Túl vagyunk már az embert próbáló kánikulán, sőt az azt követő erős lehűlést is elviseljük. Engem nagyon megviselt a kánikula, ez gondolom már a koromnál fogva is érthető. Nagyon fáradékony, izzadékony voltam. Csak pihegtem, ittam a vizet és nem volt kedvem semmihez. De aztán jött és azóta is itt van a hidegfront. Már a közeledtétől is feszült, ingerlékeny voltam. Azóta is sokat feszít a fejem, időnként görcsöl. A mai napig azt mondom, hogy nem fehér embernek való, hogy egyik nap harminchat fok van, másnap meg húsz.Már lassan a hőmérséklettel is megbarátkoznék, de teljesen kiszámíthatatlan az idő. Most is már órák óta esik az eső, nem lehet kilépni a házból. És akkor még nem panaszkodhatunk, mert itt csak esik. Nem tombol szélvihar, orkán, nincs felhőszakadás, égzengés, csak csendes, földáztató eső. Amitől nő a gaz a kertben.
Viszont az esőtől és a hűvösebb levegőtől ismét zöld lett a zöld! És sorban érnek be a dolgok a kertben, és megkezdődött a rapid bespájzolások ideje. Ez a kertnek az a része, amiért annyira nem vagyok oda. Szeretem tavasszal földbe rakni a dolgokat, szeretem nézni, ahogy kikel, nő. De a betakarítás már nem hoz lázba annyira. Ez nekem már az ősz kezdetét jelzi, ami az elmúlásra emlékeztet. De a virágok tavasszal, ősszel nagyon sok örömet okoznak. Férjem már tudja, hogy nem tudunk úgy bemenni barkácsáruházba, kertészetbe, hogy ne vegyünk valamit. És ez évszaktól független. A lényeg, hogy virágozzon valami és tudjam a növények nevét.
Van valami, ami már régóta motoszkál a fejemben, de soha senkivel nem beszéltem róla. Az agyvérzésem már több mint öt éve történt.Van egy időszak, amit jobb elfelejteni. Ez teljesen kiesett az emlékezetemből. Aztán jött a rehabilitálás, amikor azért küzdöttem, hogy újra emberi életet tudjak élni. Aztán minden nap jobb lett egy kicsikével, de a régi életemet már soha többé nem kapom vissza! Ez is zavar, de ezen sajnos nem tudok változtatni. Amiről nem beszéltem senkivel: nincsenek emlékképeim az utóbbi öt évről. Nagyon sok mindenre (de nem mindenre) emlékszem előző életemből. De az utolsó öt év az szita! Próbálom gépiesen tenni a dolgomat (már amit meg tudok csinálni), és kínosan ügyelek rá, hogy lehetőleg minden betartandó időpontra emlékezzek. Nem mindig jön össze. Pár éve még azt mondtam, hogy biztosan álmodtam. Most már nem mondhatom ezt. Azokon kívül akikkel napi kapcsoltban vagyok nem mindig veszek észre vagy ismerek meg embereket. Ez időnként nagyon kínos, pedig nem direkt csinálom. Dehát ezt nem mondhatom el mindenkinek minden alkalommal. Én próbálok úgy viselkedni, mint egy normális ember, de ez nem mindig jön össze. Bár, ki dönti el, hogy mi a normális? Mindenesetre így visszagondolva az elmúlt évekre, nem sok minden hagyott nyomot bennem. Sajnos. És ezt hogy mondjam el azoknak akiket szeretek?
Aggódva várom férjem CT eredményét...
