Két nappal ezelőtt volt a 40 éves érettségi találkozónk. Nem itt Fehérváron, hanem Nagykanizsán, mert én ott jártam szakközépiskolába, leginkább azért, mert Zalai vagyok. Amikor én születem nem volt divat az egyke, sőt mi a "Ratkó korszak" utózöngéje vagyunk. Ennek örömére én mindig nagylétszámú osztályba jártam. Így volt ez a középiskolában is. De jó volt így, mert nagyon jó közösség lett az osztályunk a négy év alatt. Ami meglepő volt, hogy ennyi emberből ilyen hosszú idő alatt csak két ember halt meg. Ez azért nem azt jelenti, hogy mindenki más ott volt a találkozón, de nagyon sokan. (Olyan időpontot úgy sem tudsz találni, ami mindenkinek jó, aki meg nem akar eljönni, annak akármilyen időpontot mondhatsz. Hosszú évek óta nem találkoztam nagyon sok emberrel, féltem is előre, hogy nem fogok sok embert megismerni. Hát az első percek bizony furcsák voltak,de mihelyt megszólalt valaki, azonnal beugrott a név is. Senki nem változott semmit! Na persze ez így nem igaz, mert azért ennyi idő senki fölött nem múlik el nyomtalanul, de szeretnénk azt hinni .Az osztályból meglepően sokan maradtak az egészségügy valamely területén és volt egész életében a "nemzet napszámosa", akinek meg volt a negyvenéves munkaviszonya el is ment nyugdíjba. (Az Ofőnk közölte is, hogy ő em nyugdíjas találkozóra jött.) Persze azért valamennyire mindenkit megrángatott a sors és ez azért testi-lelki nyomot hagyott. (Ez nem mindig derült ki a rövid élettörténetből, inkább a meghittebb beszélgetésekből.) Érdekes módon senki nem beszélt egészségügyi problémáiról, nyavalyáiról. Senki sem beszélt anyagi dolgokról, csak egy volt osztálytársunk, akinek bejöttek a dolgok az életben. Így hát én sem meséltem el agydaganatom, agyvérzésem történetét. (Sokan tudtak róla.) Legfeljebb az okozhatott többeknek meglepetést, hogy az én férjem ült ott végig (szegény, egy lányosztálynál) egyetlen férfiként. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az osztály zöme Nagykanizsán vagy annak vonzáskörzetében él, dolgozik, napi szinten tudnak egymásról. Vége is lett nagyon hamar a vacsorának, mert mindenki sietett haza, nekik nem volt olyan nagy szó egy találkozó, mint nekem. Ami számomra nagy meglepetést okozott, az az osztályfőnök és egyik tanárnőnk, aki ott volt a találkozón. Ők tényleg semmit sem változtak! Fizikailag és szellemileg is teljesen topon vannak, ránézésre senki meg nem mondaná a korukat. Persze annak idején kis csitriként középkorú nőknek tűntek. Azok is voltak, csak mi voltunk nagyon fiatalok. Nagyon jó, hogy elmentem az osztálytalálkozóra, most jó ideig lehet töltekezni belőle!
Mivel hamar véget ért a vacsora, már itthon aludtam a saját ágyamban. Akkor nem, de utólag be vallhatom, nagyon elfáradtam. A tegnapi napon nem sok mindent csináltam, és nem is nagyon emlékszem rá. Még a mai nap is kell, hogy kipihenjem magam, főleg, hogy már kora hajnalban felébredtem. A gyógytornán és egy kis sétán kívül nem sok mindent csináltam, de valahogy kedvem sincs semmihez.
Várom a fiamat, hogy elmesélje mit sikerült intéznie egészsége ügyében...
