Férjem szüleinek tegnapelőtt volt a Gyémántlakodalmuk. Tegnap volt éppen 60 éve, hogy összeházasodtak. Sok ember meg sem éri a hatvanadik születésnapját, ők pedig egymás mellett éltek le hatvan évet. Ez olyan hosszú idő, hogy még belegondolni is sok. És az benne a szép, hogy mindketten jó erőben megérték ezt a szép kort. (Sőt Apósnak ott volt a nála hét évvel idősebb bátya is.) Az ember a szülei mellett (akiket nem választott, hanem készen kapott) az életének csak kis részét éli le (szerencsés esetben), de férje, felesége mellett általában hosszabb időt. Bár manapság már nem egy életre szólnak a házasságok, az első kis problémára elválnak az emberek, megpróbálnak mással élni, és sajnos van aki élete végéig sem találja meg lelki társát. Pedig az élet nem csupa rózsaszín felhő, de fontos, hogy legyen az ember mellett olyan valaki, akire támaszkodhat ha gondjai vannak. Mindig mondom a férjemnek, hogy ez nekünk mekkora nagy áldás, hogy ők el vannak ketten kilencven kilométerre tőlünk, ellátják magukat és egymást, és egy-két megoldható orvosi problémán kívül nem szorulnak segítségre. Szóval tegnapelőtt volt minden: esküvő, ebéd, beszélgetés. Az egy dolog, hogy ez az ő napjuk volt, de eléggé szétszóródott a szűk család szép hazánkban. Ez az alkalom arra is jó volt, hogy rég nem látott emberek találkoztak, beszélgettek egymással. Zajlott az információcsere! Mivel a család nagy része messze él, meg egyébként is, aránylag korán útrakelt a nép. A végén csak mi, a fiaink és barátnőik maradtak. Ekkor jött el az idő egy kis családi beszélgetésre, és az ünnepelteknek egy kis pihenésre. Mert gondolom nagyi tisztességesen elfáradt. Csak néztem, hogy napközben folyamatosan nyüzsgött, figyelt mindenre, mindenkihez szólt. Biztosan jól esett neki tegnap egy kis pihenés. Megmondom őszintén, én nagyon elfáradtam. Jól esett este hazaérni.
Tegnap csak azért keltem fel, hogy ebédet főzzek. Nem csak kötelességből, hanem, mert szeretem ha finom kaja kerül ki a kezeim alól. A sütögetés nem az én műfajom, attól félek új életemben. Azok a jó sütik, amit csak bele kell szórni a robotgépbe, a kikevert masszát beleönteni a tepsibe, aztán mehet a sütőbe.Gyümölcsökkel megszórva ez is nagyon változatos lehet. Most csak azért beszélek erről, mert csak beszélni merek. Hajnal óta csak olyan helyen tartózkodom, ami közel van a WC-hez. Nem nagy élmény. Fáradtnak, elesettnek érzem magam és nagyon sápadt vagyok. Persze ez csak egy-két nap és megint minden a régi lesz. Hisz még ezer a munka odakint és idebent is. Most csak ablakon keresztül nézem, hogy odakint gyönyörűen süt a nap és szép őszi szint öltöttek a falevelek. (Jaj, holnap be kellene zsákolni a lehullott faleveleket. Azért holnap, mert ma nincs erőm hozzá.)Ha ilyen szép napos idő lesz, akkor hamarosan megint gyönyörű színekbe borul a kert, mert remélem kinyílnak a krizantémok. Tavasszal a korán nyíló hagymás virágoktól csodaszép minden, ősszel pedig a kriziktől. Sokan temetővirágnak tartják, pedig a sokvirágúak között nagyon nagy a színskála. Ha minden általam elültetett krizantém meg maradt volna, már nem lenne helye a kertben más virágnak. De nem maradnak meg, ezért aztán az ember minden évben vásárol újakat. Kell valami lélekmelegítő az embernek! (Meg nem lehet mindig nyavalyogni.)
Tegnap nem csak a fáradtság miatt pihiztem egyet ebéd után, hanem, mert nem igazán éreztem jól magam. Nagyon úgy érzem, ma is ez lesz a sorsom. Így, hogy valami kehém mindig van, nem igazán foglalkozom az egyre fokozódó száraz köhögésemmel. Pedig lehet hogy nem ártana, mert már kezd tőle izomlázam lenni. A legkellemetlenebb benn, hogy most már minden egyes köhögéskor érzem, hogy a fejem is megfájdul egy kicsit. Lehet, hogy valami gyógyszert kellene bevenni? Vagy valami jó kis házi praktikát bevetni? Valami majd csak lesz.
Most megyek pihenni...
