonnal jelentkezzek. És közben minden megy tovább!

Azért történnek meglepő és jó dolgok is. azon kívül, hogy végre elkezdett érni az eper. Eddig csak a nyíló virágokat nézegettem naponta többször is, mostantól a gyümölcsöt is. Felénk szerencsére nem verte el a jég a kertet, ezért az eper után nézegethetem a cseresznyét, amin már fedeztem fel néhány pirosodó szemet. Aztán majd talán érik a meggy, és a ribizli. A tíz szem málnámat talán érésig nem eszi meg a nyavalya, bár gondolkodtam rajta, hogy ebből a veszett nagy termésből talán szörpöt kéne csinálni.És  aztán a szomszédaink nagy örömére majd elkezd érni az eper a fán, ami az én és a szomszédaink nagy örömére fehér. És innentől kezdve majd megint vehetem a gyümölcsöt, mert a körtefán alig van termés. De addig azért nézegetünk mindent a kertben nap, mint nap.

Ja, és még el sem meséltem nagy  meglepetésemet. Aki ismernek közelebbről, tudják, hogy családi házban lakunk és aránylag közel a belvároshoz (gyalog minden elérhető). Valamelyik este, már sötétedés után kint a teraszon ülve bagolyhuhogást hallottunk. Nem is egyszer! És nem is messziről! A hangokból ítélve valamelyik magas fánkon hesszelhetett a bagoly, és amikor a kutya elkezdett járőrözni abbahagyta. Már elég régóta lakunk itt, elég sokféle madarat hallottunk, de baglyot még soha, most először. (Hogy mikor kezd pirkadni, azt a rigók már nagyon régóta jelzik nekünk.) Most éppen egy galamb turbékol valahol a közelben. Ilyentájt a szarkák valahol máshol ténferegnek, a kutya pedig békén hagyja őket (ő csak a darazsakkal, méhekkel küzd, és ennek a virágaim látják kárát), tehát a rigók vígan sétálgatnak a fűben eleséget keresve. (Inkább a csigákat ennék meg!)

Mire lehet még számítani?????.....

Még megvagyok, nem vesztem el. Csakhát zajlik az élet, mindig tojik valamit a pók.

Tudom, hogy közhely, hogy mindig az jön, ami még nem volt, de sajnos ez van. Úgy is hiába akarsz a problémák fölé emelkedni, nem mindig sikerül. Megjött a jóidő, a tavasz és vele együtt a kerti munkák ideje. A zöldségeskertet a párom már évekkel ezelőtt leredukálta ( a földdel való pepecselés nem az ő műfaja és nem is igazán szereti), de a virágokhoz én ragaszkodom (ameddig lehet). Akinek van rá ideje az naponta többször végignézi az egész kertet, hátha az elmúlt két órában történt valami egetrengető változás (én szoktam is találni). És mindig van valami amihez le kell hajolni, ki kell húzni, stb. Szóval mindig akad valami elfoglaltság, és közben a Balaton-felvidéki szőlőt is meg kell nézni, hogy dolgozni tudjanak a férfiak. És közben korán gyönyörű napsütötte színt lehet minden fakszni nélkül összeszedni.  Szóval, mint minden rendes helyen egyik nap jön a másik után, és örülünk, hogy a későn jött fagy éppen csak érintett bennünket minden nagyobb károkozás nélkül.

Szóval ebbe a szép idilli világba tudnak belerondítani dolgok. Május első hete volt az idén a kerti gaz égetésére kijelölt időpont a városban. Egész héten vagy esett az eső, vagy rettenetesen fújt a szél. Ez persze a rendes, jogkövető magyar ember nem tartotta vissza a tüzeléstől, minden nap füstszagot lehetett érezni. Én még mindig azt mondom, hogy nem a kerti gaz égetésétől lesz szmog a városban, de egye kánya. De normális ember akkor gyújtja meg a kertje végében lévő kupacot, amikor száraz, és akkor pillanatok alatt, szinte füst nélkül leég. Ezzel szemben évek óta, a tüzelésre kijelölt héten esik az eső. A nedves kupac persze, hogy füstöl.

Lehet, hogy igaza van a férjemnek és túl bő lére eresztem a mondandómat, a tüzelés csak kitérő volt. Ja, én pénteken tüzeltem. Már előtte nap este fájt a jobb szemem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, hisz hat éve szinte mindig fáj. Délután tüzelés közben már a kertszomszéd is szóvá tette. Akkor még csak allergiára gondoltam, de miért csak az egyik szemem? Aztán meggyanúsítottam az egyik virágomat is, hisz két éve őrá, illetve a tejnedvére fogtuk, hogy bekerültem a kórház fertőző osztályára. De az igazi meglepetés este a zuhanyzás után ért, amikor belenéztem a tükörbe. Akármelyik horrorfilm sminkese megirigyelhette volna a jobb szememet, hisz az egész alapvetően fehér rész vérvörös volt. Komolyan azt vártam, hogy elkezd folyni a vér a szememből. Fájt a szemem, és homlok és halántéktáji lüktető fejfájásom volt. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor nagyon megijedtem. Volt ám vérnyomásmérés (nem volt kiugróan magas), gyógyszerbevétel, csepegtetés, korai "óraüveges" lefekvés. Még az esti olvasás sem hiányzott. Nagyon megijedtem! Másnapra kicsit jobb lett a helyzet, de még mindig vörös volt és fájt. És így teltek a napok, amíg tegnap szemészhez jutottam és kiderült ijedelmem oka. A szemész szerint is mindig valami újat produkálok. Most éppen szétdurrant egy ér a szemeben és a kötőhártya rétegei közé leszivárgó vér okozta, okozza az elváltozást. Kaptam rá szemcseppet és gyógyszert, és egy hét múlva kontroll. És most nem hajolhatok és nem emelhetek, és óvatosan köhögjek. Minden erőlködéstől eltiltottak, és erre a férjem nagyon vigyáz. Most aztán tényleg csak fényképezni mehetek ki a kertbe.

És ha mindez nem lenne elég, pénteken este leégett húgom lányának a háza Zalában. Pillanatok alatt lett semmivé egész addigi életük, és nem hiszem, hogy ezt a gyerekek valaha is el tudják felejteni. Az anyagi kár is nagy kár, hisz oda lett lakásuk, ruhájuk, mindenük. De ilyenkor (főleg falun) segítenek az emberek és a materiális dolgok egy idő után pótolhatók. És mi lesz az emlékekkel? Az elégett csecsemőkori képek nem pótolhatók, az írni éppen megtanult gyerek anyjának írt ákom-bákom betűi,és nagyon sok minden más, ami az évek alatt felhalmozódik az pótolhatatlan.És ezekre a veszteségekre ők csak később jönnek rá, mert most még a lakhatás elvesztése, az anyagi kár okozta sokk mindennél erősebb. Legyen erejük újrakezdeni!

Miután ma sem esett eső, megyek egy kört a kertben, hátha...

Épp valamelyik nap vettem észre, hogy egy évvel ezelőtt az akkor már napok óta fújó szél miatt panaszkodtam. Úgy látszik engem kísért a szél, mert most megint már napok óta fúj, szerintem erősen. Ez persze szubjektív. Én nem szeretem a szelet, már a legkisebb légmozgás is zavar így tavasszal. A hozzá társuló hidegfrontról nem is beszélve! Szívesen mennék ki a kertbe nézni a virágokat, a bújó veteményt, de ez az őrült szél visszatart, és inkább a lakásban töltöm el az időt, vágyakozva kifele. Időnként a férjem kimegy és összesöpri a lefújt virágszirmokat. (Csak bízni tudok benne, hogy a méhek időben és szorgosan dolgoztak.) Ilyenkor a legszebb a virágoskert, amikor napról-napra újabb virágok nyílnak ki, az ember meglepetten nézi a kibújó hagymásokat, amikről már el is feledkezett. A hidegfronthoz társuló levertségről, ingerlékenységről és a szél által még fokozott fejfájásról nem is beszélve.  De ezt sajnos minden hidegfront érzékeny tudja, tapasztalja. Ja, és az allergiáról nem is beszélte!

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor az egész szélről szóló nyavalygás csak terelés. A múlt héten két szakorvosnál is voltam kontrollon, és a jó hírek ellenére csak levert lettem. Az első kontroll a szemész volt. Ő semmi új problémát nem talált, és ennek tulajdonképpen örülnöm kellene. De! A jobb szemem már ilyen marad életem végéig. A műkönnyet sem hagyhatom el, de ez a legkevesebb. ( Egy bizonyos kor után már mindenkinek száraz egy kicsit a szeme és szinte mindenkinél kialakul lassabban vagy gyorsabban a szürkehályog.) Nem az zavar, hogy a jobb szemem kicsit kancsal lett, hanem az, hogy folyamatosan fáj. Dehát tudom, hogy örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. Aztán megint meghallgattam, hogy milyen okos szerv az agy, mert a kettőslátásom most is megvan, de már csak akkor veszem észre ha koncentrálok, mert az agy korrigálja a szem hibáját. Persze ettől függetlenül még sok egyéb bajom is van a látásommal, de meg kell próbálni alkalmazkodni hozzá.

Szóval ez volt a szemész, de két nap múlva jött a kardiológus. Szerencsére ő is mindent rendben talált, csak meglepetten állapította meg, hogy már hat éve volt az agyvérzésem. Lehet, hogy igaza van a férjemnek és nem úgy gondolta, ahogy én értelmeztem.  Lehet, hogy túl érzékeny vagyok. Mindenesetre nekem az jött le, hogy már hat évvel túléltem és még mindig élek. Két napig sírtam és sajnos azóta sem tudom elmagyarázni senkinek, hogy miért, és azt sem, hogy miért értelmeztem én így az elhangzottakat. Ennek nincs racionális magyarázata, ez egy érzés. Biztosan csak egy ilyen sok mindenen átment zokni értelmezheti így a dolgokat. Már lassan kezdem sajnálni a körülöttem élőket, akik folyamatosan bizonygatják nekem, hogy mennyire örülnek annak, hogy köztük vagyok. Majd egyszer, ha túllendülök a mostani mélypontomon, biztosan el is hiszem, Hisz annyira szeretné hinni az ember, hogy sokáig él.

Áll a hintaágyam váza...

Úristen! Hogy szaladnak az évek! Már hat éve, hogy sikeresen túléltem az agyvérzésemet.Már hat éves vagyok, lassan iskolás lehetek és nem leszek dedó!

Azért ez nem volt egy könnyű hat év. Ha akkor magamnál vagyok, és valaki azt mondja nekem, hogy van még hátra hat évem, boldogan beleegyeztem volna. A mai eszemmel azt mondom, hogy nem kezdeném mégegyszer. Persze ilyet soha nem mond senki, mert soha nem tudhatjuk előre mit hoz a jövő. És, hogy adott helyzetben ki hogy viselkedik, azt nem lehet előre megjósolni. Nagyon sok minden meg tud változni egy pillanat alatt. És az egyén dolgokhoz való hozzáállása is! Az életösztönről nem is beszélve! Inkább a családomnak lehetett rossz ott állni a bizonytalanságban, hogy mi lesz velem. Hogy olyan nagy vehemenciával vetettem bele magam annak idején a rehabilitációba, annak egyik oka lehetett, hogy ezzel akartam megköszönni nekik, hogy mellettem álltak. Ja, és akkor ez volt a dolgom. A nem tudatosan megfogalmazott cél az volt, hogy minél kevésbé legyek kiszolgáltatott.Ezt, azt hiszem sikerült elérnem. Eljutottam, arra a szintre, hogy lakásom belül, talajszinten, biztos alapokon állva elvégzek mindent. Megtanultam ülve vasalni, ezt előző életemben próbáltam, de nem ment. Hiába, a szükség nagy úr.

Most viszont egy ideje már úgy érzem, hogy belefáradtam mindenbe. Csinálhatok akármit, akkor sem leszek már a régi. Valami mindig emlékeztetni fog a hat évvel ezelőtt történtekre. Ha jön a gyógytornász és megdolgoztat, akkor csinálom a dolgokat. De önként, dalolva már nem szívesen tornászom, gyakorolok. Pedig biztosan sikerülne még eredményeket elérni. de mire az egész napos motyorgásomnak a végére érek már elegem van mindenből. Az ember kifele azt kommunikálja, hogy minden rendben van, de belül érzi, tudja, hogy megváltoztak a dolgok. Csak éppen nem látja értelmét, hogy ezt naponta hangoztassa is, mert tudja, hogy ettől nem változik semmi. Amúgy is, amikor anno kiderült, hogy agydaganatom van egyik napról a másikra átértékelődtek a dolgok. Akkor úgy döntöttem, hogy nem idegesítem magam olyanon, amin nem tudok változtatni. A saját állapotomon talán tudnék még, de már nem is akarok. Tudom, hogy csak jobbító szándékkal mondják, hogy széles alapon járok, de sajnos már ezzel is csak ellenkező hatást érnek el. Tudok járni és ez nekem így biztonságos! Ugyanez vonatkozik a testsúlyomra is. Nem érdekel. Nem vagyok tonnadonna, és ha sanyargatom magam, akkor sem fogom folytatni az előző életemet.

Most megyek és megnézem, hogy a napsütéstől milyen hagymás virág nyílt ma ki. Ez még megmaradt...

Ezt a napot is megértem. Azt hiszem a születésnapján mindenki megáll egy pillanatra, még ha nem is kerek számról van szó. És hosszan elgondolkodik arról, hogy milyen relatív dolog is az idő. Amíg iskolába jár az ember nagyon lassan telik az idő. Mindig azt hiszi az ember, hogy sohasem lesz szünet. De teljesen normális módon, akkor ez a dolga. Aztán elkezd dolgozni, és ha nem milliomos, akkor várja a fizetésnapot, ami soha nem akar eljönni. Aztán gyereket, gyerekeket szül, és élvezi minden napját. Nagy öröm látni, hogy egy kiszolgáltatott csecsemőből gondolkodó, cselekvő, okos gyerek lesz. (Egy idő után már csak a szépre emlékezik az ember, és hajlamos azt gondolni, hogy a problémák is csak azért voltak, mert valamit rosszul értelmezett.) Aztán szegény poronty elkezd iskolába járni, az idő pedig szaladni. Egyik év megy a másik után, egyik probléma a másik után. Én a kisebbik fiam ballagásán mondtam azt, hogy nem lehetsz ilyen öreg, hiszen most születtél. Igen, 18éve. (Akkor.) És aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy most volt Karácsony és máris itt a következő. Na jó, közben van egy kis Húsvét is. Aztán nyugdíjba mész, minden nap olyan, mint a másik, és közben múlnak az évek. Ilyenkor jut eszembe, hogy "várunk, és közben szép lassan eltelik az életünk". Nem panaszkodom, azt szoktam mondani, hogy a kor nem érdem, hanem állapot. Meg kell érni, meg kell élni! Sajnos nagyon sokan nem érhetik meg, hogy megüljék az X. születésnapjukat. Azt hiszem én eddig elég jól vettem a születésnapjaimat. A 40. volt az, amit végigbőgtem, mert veszettül öregnek éreztem magam. Most csak az zavar nagyon, hogy ez az utolsó ötössel kezdődő évforduló. De süt a nap, nyílnak a virágok, ezerrel örülni kell az életnek.

Hosszú kihagyás után ma megmasszírozták a hátamat...

"Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!"

Most már napok óta ez a mottóm. Magát a verset már több értelmezésben magamévá tettem, most az időjárási frontok okán lett megint aktuális. Nem bírom! Napok óta szenvedek és még esélyem sincs rá, hogy megnyugodjon az idő. Napok óta bágyadtnak, letörtnek, kedvetlennek érzem magam. Gyakran fáj a fejem, fáradékony, izzadékony  vagyok.És mindezért most már tényleg nem tudok semmit okolni, csak az én frontérzékenységemet. Tegnap fiam névnapja kapcsán nagy családi ebéd volt barátnőkkel együtt. Megfőztem én időre mindent  és állítólag minden finom is lett, de nagyon elfáradtam. Este már csak néztem ki a fejemből. Más napokon kimegy az ember a kertbe és kicsit elbogarászik, számba veszi, hogy melyik virág nyílt ki tegnap óta vagy miben okozott kárt a kutya. De most még ez sincs, mert egész délelőtt esett az eső, minden csupa víz odakint. És ha ez nem lenne elég, még a szél is fúj! Tudom, hogy jön a tavasz, és ez általában nagy időjárás változásokkal jár, de most már kezdem nagyon unni. Leginkább az esőt, szinte minden nap esik. A talajnak egyenlőre esélye sincs kiszáradni, a kútban talajszintig áll a víz.Tennék én már széles ívben a talaj víztelítettségére, csak ne érezném ilyen cefetül magam. És akkor az allergiáról még nem is beszéltem: a szomszédban már régóta virágzik a mogyoró, nálunk a barka, és aztán majd jön a többi.

Legutóbb arról írtam, hogy bízom a csodában. Hát! Voltunk egy Dévény módszer alapján dolgozó gyógytornásznál. Sok idő telt el az agyvérzésem óta, és működnek az izmaim. Tehát ő érdemben nem tud javítani az állapotomon. Gyakoroljak sokat és akkor finomulni fognak a dolgok. A szememen pedig nem tud segíteni. Az egészben az a legszebb, hogy amikor anno hazajöttem a rehabról, akkor a férjem mindent megmozgatva felhajtott egy felnőttekkel is (ezt a módszert agyvérzéssel született csecsemőknek dolgozták ki elsősorban) foglalkozó gyógytornászt Budán. Ő simán el is vállalt volna jó pénzért, de amikor meghallotta, hogy daganatom volt, akkor visszakozött, hogy őt évig nem nyúlhat hozzám. Most meg azt mondják, hogy régen történt minden. Tehát marad a gyógytorna és az akarat.

Erről jut eszembe, hogy nem mondtam le a szemészről, csak még mindig arra várok, hogy meggyógyuljon a doktornő. És közben jár az agyam. Lehet, hogy a szempanaszaim fokozódásában nem kis szerepet játszik az allergiám is. Csak hogy szebb legyen a világ!

Folytatom a terápiás kötésemet...

Még anno (no nem amikor elkezdtem blogot írni, hanem amikor már a maradék agyamat is használtam az agyműtét és az agyvérzés után)megfogadtam, hogy indulatból nem ülök le írni, megvárom amíg lenyugszanak a kedélyek. Ennek legfőbb oka, hogy nem szeretnék senkit megbántani ok nélkül, hisz mindenkinek vannak rossz napjai.

Most is már napok óta halogatom az írást, mert mindig azt hiszem, hogy csak én látom rosszul a dolgokat, vagy én vagyok túlérzékeny. Aki már benne van tudja, aki még előtte áll jobb ha felkészül rá: ha nyugdíjas vagy, egész nap együtt vagy életed párjával. Ez nem is olyan egyszerű, mint előszörre tűnik. Ennyi idős korára mindenkinek kialakulnak saját rutinjai, szokásai, elvárásai. Fiatalon még mindent elnéz az ember, mert tombol a szerelem, tombolnak a hormonok. De mire nyugdíjba mész már sok-sok évet leéltetek együtt, felnőttek a gyerekek, és mindenki ragaszkodik a saját rigolyáihoz.Az az igazság, hogy más ezt tudni és más benne lenni. Ez persze idő kérdése csupán. Az én nyavalygásomat inkább a férfi klimax okozza. A nőtől elvárják a férfiak, hogy ezt a számukra is nehéz időszakot ha lehet szinte észrevétlenül vészeljék át. Ha mégis valami panasz elhangzik nagyon hamar kész a válasz: klimaxolsz. Miért gondolják a férfiak azt, hogy ők kimaradnak ebből a földi jóból? (Nem vagyunk mi irigyek.) Nem maradnak ki, csak letagadják. Azt hiszik, hogy ők mindig fiatal, csinos, feszes Adoniszok. Aztán néha tükörbe néznek, gondolkodnak és elviselhetetlenek lesznek. Ja, és persze mindig nekik van igazuk. Pedig elhiheti akárki én is szívesebben lennék harmincéves, és a fenének sem hiányzott az agyvérzés. Dehát ezt dobta a gép, mit csináljak. És akkor én még ne is panaszkodjak, vannak akik sokkal rosszabbul jártak.Szinte naplónak használom az internetet, el tudom látni magam, jövök-megyek. És megértem a nyugdíjaskort!

Jó lenne, ha csak ez lenne a gondom. Már egy ideje egyre többször fáj a jobb szemem a csepegtetés ellenére. Nyüglődhetek én ettől is! Beteg a szemész doktornő, akihez járok. Remélem hamarosan meggyógyul és sikerül időpontot kérnem hozzá. Persze ez kevés az üdvösséghez, valami jó gyógymód is kell, hogy elviselhetőek legyenek a dolgok. Irigy vagyok. Irigylem azokat, aki úgy néznek a világba, hogy azt sem veszik észre, hogy szemük van. A régi életemből ezt szeretném leginkább és azt, hogy önállóan szabadon tudjak közlekedni.

Február közepe van, addig nem nagyon volt részünk télben, most meg már nem is kell. Tavaszt akarok! Ehhez képest napok óta esik az eső, kint a kertben áll a talajvíz, a kút tele van, és hiába nézegetem naponta a kora tavaszi virágokat, nincs nekik napsütés, hogy kinyíljanak. Közben a hóvirágok meg szép lassan, csöndben elnyílnak. Azt hiszem érezni, hogy nagyon várom már a tavaszt! És most mi van? Az eső már elállt, de fúj a szél! Szerintem nem is akárhogy, mert minden szélrohamnál úgy érzem, hogy az idegeimen táncol. Pedig ez csak a hidegfront!

Jövő héten megyünk egy gyógytornászhoz. Bízzak a csodában...

"Ha Dorottya szorítja, Julianna tágítja." Csak tudnám, hogy mi van akkor, ha Dorottya nem szorítja! Merthogy tegnap aztán minden volt, csak hideg nem.Jól is esett kimenni a kertbe, kicsit kapirgálni. A nap sütött, a szél csak enyhén fújdogált. A kutya nagyon boldog volt, hogy a madarakon kívül másnak is tudta produkálni magát. Szóval tegnap minden idilli lett volna, ha nem fáradnék el olyan hamar. Na, de hát Rómát sem egy nap alatt építették. Én tulajdonképpen nem is vagyok elégedetlen magammal, mert annak is örülök, hogy tudok valamit csinálni. Tegnap a hajolgatások napja volt, mert az ősszel nagyon sok későn virágzó évelőt nem vágtam vissza. És tegnap úgy döntöttem, ennek is eljött az ideje. Pontosabban nem is csak tegnap, hanem már előtte napokon is. Aztán kicsit megkapirgálom a föld tetejét, hogy az ott maradt leveleket is összeszedjem. Ezt hívom én tavasz kerttakarításnak. Nem egy rettenetesen nagy munka, de látványos.Hát ezért a látványért csinálom, meg azért, mert idebent már minden bajom van, minden porcikám egy kis tavasz jó levegőért remeg. (Szoktam is mondani, hogy ha annak idején nem családi házban élünk, akkor most is csak egy ágyban fekvő beteg lennék.) Persze nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem az idei tél csak kétszer egy nap volt, mert az nem normális. Az sem volt normális (és abszolút illúzióromboló volt), hogy karácsonykor pluszok voltak. De nagyon szomorú lennék, ha most több napra vastagon behavaznánk. Már napok óta nézegetem a tavasszal nyíló hagymás virágokat, hogy bújnak ki a földből. Szélvédett helyen már majdnem arasznyi a tulipán levele. A lila törpeíriszt minden nap várom, hogy kinyíljon. A hóvirág kezdte a táncot, és ha nem figyelek lassan el is nyílik. Tudom, hogy ezeknek a virágoknak semmi bajuk nem lesz, ha jön rájuk egy kis hideg, de most már színeket szeretnék látni!

Látni, amíg láthatom őket. Egy ideje megint sokat nyavalygok a jobb szememmel. Kiszárad, de mégis mindig úgy érzem, hogy totyog benne a folyadék. Most legalább nem folyik ki! Fáj, de nem tudom megfogalmazni, hogy hol és mi fáj. Lehet, hogy azért, mert lassan már hat éve van valami bajom a szememmel. (Csak olyankor szoktam nyavalyogni, amikor valami változik.) Az, aki megszokta, hogy van két szeme, de semmi gondja vele, az lehet, hogy pontosabban meg tudja mondani, ha valami gondja van. A kisebb- nagyobb meghatározása már évek óta gondot okoz nekem, sőt az előtte-mögötte is.Ez a kettőslátásomból is fakad. Az agyvérzésem után úgy kezdtem el üvegből pohárba tölteni, hogy a flakon száját a pohár szélére tettem. Aztán volt egy időszak, amikor minden simán ment. Most azt veszem észre, hogy nagyon magasról akarok mindent megoldani, ezért sokszor melléöntöm, mellé-szórom. Most megint elkezdhetem tudatosan, hogy előbb tapogassam ki az edény szélét az egyik kezemmel csak aztán tegyem bele a belevalót a másik kezemmel. Időnként úgy érzem magam, mintha vak lennék. De én még látok! Ezeket a "problémákat" csak az érzi át, aki maga is benne van. Egy egészséges ember számára ezek, nem gondok. Csak viselkedj úgy, mint aki normális! (de ki mondja meg, hogy mi a "normális"?)

Persze a gyakran változó időjárási frontok sem igazán kedveznek a hangulatomnak, már jó lenne ha el döntené az idő, hogy mit akar! Szinte minden másnap fúj a szél, és nem hiszem, hogy sok ember van, aki szeretni hallani a fütyülését. Engem határozottan irritál, és ilyenkor nem tudok jópofát vágni a dolgokhoz, nem igazán vagyok jókedvű és feldobott.(Sajnos vannak hangok, amelyek az agyvérzésem óta nagyon tudnak ingerelni.)

Megyek madarakat nézni...

.