Cskata

Velem mindig történik valami! Ha nem így lenne biztosan unatkoznék is.

Ha az egyik ujjamon a gyűrű okozta fájdalom nem emlékeztetne rá már el is felejteném mekkorát sikerült esnem kb tíz napja egy barkácsáruházban. Az egész csak egy kis virágnézegetésnek indult. Aztán a férjem meg akart nekem kutatni egy hintaágyat. Eközben vetettem szemet egy műrattanból készült függőfotelra. Már több újságban láttam ezt, a szerintem kültérre való, most nagyon divatos valamit. Szó nélkül úgy döntöttem, hogy ezt nekem most ki kell próbálnom. Sikerült! Ja, és sikerült a környéken mindenkit meglepnem, bár valószínűleg én ijedtem meg a legjobban. Tehát, lelkesen bele akartam tenni "hab testemet" ebbe a hintázó alkalmatosságba, amiről tudni kell, hogy csak egy ponton van felfüggesztve. Az, hogy a fotelrész kilendült csak egy dolog, de felborult bazi nagy zajjal az egész! Ekkor ütöttem meg a kezemet is úgy, hogy az aranygyűrűmet majd csak egy ékszerész fogja tudni újra kör alakúra igazítani. Az áruház mentségére szóljon, hogy azonnal megjelent egy eladó az én állapotom után érdeklődni. De, ha valami több tízezer forintba kerül, akkor az a minimum, hogy kipróbálom! Ha labilis, akkor rögzítem vagy körbekerítem és kiírom, hogy balesetveszélyes! persze az is megoldás, ha én nem járok arra! Egy biztos, nekem nem lesz függőfotelom a kertben! Így legalább majd a kutyával sem kell megküzdenem a birtoklásáért. Azért jó, hogy mindez már a múlt és jókedvűen tudok róla beszélni.

Igyekszem mindent megcsinálni, amit régen tudtam. De néha falakba ütközöm vagy kurdarc ér. Ilyenkor rá kell jönnöm, hogy már semmi sem olyan, mint előző életemben volt. Történt valami, ami minden próbálkozásom, erőbedobásom ellenére is nyomot hagyott. Hogy lassabb, fáradékonyabb lettem azt az idő rovására írom. De sajnos van ezeken kívül más is.  Nem lehet egész nap ezeken sopánkodni, mert abba bele lehet őrülni. De van, aki számára csak akkor vagy beteg, ha folyamatosan panaszkodsz. Hétvégén itt volt a fiam és megmutatta nekem, illetve parodizálta hogyan megyek. Dőltünk a röhögéstől! Miközben én meg vagyok győződve arról, hogy nagyon jól csinálom. Bár a gyógytornász szerint ma egy kicsit jobbos vagyok.

Tegnap lett voltunk a szőlőben a Balaton-felvidéken. Csodálatos volt, ahogy a 8-as út mellett és még utána is mindenhol nyílik az akác. Gyönyörű látvány! Ennél már csak az szebb, hogy idehaza is nyílik a díszpipacs és a pünkösdi rózsa. Ezek a felöltődés percei, órái. A férjem türelmét pedig időnként nem győzöm csodálni. Tegnap ahhoz is volt türelme és bátorítása, hogy biztasson arra, hogy egyedül menjek fel illetve le a meredeken csakhogy sikerélményem legyen. Közben pedig folyamatosan megerősített abban, hogy ott van mellettem ha segítség kell.

Most megyek és elrendezem a ma vásárolt enciánomat...

Valamire mindig vártam. Esőre, jobb időre, jobb kedvre, sok mindenre. Aztán nem lett semmi. Rá kellett jönnöm, hogy "magad uram, ha szolgád nincsen". Így aztán a most tomboló, hirtelen jött meleg elől bemenekültem a számítógép elé. És közben várom a nem tudom mit. Nem tudom mit, mert minden időjárási fronttól szenvedek. A hidegfront előtt, alatt fáj a fejem,  melegfronttól álmos leszek, ásítozok. És közben teljesen mindegy, hogy hideg vagy melegfront van fáradékony, ingerült, kiállhatatlan vagyok. A telihold már csak hab a tortán! Mi jöhet még?

Közben vívom mindennapos harcomat a kutyával és a férjemmel. Lujzi, a kutyánk nem egy bújós fajta. Meg kell küzdeni a kegyeiért. Simogatni pedig csak reggel, az első találkozáskor lehet, később már nem tart rá igényt. Már ez is feketepont! Az öntörvényűsége pedig a másik nagy bűne! De van még egy nagyon rossz szokása: hajnalonta mély gödröket ás a veteményesbe. Én nem azt mondom, hogy örülök neki, de tudomásul veszem. Fogom a gereblyét, begereblyézem a gödröt és az élet megy tovább.Valószínűnek veszem, hogy valami állat mozgását vagy szagát észlelte. Amúgy meg rohadtul unatkozhat. De sajnos nem mindenki osztja ezt a véleményt. Van aki tökéletes állatról álmodozik, vagy folyamatosan az előző imádott kutyánkhoz hasonlítja. Pedig tudomásul kell vennünk, hogy minden állat más, és szerencsére egyedi. Aki, és többnyire a nők, már felnevelt egy-két gyereket, az tudja, hogy nem mindig úgy mennek a dolgok, ahogy azt elképzeljük.És ettől még nem dől össze a világ! Egy ismerősöm egyszer azt mondta, hogy semmi nem nagy dolog, amit pénzért meg lehet venni, még akkor sem, ha nincs rá pénzed. Az ember a gyerekét sem dobja ki csak azért, mert nem tetszik neki amit csinál. Az én véleményem szerint,majd alakulnak a dolgok. De ezt én mondom,aztán majd minden kiderül. Mindenesetre Lujzi sorsa egyenlőre nagyon kérdéses. És ez nekem az időjárási frontoktól függetlenül is sok fejfájást okoz.

Ma itt volt a gyógytornász, aki keményen megdolgoztatott. El is fáradtam tisztességesen! De a tegnapi nap után szükségem is volt rá. Én nagyon hamar hajlamos vagyok elfelejteni, hogy öt éve kemény dolgok történtek velem és most már minden más lett. Tegnap gyöngyvirágot akartam szedni egy ismerősömnek. A hagymakapát már eleve vittem magammal támaszkodni, de azt már elfelejtettem, hogy mindig csak egy dologra kell koncentrálnom, és miközben átlépem az ágyásszegélyt nem kellene még azt is néznem, hogy kibujtak már a virágmagok. Persze, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, estem is akkorát, mint a nagykabát. Még jó, hogy deréktájon "kicsit" már ki vagyok párnázva. De a legnagyobb szerencsém az volt, hogy nem estem rá az ágyást határoló kövekre, és a kapával sem tettem kárt senkiben. Nekem elég volt az ijedtség, és a fájdalomérzet, de azért ne nekem kelljen már kisebbítenem a "bűnömet". Megtanultam a leckét! Persze ebben a korban (és bármikor is) bárki eleshet, és nem mindenki foghatja rá az agyvérzése okozta egyensúlyzavarra. De ez még nem a világ vége! Arra mindig igyekszem nagyon vigyázni, hogy nem a fejemet üssem meg. Nem azért, hogy nehogy ütődött legyek!

Volt eső, volt szél (amitől megőrülök), volt hideg és volt meleg! De a legeslegjobb ami volt az Anyák napja! Amiben az volt a legszebb, hogy mindkét fiam megjött. Hogy virágot is hoztak, az már csak hab volt a tortán. De jöttek, puszit adtak  és örültünk egymásnak. Mint minden Anya, én is büszke vagyok a fiaimra és úgy érzem, hogy meg is van rá minden okom. Olyan hamar felnőttek!

Most pedig megyek labdázni a kutyával, és szagolni az orgona fenséges illatát...

Esik. Végre!

Nem akarok mindig az időjárással foglalkozni, de igazán tele volt a hócipőm a már három hete fújó széllel. Hol jobban, hol kevésbé, de mindig fújt. Kiszárította a talajt és borzolta az idegeimet. Azért kabaré, hogy már áprilisban locsolni kell, mert olyan száraz a talaj (lehetett szivattyút venni, mert a régi már nem javítható)! Persze tomboló szélben locsolni sem egyszerű dolog! A kutya is csak ott tudott már gödröt ásni ahol valamiért fel lett lazítva a talaj. És igazán még csak haragudni sem tudtam rá! Aztán tegnap amikor a Balaton-felvidék felé autóztunk, akkor megvilágosodtam: virágzik a kökény. Kökényvirágzáskor pedig állítólag mindig fúj a szél és lehűl a levegő. Engem már teljesen hidegen hagy, hogy a kökényvirágzás miatt van hideg és fúj a szél, vagy azért virágzik a kökény, mert hideg van és fúj a szél. Útálom a szelet! Tömören.

Tegnap ragyogó idő volt, nagyon jót napoztam amíg a férfiemberek dolgoztak. Már tudom, hogy a semmittevésbe is nagyon el lehet fáradni. Csak a szél ne fújt volna! Már tegnap is biztosan a közelgő hidegfrontot éreztem, mert elég nehezen viseltem el saját magamat is. De a mai nap az csúcs! Nincsen kedvem semmihez sem, hamar elfáradok, nem kapok levegőt, izzadok, feszít a fejem. Csak feszít, de nem fáj görcsösen. Szerencsére a vérnyomásom teljesen rendben van. Ja, és jóval hűvösebb az idő, és ma napot is csak délelőtt láttunk. Persze lehet, hogy még ebéd után is sütött, de akkor már lefeküdtem,hogy kíméljem a környezetemet.  Ugye milyen jól hangzik így? És még nagylelkűnek is tűnhetek. Pedig csak erőt akartam gyűjteni a muskátliültetéshez. De most már szerencsére azon is túl vagyunk. Most már csak a függőkosarak beültetésén kell gondolkodnom, aztán jöhet a jó idő. Meg locsolhat a férjem!

Tönkrement a mobiltelefonom. Ez tulajdonképpen csak azóta nagyon fontos nekem, amióta megmakkantam. Új életemben nagyon sokszor éreztem azt, hogy ez egy fontos kapocs köztem és a külvilág között. Nagyon szerettem a kitolható telefonomat, de olyan sokba került volna a javíttatása, hogy inkább egy új készülék mellett döntöttünk. Aztán mi lett a vége? Aranyárban vettünk egy buta telefont! Szerencsére kívülről teljesen konszolidáltnak tűnik, csak amikor kinyítom akkor látszanak a nagy nyomógombok. Szóval ez egy nagyi telefon, csak még unokám nincs, de hát nem lehet minden egyszerre. Van már kutyám!  Azért nem okostelefont, mert okosan elnyomogatom én a tabletemet. A  telefont pedig amúgy is főleg telefonálásra szeretném használni. Biztosan nem azon szeretnék internetezni! Nem hiszem, hogy az jót tenne a szememnek.

Amúgy is a jobb szememmel van a legtöbb bajom. Nem irigylem azt a szemészt akihez járunk. Pedig ez nem egy egyperces rendelés (köszönés, panasz, vizsgálat, recept, köszönés- mindez egy perc alatt). Soha nem fogjuk megtudni, hogy az agyvérzésem miatt van baj a bal szememmel, vagy az intenzív osztályon száradt ki. Egy biztos: még mindig megvan a kettőslátásom, de ha csak ennyi gondom lenne, boldog lennék! Három , négy havonta meglátogatjuk a szemész magánrendelését, aki meghallgatja panaszaimat, megvizsgálja a szememet. Aztán jönnek a keresztkérdések! Mivel anno kiszáradt a jobb szeme és nincs könnytermelésem (egy szemmel sírok) folyamatosan műkönnyet kell használnom. Na, de nem mindegy, hogy milyet! Erre egy orvosnak sincs tuti tippje, mindenkinek magának kell kikísérleteznie, hogy melyik a jó. Ne de, egy műkönny több ezer forint. Hát kísérletezzünk! Aztán végre talál magának az ember egy megfelelőt, de ne mindig ugyanazt használja. Használjon sűrű változatot, de ne állandóra, mert lerakódhat a szemre. Egy ideje, főleg hajoláskor kibuggyan egy-egy csepp. (Ez nagyon szeret a szemüveglencsémen landolni.) Mint kiderült az alsó szemhéjam kezd leválni, de még nem vészes, nem kell műteni. Tehát ne középen buggyanjon ki az a csepp, hanem a szem valamelyik végén. Nem mindegy hogyan törlöm a szeme és főleg nem mindegy, hogy mivel. Papírzsebkendőt ne használjak erre a célra. Tehát most már van ruhazsebkendőm is, vasalgathatom is, és a szememmel is szenvedhetek. De lehet, hogy ebbe már belejátszik az allergia is, tehát használhatnám az orrsrayt is. Még szerencse, hogy nem kell valamilyen speciális "gyógyszert" is szednem, így csak a fél fizetésemet hagyom havonta a patikában.

Na, de elég volt a nyavalygásból! Megyek kutyát etetni...

Már én is annyiszor megörültem a tavasz érkezésének, de mindig csalódnom kellett. De most már talán végre! Hogy miből gondolom? Tegnap óta végre a nap is süt és a szél sem tombol annyira. Kivirágzott, már nem csak az ibolya és a nárcisz, de a császárkorona is. A korán virágzó gyümölcsfákon megjelentek a levelek. Zöldül minden (az is aminek nem kellene). Énekelnek a madarak. De a legfontosabb, megjöttek a gólyák.

Tehát mostantól (igaz, már április van) tavasz van, legfeljebb majd azt mondjuk, hogy hűvösebb az idő. Kell is, hogy a természet elkezdjen éledezni, hogy legyen mit néznem amikor egyre gyakrabban kimegyek. Most viszont az a legnagyobb bajom, hogy miután végre jó idő lett, ezer a munka odakint a kertben,és ez nekem sajnos lassabban megy, mint régen. Hamarabb el is fáradok, és akkor sajnos muszáj pihenőt tartanom. Na, ez is egy ilyen pihenő! Voltam kint délelőtt kicsit kapirgálni a virágok között, meg hogy rájöjjek, hogy a kapálás, hajolgatás még elég nehéz nekem. De hát, a szükség nagy úr, és ha lassabban is, de igyekszem mindent megoldani. És igyekszem a kutyánkat meggyőzni arról, hogy neki ebben nem kellene segítenie. Még jó, hogy nem kell naponta bejárnom dolgozni, így egész hétre tologathatom a munkát! De az ember jobb kedvel megy ki dolgozni is ha süt a nap! Tegnapelőtt a Balatonon a szőlőben a gyakorlat mutatta meg, hogy tudok lambériát festeni is, ha muszáj.

Megint beigazolódott, hogy minden relatív. Húsvétkor is lent voltunk a férjem szüleinél, és ilyenkor nem lehet kihagyni, hogy megnézzük mi a helyzet a pincében, a szőlőben ( mintha bárki is akarna bármit is csinálni ott rajtunk kívül!). Szóval a hegyről mentünk le ebédelni kocsival, mikor már a faluban megszólalt az Apósom (87 éves), hogy még a Jani sem metszette meg a szőlőjét, pedig Ő mindig korán szokott metszeni. " Él az még?"- kérdezte a férjem. "Hát hogyne élne, fiatal ember az még." jött a válasz. "Hány éves?" volt a következő kérdés. "Nyolcvan körül lehet."Ja, hát egy nyolcvanhét éves embernek a nyolcvan éves is fiatal, mi pedig mindig azon elmélkedünk, hogy meg sem érjük ezt a kort. Ja, ettől függetlenül a nyuszi jött, látott és locsolt. Bár úgy lenne, hogy következő húsvétig ne hervadjunk el, meg a következőig, meg a következőig...

Jobb a hangulatom, mint volt, de sajnos mostanában temetésre járó idők vannak. Szinte minden hétre jut egy és ez szerintem senkinek sem csinál jókedvet. De ezen is túl lehet lenni. Időnkét Villon egyik sírfelirata jut eszembe: "Itt nyugszom én, olvasod te. Bár olvasnám és és nyugodnál te!" Hát nem egy örökérvényű gyöngyszem? Bár az az igazság, hogy a mai rohanó, embertelen világban már nagyon kevesen méláznak el az elmúláson, mert senki se pótolhatatlan.

Na, várom az esőt (egyrészt, mert már kellene, másrészt, mert akkor nyugodt szívvel üldögélhetnék a számítógép előtt). Most viszont meg kell néznem, hogy a férjem a felügyeletem nélkül mit művelt a kertben. Állítólag kiszórja komposztot és rotál. Na erre kíváncsi leszek!

Megyek gereblyézni és veteményezni...

Április 2. van. Pontosan öt évvel ezelőtt kezdődött életem új időszámítása.

Két nappal voltam az agydaganat műtétem után, és az orvosok megint az életemért harcoltak. Éjszaka sikerült újraéleszteniük, délelőtt pedig megtörtént az agyvérzésem utáni reoperátió. Nem sokan adtak volna egy petákot sem az életben maradásomhoz sem, azért pedig végképp nem, hogy utána még ennyi ideig élek és főleg ilyen életminőségben. ( És akkor ők még nem tudják, hogy én még sokáig szeretnék élni! Persze ezt soha nem mi döntjük el.) Számomra felfoghatatlan, hogy már öt éve történt mindez. Nagyon gyorsan repül az idő, már akár nagycsoportos óvodás is lehetnék! Tudom, hogy a környezetem nagyon megszenvedi az én téblábolásomat, de elhihetik, hogy nekem sem könnyű.Az előzmények nélkül sem egyszerű mindig mindenki elvárásának megfelelni, így pedig lehetetlen. Bár az ember próbálkozik a lehetetlennel! Ez a környezetemnek azért is nagyon nehéz, mert én meg vagyok győződve arról, hogy mindig igazam van, és elég sértődékeny lettem Állítólag.

Ennek ellenére nagyon mégsem tudok örülni a mai napnak. Túl sok a hasonlóság. Öt évvel ezelőtt is nagyhét volt, csak egy nap volt az eltérés. Akkor 2.-a nagypéntekre esett. (Nem szeretnék belegondolni, hogy milyen Húsvétja lehetett a családtagjaimnak.) De ez csak az egyik oka a letörtségemnek. Három napja kisebb-nagyobb intenzitással fúj a szél. Időnként esik egy kis eső is. És hideg van. Éjszaka a tomboló széltől nem tudok aludni, nappal az eső és a szél miatt nem lehet kimenni a kertbe. Közben pedig folyamatosan sajnálom a már kinyílt virágokat, mert folyamatosan tépázza őket a szél. A kutya pedig már nagyon várja, hogy kimenjek hozzá játszani vele, vagy csak beszélni hozzá. És most gépelés közben is hallom, hogy veri a tetőablakot az eső.

És akkor most minek örüljek? Murphy  törvénye is életbelépett: ami elromolhat az el is romlik. Valami minden nap történik, és aki még tud az gondolkodhat a megoldáson. Én nem tudok már gondolkodni most semmin sem, nagyon le vagyok amortizálódva. Kellene már egy kis napsütés, hogy feltöltekezzek. Aztán majd megint minden olyan lesz, mint az elmúlt években. ( Én inkább pozitív gondolkodásúvá teszem a környezetemet is, de nem akarok negatív lenni, főleg nagyon nem szeretném konzerválni a mostani állapotot. Nem érzem benne jól magam!)

Jönnek az ünnepek, aztán elmúlnak. A jövő héten túl leszünk egy temetésen. Aztán egyszer csak jó idő lesz és sz élet visszatér a régi kerékvágásba és madárdaltól lesz hangos minden! "Így lesz-e? Így, mert egyszer béke lesz! Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!"

Holnap nagypéntek. A harangok már elmentek...

Tavasz van, tavasz van...

Énekelnek a madarak, a barkafűzön dönögnek a méhek, már kezd sárgállani. Napról napra több kivirágzott ibolyát látni a kertben.Tegnap láttam az első kivirágzott tulipánt, már látni kinyílt nárciszt és lehet tudni milyen színe lesz a jácintnak. Túl vagyunk a részleges napfogyatkozáson és tegnap óta hivatalosan is tavasz van. A szőlőmetszésnek köszönhetően (a meredek hegyoldal nekem még mindig nagy kihívás), hogy megfelelő legyen a D-vitamin szintem, már túl vagyok az első két tavaszi napozásomon. Arcszínemet már Selmeczi Gabriella is megirigyelheti, pedig még csak március van! Ki is kell menni a kertbe naponta többször is, hogy leellenőrizze az ember, hogy mi változott a legutóbbi szemle óta.

Szóval minden együtt lenne ahhoz, hogy boldog legyek. Ennek ellenére most érzem a legmélyebb ponton magam. Tele vagyok negatív gondolatokkal. Igazándiból nincs kedvem semmihez és senkihez. Naponta többször erőszakot kell elkövetnem magamon ahhoz, hogy a napi rutint el tudjam végezni. Nagyon sokszor megfordul a gondolataimban a halál, az elmúlás. (Ebben biztosan közrejátszik az is, hogy mostanában több ismerősünket is temették.) De akkor is. Soha nem gondoltam volna, hogy majdnem öt évvel az agyvérzésem után azon fogok rugózni, hogy meghalok. Nem direkt csinálom és mindenki nagyon kedves hozzám. Minden okom meg van ahhoz, hogy örüljek az életnek! Közben mégis minden gondolatom a körül forog, hogy már kaptam öt évet! Egyre nehezebb tudomásul venni, hogy van amit nem tudok úgy elvégezni, mint régen. Hogy csak a gond van velem, hogy az is baj, ha valamit megcsinálok, az is ha nem. Közben próbálj meg úgy viselkedni, hogy a nyavalygásod lehetőleg rejtve maradjon. Hát nem könnyű feladat. Embert próbáló. És közben tudom, hogy a nyavalygásaimat csak az érti meg, aki már maga is átesett hasonlón. Azt is tudom, hogy ezt egyedül akarom megoldani és nincs is rá hosszú időm, mert egyszer a környezetemben is elfogy mindenki türelme. Remélem, hogy a következő alkalommal már újra a régi, bizakodó leszek.

Van időpontom szemészhez...

Ez is megvolt! Mármint a születésnapom. Mit mondjak, túlélhető. Nekem legalábbis sikerült, szerencsére. Ennyi idős korban az ember már nem várja annyira és nem örül annyira a születésnapnak, de én azért még örömmel tudom konstatálni, hogy élek. Teljesen véletlenül lett egy kicsit zsufi a tegnap napom, de így legalább nem magammal foglalkoztak, hanem velem. Nagyon várom a vasárnapot, amikor nem csak az egyik (mint tegnap), hanem mindkét fiam körülöttem lesz

Tegnapelőtt voltunk a Balatonon, mert az a kabát, amit meg akartam venni legközelebb Veszprémben volt, és onnan már csak egy ugrás a Nagyiék Így hát elmentünk oda is, mert biztosan jól esik az idősödő szülőknek ha egyszem fiúk meglátogatja őket. Az idő gyönyörű volt és arrafelé a mediterránabb klima miatt minden virág korábban nyílik. Apropó, Balaton! A mi szőlőnk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén van. Éveken keresztül ezt egy tábla jelezte az út mellett, amikor lekanyarodtunk a főútról. Ősszel útmenti munkák miatt kivették a jelzőtáblát tartó oszlopot és azóta nem került vissza. Most akkor itt állok hülyén: Nemzeti Park e még a Nemzeti Park, vagy már csak egy bortermő vidék? (Pedig manapság minden mellé odateszik a "nemzeti" jelzőt.) Vagy csak hanyagságból nem került vissza a tábla? A férjem szerint vannak nekem nagyobb problémáim is, miért foglalkozom ezzel. Röviden: csak. De amikor a préssházat építettük akkor pont a Nemzeti Park miatt volt nagyon sok építészeti kötöttség, előírás. Most pedig már mindent szabad?

De ez csak egy kis kitérő volt annak érzékeltetésére, hogy mi mindent kell mellettem a férjemnek kiállnia! Időnként kicsit besokall, és olyankor mindig az jut eszembe, hogy amikor az Intenzíven feküdtem, akkor a professzor azt mondta neki, hogy a maradványtünetek nem nekem fognak problémát okozni, hanem a velem élőknek. Én el leszek a saját világomban! Hát el is vagyok. Ja, és föl vagyok háborodva, ha ezt valaki kritizálni meri. Mert természetesen mindig nekem van igazam! Persze, azért nem mindig ilyen nagy bennem az önbizalom. Én mindig igyekszem minden munkát elvégezni, időnként túlságosan is. Ez időnként konfliktusforrás is lehet, mert én nem mindig veszem észre ha leesett valami, mert nem látom rendesen. De mégis mindent meg akarok csinálni, noha lehet, hogy más sokkal hamarabb és jobban elvégezné azt a munkát. Még mindig nagy bennem a megfelelési kényszer, pedig már kicsit alább adhatnám.

Elég sokat nyűglődök mostanában a jobb szememmel. Az elmúlt évek alatt már hozzászokhattam volna a kettőslátáshoz. Tulajdonképpen ez a napi rutin közben már nem is zavar annyira, megtanultam különbséget tenni a valós kép és a másik között. Legtöbb gondom a közellátással van, mert ott nagyon zavaró a kettőslátás. De leginkább az zavar, hogy mélységében nem mindig tudom felmérni a dolgokat, ezért gyakran előfordul, hogy csak többszöri próbálkozásra tudok valamit megfogni, időnként mellényúlok. De még ez sem zavar annyira, mint az, hogy ha lehajolok kigördül egy könnycsepp. Ez rendszerint a szemüveglencsémen landol, hogy takaríthassam ha látni akarok valamit. A legnagyobb gondom az, hogy mindez rendszerint azzal a szememmel történik, amelyikbe műkönnyet kell csöpögtetnem, mert anno nagyon kiszáradt. Talán ezért is várom egyre türelmetlenebbül, hogy időpontot kapjak a szemészhez. Bár sok reményt nem fűzök a dolgokhoz.

Ma délelőtt kimentünk a kertbe egy kicsit motyorogni. (A metszés férfimunka!) Többnyire a férjem dolgozott, én pedig bambulásztam, fényképeztem, tötymörögtem, beszélgettem a kutyával. Szóval, többnyire alibimunkát végeztem, csakhogy levegőn legyek. Viszont, így láthattam a kinyílt ibolyát, amit idén most először láttam Fehérváron. És természetesen minden gazt, virágot megcsodáltam, csakhogy bizonyítsam magamnak, hogy itt a tavasz. A barkafűz már annyira kihajtott, hogy napokon belül vágni kell belőle, mert lassan kisárgul és ellepik a méhek! De sajnos nem csak a tavasz van itt, hanem a hidegfront is. Az egyre erősödő szél volt az, ami bezavart bennünket a kertből. De bár az lenne csak a bajom, hogy nem szeretem a szelet! Fel ment a vérnyomásom, feszít a fejem, hogy csak a legfontosabb gondjaimat említsem. Az, hogy ingerlékenyebb vagyok, mint általában az én titkom. (Remélem!) Teljesen fölösleges lenne lepihennem, mert ilyenkor nem tudok aludni. Így aztán gyógyszerbevétel után leültem a számítógép elé, és igyekszem elfoglalni magam. Sajnos még a hangszigetelt ablakon keresztül is hallom a szél zaját, de a szél nélkül is erősen érezném a hidegfrontot és ez eléggé rányomja bélyegét a hangulatomra.

Meg talán az is, hogy holnap délben egy fiatalember temetésére megyünk...

Az elmúlt két nap az "ismerd meg hazádat" jegyében telt. Tegnapelőtt Szeged volt az úticél, tegnap Zánka. Persze mindkét nap visszatértünk a "bázis"-ra, mert én pár éve szeretek a saját ágyamban aludni. Hiába voltam csak utas, és ültem jólnevelten az anyósülésen, azért elfáradtam tisztességesen. A mai soproni utat már ki is hagytam. Új életemben ma vagyok itthon először egyedül, és egyenlőre nagyon élvezem.

De nem is ezért érdekes az én előző két napom. Amióta rettenetesen várom már a tavaszt, nézem meg naponta az éppen nyíló virágokat folyamatosan panaszkodom, hogy nagyon vizes a talaj. Hogy hátul a kertben szivacsot játszik a lábam alatt a fű, mert cuppogva süllyed a talaj, hogy talajszintig van a víz a kútban, hogy nem tudok kapirgálni a virágoskertben, mert olyan nedves a talaj. Tegnapelőtt már rájöttem, hogy itt Fehérváron ragyogó a helyzet. Már Seregélyestől kezdődően mindenhol áll a földeken a legkisebb mélyedésben is a víz. A Duna-Tisza közén pedig már voltak helyek, ahol az öt évvel ezelőtti Csóri helyzet jutott eszembe. Aztán tegnap azt is volt szerencsém megcsodálni. Hát, mit ne mondjak, alakul! És közben még az eső is esett! Tegnap már nem, de tegnapelőtt még ködöt is kifogtunk. Szerencsére nem egész úton, de így is elég volt. Volt útszakasz, ahol nagyon sűrű volt a köd, és rövid a látótávolság. Tudom, hogy kocsiban ülök, elvileg teljes biztonságban, de a ködben mindig az az érzésem, hogy nem kapok levegőt. Ésszel fölfogom, hogy ez nem így van, de borzalmas érzés.

Egy ideje megint nagyon komolyan elkezdtem a gyógytornát, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok elég stabil. Be kell, hogy valljam,egyedül kicsit lájtosabbra veszem, de ha itt a gyógytornász, az keményen megdolgoztat. Viszont cserébe már meg tudok állni (ha rövid időre is) a korongon, és az eliptikus trénert is jobban bírom. Több okom is van rá, hogy komolyan tornázzak, stabilabb legyek, jobban bírjam a kiképzést.

De tornászhatok bármennyit, az időjárási frontokat nagyon megérzem. Már két napja nyűgös, fáradékony voltam. Nem volt kedvem semmihez, senkihez és gyakrabban éreztem úgy, hogy nyom a fejem. És akkor még a meteorológusok még azt mondták, hogy nincs front. Az éjszaka volt a csúcs! Fölébredtem arra, hogy fütyül a szél. Aztán már nem is tudtam mélyen elaludni. Most pedig folyamatosan azt hallom, akárhova megyek a lakásban, hogy fúj a szél, a fejem pedig időnként lüktet. És ha majd hazajön a férjem nem fogadhatom azzal , hogy fáj a fejem, mert akkor csak még jobban aggódik. Pedig csak az idő miatt van az egész.

Bárcsak a jobb szemem problémája is csak az idő miatt lenne...

Két napja sétálok! Szó szerint és átvitt értelemben is.

Szerencsére nem csak két napja sétálok a szó nemes értelmében! Mindennapi sétáim állandó kísérője a férjem. Ő már négy éve, miután úgy-ahogy felépültem az agyvérzésemből, kísérget engem, vigyáz rám, aggódik értem és "tanácsokat" ad. (Csak egyszer dicsérne már meg!) A mindennapi sétámra azért van szükség, hogy gyakoroljam a járást,erősödjek. Még mindig elég széles alapon járok, ami most már valószínűleg életem végéig így marad. Attól, hogy elég széles alapon járok, aprózom a lépteimet és még dülöngélek is, amikor nehezen találom meg az egyensúlyomat, szóval az előbbiektől egy kívülállónak úgy tűnhetek, mint aki erősen be van bombázva. Nem a legelején, de amikor már kicsit is gépies lett a járásom, bizony volt, hogy ez zavart. Be kell vallanom, hogy én is csak az agyvérzésem óta nézem más szemmel az utcán szembejövőket. Nem biztos, hogy mindenki részeg, aki furcsán jár! mióta jobb az idő, egyre nagyobb távokat járunk be. Be kell vallanom, hogy időnként elfáradok és szükségem van egy kis pihenőre. Ilyenkor nem azt mondom, hogy pihenjünk egy kicsit, hanem megállok a járdán és elkezdek méltatlankodni. A méltatlankodásra bármikor tudok okot találni, csak a férjem tudja elviselni. Persze lehet, hogy elég lenne azt mondai, hogy pihenni szeretnék. De az túl egyszerű lenne!

De a két napja tartó sétálásom nem erre vonatkozik. A fenti rituálé minden nap ismétlődik, mostanában megspékelve egy kis talajtornával, elliptikus trénerrel, koronggal, labdával. Mindez a stabilitásom növelése céljából. Hogy meddig tart a lendületem, azt nem tudom. Persze azt ettől sem várhatom, hogy futni tudok, vagy újra fogok biciklizni! A kerékpározás az egyensúly megtartásán kívül is egy összetett mozgássor. Ezért is van az, hogy gyerekként aránylag könnyű megtanulni, felnőttként pedig már annyi berögződött mozdulat van, hogy szinte megerőszakolja magát az ember, hogy megtanulja. A hosszú évek tapasztalata alapján egyre erősödő félelemről nem is beszélve.

Szóval mi is ez a két napja tartó sétálás? Konyhanyelven így becézik (sétálóidő) az időt, amit a nyugdíjba vonulás előtt  már nem kell munkával tölteni, de munkaviszonynak számít és (fantasztikus) fizetést adnak érte. És ez az idő is eljött. Csak június közepétől leszek nyugdíjas, de mivel az elmúlt negyven évet a magyar egészségügy szolgálatában töltöttem, ezért engem négy hónap sétálóidő illet meg. Ki lehet bírni! Főleg, hogy hosszabbodnak a napok, javul az idő. Be kell, hogy valljam, öt évvel ezelőtt még nem úgy terveztem, hogy már most nyugdíjas leszek, De aztán történt, ami történt, és ez lett a vége. Így utólag is hálás lehetek a munkahelyemnek, hogy a táppénzes évem lejárta után visszamehettem dolgozni. Annyi őrült történetet hallani mostanában. Azért ne higgye senki, hogy fáklyásmenet volt az elmúlt néhány év. Nem kívánom senkinek sem, de sajnos bárkivel előfordulhat. Már amikor visszamentem dolgozni tudtam, hogy csak a negyven évet akarom kitölteni. ( Regnáló kormányunk számomra egyetlen pozitív rendelkezése.) Nem csak azért, mert így jártam, de egyre inkább úgy érzem, hogy ennyi idős korára el is fárad az ember, elhasználódik, és jól esik kicsit lassítani. Bárkivel találkoztam az utóbbi időben (akár nő, akár férfi) mindenki a nyugdíjas éveit várja, vagy örül annak, hogy hál istennek nyugdíjas. Ezt valószínűleg a mostani hektikus környezet is hozza magával. Egyszóval én egy csöppöt sem bánom, hogy nem kell hajnalok-hajnalán kelnem, időre bemennem a munkahelyemre, ott napi nyolc órán át jópofát vágni és elviselni mindent, hogy aztán utána már ne legyen kedvem semmihez sem. Már három hónapja itthon vagyok és be kell vallanom egyre inkább élvezem. És szeretném még nagyon sokáig élvezni!

Már nyílik a kertben a hóvirág és a krókusz...

Sosem állítottam, hogy könnyű eset vagyok!

Hogy négy és fél, maholnap öt éve mi minden történt velem az Intenzíven, arról ez a három férfi nem beszél. Ha valami mégis kiderül az szinte mindig a véletlen műve, amikor ők hárman beszélgetnek és elfeledkeznek arról, hogy én is ott vagyok. Én pedig sok mindenre nem emlékezhetek abból sz időből, hisz először altattak, aztán pedig nem véletlenül voltam olyan sokáig az Intenzíven. Az utána következő időkről már vannak emlékképeim. Csak elszólásokból tudom, illetve sejtem, hogy ők hárman mindent megtettek értem annak idején, feláldozták a szabadidejüket, pénzüket, aggódtak értem. (Ezekért soha nem tudok elég hálás lenni!) És ez előttem titok!

Amikor az agyvérzés után eszméletlenül feküdtem a kórházi ágyon nem sok reményt fűztek még az orvosok sem a felépülésemhez. A Professzor, aki műtött, azt mondta, hogy akármilyen állapotban leszek, azzal én meg leszek elégedve, a környezetemnek lesz nehéz. Nem akarom fényezni magam, de sokat gyógyultam. Tudom, hogy nem teljesen és vannak maradványtünetek. Én sok mindennek tudok örülni, annak is, hogy élek, hogy el tudom látni magam. Tényleg igyekszem mindent megcsinálni, vigyázni mindenre. Miután azért lassabban tudom elvégezni a dolgokat, nekem a tennivalóim kitöltik az egész napomat, nincs időm unatkozni. Nem vágyom elérhetetlen dolgokra, nincs energiám elégedetlenkedni. Az időjárási frontok hatásait igyekszem palástolni, bár a szél és a telihold együtt nagy kihívás! Ilyenkor sokszor érzem, hogy feszít a koponyám, és én lehet, hogy jobban örülnék, ha a fejem fájna, mert az megfoghatóbb dolog. Persze nem mindenki ilyen elégedett az élettel, van akinek vágyai vannak. Nekem meg depis korszakaim. A kettő együtt egy katasztrófa! Na, ilyenkor érzem azt, hogy jó lenne tudnom, hogy miért kell hálásnak lennem! Akkor valószínűleg nyugodtabban tudnék éjszaka aludni, nem nézném álmatlanul a mennyezetet sok mindenen gondolkodva. És talán a kedvem is jobb lenne.

Ahogy távolodunk a történésektől úgy lesz egyre erősebb az akaratom. Ebben benne van az is, hogy bizonyítani akarom magamnak is, hogy meg tudok valamit csinálni (persze futni vagy biciklizni valószínűleg már sohasem fogok). Mindent próbálok egyedül megcsinálni, amivel a frászt hozom szegény páromra. Miközben ő csak aggódik értem, félt engem, de közben meg azt érzi, hogy akadályozom a saját életében. Ez persze így télidőn, bezárva a lakásba elég nagy konfliktusforrás. És akkor én még nem is vagyok fekvőbeteg! Én megértem pro és kontra is a véleményeket, de nehogy azt higgye bárki is. hogy ez egy irigylésre méltó helyzet. És akkor én még nem is panaszkodhatok, úri dolgom van! Biztosan megváltozik a véleményem, ha majd megjön a jó idő, a tavasz, ha túl leszek ezen a lehangoló időszakon.

Megyek tornázni, aztán kötni...

Tegnap megtörtént a csoda!

Legutóbbi alkalommal panaszkodtam a szürke, esős, havas időre. Aztán valami történt és egy napra gyönyörű idő lett. Hétágra sütött szikrázva a nap és a hőmérséklet is elfogadható lett.Talán még az időjárási frontok is elpihentek kicsit. Minden esetre jobb hangulatom lett. Még mandulát is törtem (és nem csaptam az ujjamra) odakint és másnap este meg is pucoltam. Sőt, azóta már a barna héjától is megszabadítottam. Nagyon finom. És mondjátok, hogy egy kicsit egészséges!

Aztán tegnap megtörtént az a csoda, ami az embert a gyerekkorára emlékezteti. Dél körül elkezdett apró pelyhekben esni a hó. Sokáig nem maradt meg, mert előtte eső esett (januárban?), de miután a hóesés elég kitartó volt, egy idő után már látszott a talajon is.A csoda a késő délutáni-kora esti órákban történt. A hó egyre nagyobb pelyhekben esett és már mindenhol megmaradt. Csodálatosak voltak a fák, a bokrok, sövények.Minden szikrázóan fehér és csendes volt. Még az autóforgalom is lelassult. Miután a hóesés nem akart elállni, és valami agyament rendelkezés a telektulajdonosokat a járda takarítására kötelezi, ki kellett menni söpörni, lapátolni.Vagy egy órát beszélgettem a járdán állva a szomszédasszonnyal )szerintem akkor esett a legjobban a hó) és nem is éreztem, hogy hideg lenne. Közben a csendben mindenhonnan hallotta az ember a hólapátok zaját. A kisgyerekesek a hó örömére mentek a szülőkkel szánkózni, majd hazahúzni a hóembert. A fények csodálatosak voltak. És közben az jutott eszembe, hogy amikor ideköltöztünk,akkor minden hóesés után (akkor még volt) minden házból valaki-valakik kint voltak havat lapátolni és milyen jókat lehetett beszélgetni. Jó volt visszaemlékezni azokra az időkre, akkor még tudta az ember, hogy kik laknak az utcában, mindenkinek mindenkihez volt egy jó szava, és őszintének tűnt még az emberek érdeklődése.Ma már ritka a jó szó, mint a fehér holló. Ezért is esett olyan jól tegnap este beszélgetni. A csodás, havas környezet csak ráadás volt. De milyen jó! Aztán, mire megbeszéltük egetverő nagy problémáinkat a hóesés is elállt.Kezdődhetett a nagy, végső hóeltakarítás, és bíztunk benne, hogy reggel erre a szép fehér csodára ébredünk. Férjemmel nem is nagyon igyekeztünk bejönni a lakásba, a kutya társaságában még körbejártuk a kertet.

És eddig tartott a csoda.

Városon amúgy sem igazán szeretem a havat, mert olyan szűzhavat, mint tegnap este ritkán látni. Másnapra mindig csak egy nagy latyak szokott lenni az egészből, amit az autók nagy élvezettel csapnak fel rád, ha az út mellett mész a járdán. De most ezt sem kellett megvárni. Már reggel e4lkezdett esni az eső, és nagyon hamar lemosta a fák ágairól, bokrokról a havat. Az eső kitartó volt, nemrég állt el, de félek, hogy megint jön a hóesés. A talaj már teljesen át van ázva, ha erre ráesik a hó, megint csak latyak lesz. Nekem az az igazi tél, amikor leseik 30-40 cm hó, és hetekig megmarad. De ilyenről városon még csak álmodozni sem lehet! Sajnos. Persze akkor biztosan el kellene takarítani az utakról is a havat, nem lehetne sorsára hagyni. Hajdanában minden hóesés után már kora reggel takarították a járdákat, utakat. Most már évek óta csak a szlogen van, hogy felkészültünk a télre. Lehet, hogy felkészülés helyett inkább dolgozni kéne. Tudom miről beszélek, mert ma be kellett mennünk a városba, és mindenhol a latyakos, vizes hóval találkoztunk. Így már nem is olyan szép a tél!

A folyamatosan változó időjárási frontokat persze erősen megérzem...

Két dologból van nagyon elegem, a férfi klimaxból és az esőből.

A női klimaxnak kilométernyi irodalma van! Rengeteget beszélnek a hormonváltozásról, a hangulathullámzásról, és a szemmel látható, le sem tagadható, nagyon kellemetlen hőhullámról. Ezzel szemben egy szó sem esik a férfiklimaxról. Mintha az nem is lenne! Azt hiszem, hogy nagyon sok nőnek,aki ötven-hatvanöt év közötti férfival él együtt teljesen más a véleménye. Semmi nem jó nekik, mindenkinél okosabbak, mindenbe belekötnek, mindenhez jobban értenek. Ja, és ők nem öregszenek és nem híznak. Ők a saját szemükben még ma is olyanok, mintha harmincöt évesek lennének. Ha valamiről elfelejtkeznek  vagy valamit elfelejtenek annak természetesen más az oka. Nyugodtan szentségelhetnek hangosan ha valami nem igazán sikerül nekik, ha nem találják meg amit pár perce letettek valahova, ha az új műszaki kütyük kezelése, nem sikerül. Ez egy nőnek mind tilos (mármint a hangos dühöngés)! Pedig a nők sincsenek mindig mindennel megelégedve, csak ők talán nem akarnak annyira maximalisták lenni. A férfiak nagy része egyszerűen nem akarja tudomásul venni, hogy nem csak a születésnapi tortán lévő gyertyák száma nő, hanem az életkoruk is. Ne adja Isten, hogy valami, az enyémhez hasonló tragédia után jöjjenek rá a valódi korukra! (Akkor már sajnos általában késő.)

A másik, ami már három napja kiakaszt, az az eső. Tegnapelőtt kezdődött. A "pesti ember" azt mondta, hogy helyenként kis csapadék lehetséges. Ehhez képest itt elkezdett esni tegnapelőtt reggel, és bármerre jártunk a városban, mindenhol esett. Nem is kicsit! És ez így ment egész nap. Aztán tegnap reggelre elkezdett veszettül fújni a szél, és az addigi esőből hol havas eső, hol hóesés lett. Havat söpörni nem kellett, mert előtte annyi eső esett, hogy mindjárt latyak lett belőle. Ja, és a hőmérséklet is pozitív volt. Ma reggelre viszont már csökkent a hőmérséklet, így ma már kétszer is el kellett söpörni a havat, illetve mivel olyan nedves, egyszerűbb volt hólapáttal letolni. A szél ereje azért olyan nagyon nem csökkent, hó gyanánt pedig az az aprószemű, száraz hó esik, amit  "szerencsére" azonnal elkezd táncoltatni a szél. Szép fehér lepelbe borult minden, hisz télvíz idején ez így van rendjén! Csak éppen két napja ki sem dugtam az orrom a lakásból, mert nem szeretem ha a szél az arcomba csapja a havat, nem szeretek csúszkálni.Azt is csak hírből tudom, hogy a kutya birtokba vette a kutyaházat, mert neki sem tetszik ez a szeles idő!

Arról nem is beszélve, hogy ezek a jövő-menő időjárási frontok mennyire megviselnek. Igyekszem palástolni,hogy mennyire elfáradok mindentől, de nem mindig sikerül.Egész napi ténykedésem, hogy megfőzöm az ebédet és kész.Tegnap és ma is lefeküdtem ebéd után és el is aludtam. Minden szélrohamnál úgy érzem, hogy szétrobban a fejem.Igazándiből nem fáj semmim, csak nincs kedvem és türelmem semmihez. Még jó, hogy nincs telihold! Egyszer persze majd ennek is vége lesz. Holnap mindenképpen mozgásba kell lendülni, mert kezdődik a hét és nagyon sok elintézni való van.

Egyik fiam pár napja blogot kezdett írni, és máris nagyon sikeres. Persze ő nem a saját baján kesereg, hanem a kedvencéről ír. Egy férfi számára pedig az autós sztoriknál nincs kedvesebb. Nagyon szorítok neki, hogy még sokáig és sikeresen írja esszéit! Azt hiszem, ez számára nagy sikerélmény! Remélem, hogy megtalálja az élet azon szeletét, ahol sikeresen boldogulni tud. Én viszont maradok az én szerény kereteim között, hisz számomra az a fontos, hogy kiírjam magamból az érzéseimet. Köszönöm, hogy kitartatok mellettem.

Megyek telet nézni az ablakon keresztül...

Megint elkezdődött egy új év. Mit elkezdődött, már az első hónap közepén járunk! Lett volna nyünyörögni valóm előbb is, de elromlott a számítógépem hardvere és most egy ideig szervizben hesselt. Most már csak kis szoftver gondom van, de azt majd talán megoldja a házi informatikusom.

Új év alkalmából nagyon sokan fogadalmakat tesznek, amit aztán kb erre az időre már el is felejtenek. Én nem szoktam fogadalmakat tenni, de most van egy óhajom, sóhajom, kívánságom: szeretnék minél tovább élni.  Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, tudom, hogy ez egy pillanat műve, tudom, hogy az élet kegyetlen, de akkor is. Ez az én egyetlen, de nagy kívánságom!

Biztosan írtam már arról az ismerősömről, akinél rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak tavaly. Megoperálták az Amerikai úton, kapott kemo- és sugárterápiát a Kékgolyó utcában. A daganata nagyon agresszív és grade IV-es volt. A kezelések után hazajött, de már két hónapja egy ápolási osztály lakója. Nem hibáztatom, nem hibáztathatom a lányait, mert amíg lehetett mindent megtettek érte. Mindkettőnek gyereke, gyerekei vannak és saját lakása. Az anyjuk pedig az utóbbi időben már huszonnégy órás felügyeletre szorul sajnos. Naponta látogatják a kórházban, de nem tudhatják előre, hogy milyen állapotban lesz. Időnként vannak tiszta pillanatai, és ilyenkor azt kéri a lányoktól, hogy vigyék haza. És közben mindenki tudja, hogy nincs az a csodagyógyszer amivel meg lehetne menteni a haláltól. De akkor miért kell ilyen méltatlanul élnie élete utolsó hónapjait? Tegnap kaptam a legfrissebb híreket állapotáról és mondanom sem kell, hogy nagyon mélyen megérintett. Szinte minden gondolatomat az ő állapota köti le és erről még nem beszéltem senkivel sem. Most írok róla először, mert valahol le kell vezetnem a gőzt. Nem akarom a férjemet terhelni ezzel, mert ő már aggódott értem éppen eleget. Amikor ilyenről kapok hírt, akkor elgondolkodom azon, hogy mi a fenéért rinyálok én mindig, én élek és el tudom látni magam. Nyomtalanul nem gyógyultam meg, de nem is fogok soha.

Aggódik ő most is, de én időnként piszkálódásnak veszem. Sokat sétálunk, mert gyakorolnom kell a járást. Labilis vagyok változatlanul, és valószínűleg már az is maradok. Én megyek olyan ütemben, ahogy én azt biztonságosnak tartom. De ő kívülről lát és gyakran rám szól, hogy lépjek hosszabbakat. Ő ezt segítő szándékkal mondja, de én időnként piszkálásnak tartom, mert maga az, hogy járjak nagyon sok energiát kivesz belőlem. De én még emlékszem, hogy amikor  már újra tudtam járni, akkor mindig meg kellett állnom, ha valamit meg akartam nézni. Most már ezt kirázom ujjhegyből, vagy nem.

Biztosan az a bajom, hogy mostanában sokat vagyunk ketten összezárva. Én már jó két hónapja nem dolgozom. Hol szabadságon vagyok, hol táppénzen. Az utolsó időben már sok volt nekem a nyolc óra munka, és Pesten a Professzor nagyon támogatta, hogy pihenjek. Már csak öt hónap van hátra ahhoz, hogy elérjem a negyven év munkaviszonyt. A most regnáló kormánynak volt egy nagyon szimpatikus és még érvényben lévő döntése: a nők negyven évnyi munkaviszony után elmehetnek nyugdíjba. Én most ezt a lehetőséget használom ki, és ha őszinte akarok lenni, akkor erre várok már négy éve! Ha nem bonyolították volna meg annyira, akkor valószínűleg már akkor elmentem volna rokkantnyugdíjba. De ahhoz már nem is tudom mi kellett volna, hogy ezt elérjem. Dolgoznom biztosan nem kellett volna azért, hogy jobb állapotba kerüljek.

Kicsit féltem attól, hogy pont télre maradok itthon. Hát sok telet eddig még nem láttunk. Tegnap, tegnapelőtt kint motyorogtam a virágoskertben. Sütött a nap és magamba szívtam egy kis D-vitamint! Közben jó volt látni, hogy bújnak ki a tavaszi hagymás virágok. Kezdhetjük a harcot Lujzi kutyával! A mai napot kihagytam, pedig ma is sütött a nap. Úgy éreztem rám fér egy kis pihenés! Nem is fizikailag inkább mentálisan.

Holnap jönnek a fiúk...

Mindenkinek Boldog Új Évet Kívánok!

Kati

Hát elteltek az ünnepek! Túl éltük az idei Karácsonyt is. Tudom, hogy ez a szeretet ünnepe és örültem is nagyon, hogy együtt lehettem azokkal akiket szeretek, de mégis. Nagy bennem még mindig a kötelességtudat , a bizonyítási vágy, és még most is szeretnék mindent úgy csinálni, mint régen.Ettől van az, hogy kicsit túl vállaltam magam és most bizony érzem.De a lényeg, hogy sikerült a Karácsony! Időre elkészült a bejgli, a zserbó és a mézeskalács. Na a mézeskalács sütögetés, diszítgetés több estés munka, így annak álltam neki legkorábban, és azzal lettem készen leghamarabb. 24-én délelőttre már csak a díszcsomagolása, osztogatása volt hátra. A Szent estei vacsorát pedig a vendégek segítettek összekészíteni, mert addigra már elkészültem az erőmmel. Egyébként nem értem, hogy a férfiak miért gondolják azt, hogy az egész "ünnepesdi" az ő bosszantásukra van, és miért nem hiszik el, hogy miattuk, nekik, értük!

De így utólag a legnagyobb feladat az volt, hogy december elején találtam ki, hogy a három férfi egy-egy kézi kötésű pulóvert kap a Jézuskától. És akkor még a fonal sem volt megvéve! Csücskösen, de készen lett! Így most a legnagyobb nyugalommal üldögélhetek a fa alatt és olvashatom azokat a folyóiratokat, amiket ebben a hónapban "egyéb" elfoglaltságaim miatt nem tudtam elolvasni. Persze az olvasás csak addig megy amíg  a szemem engedi. Ha már nagyon fáj a jobb szemem, akkor a Jézuska által hozott "okos" televíziót bámulom, pontosabban ismerkedek vele.A csatornaváltó gombot már vakon is megtalálom, mert a nálunk fogható csatornák nézhetetlenek.Egyre inkább azt veszem észre, hogy nagyon bugyutának nézik a népet. Vagy ezt a nívót akarják átlaggá tenni?

Lehet, hogy öregszem, de most az ünnepek alatt egyre gyakrabban gondolok azokra az ismerőseinkre, akik az idén haltak meg, akikkel tavaly ilyentájt még beszélgettünk!

Tulajdonképpen nem fáj semmim elviselhetetlenül, mégis ramatyul érzem magam. December 20-án este nálunk még dörgött , villámlott, szakadt az eső. Azt is nagyon nehezen viseltem, minden dörrenéskor belenyilalt a fejembe. Azóta volt hideg, meleg, köd, eső, napsütés, szürke ég. (Na persze nem egyszerre!) Egy biztos, hogy nem télies volt az időjárás! A tegnapi napig kint voltak a leandereim az ajtó előtt. Ilyenre nem emlékszem amióta itt lakunk. Nálunk is, de máshol is földből kibújó, nyíló hóvirágokat láttam. Őket is megtréfálta a természet. És még annyira sem könyörült meg rajtunk az időjárásfelelős, hogy a Szent este fehér legyen. Na, azért az egymást sűrűn követő időjárási frontok megtették a hatásukat. Még jó, hogy tegnap nem mentünk sehova sem, mert nagyon feszült voltam minden ok nélkül. Illetve a gyorsan közeledő hidegfront okozta, amitől éjszaka hullott egy vékony hólepel, ami már el is tűnt. Sem lapátolni, sem söpörni nem kellett. Viszont mára nagyon hideg lett. Nemrég voltunk a környéken egyet sétálni, hogy gyakoroljam a járást, és a szél meg a hideg együtt nagyon kellemetlen tud lenni. Nagyon jól esett hazajönni a meleg lakásba. Nem is vágyom kifele. a mai nap hátralévő része már a klaviatúra és a távirányító nyomkodásával fog telni. Azt, hogy most a tízes skálán 0-ra esett vissza a munkakedvem, had tudjam be az év végének! És még hátravan a Szilveszter!

A nagy érzelmektől jókat lehet zabálni...

Tegnap akartam írni, de miután voltam a munkahelyemen és bevásárolni, elég zaklatott állapotba kerültem és féltem, hogy valami bántót írok valaki számára. Ezt pedig el akartam kerülni. Tulajdonképpen nem tudom, hogy mire számítottam, mert kutyából nem lesz szalonna. Egy valami viszont kiderült, négy és fél év után kigördült néhány könnycsepp a jobb szememből is. Ez volt a tegnapi nap jó híre. Sokan, köztük magam sem fűztem sok reményt ahhoz, hogy valaha még könnyezni fog a jobb szemem. Ugye, hogy minden rosszban van valami jó?

Amúgy pedig nincs idő nyavalyogni. Gőzerővel készülni kell a karácsonyra!

Én már régóta nem készítek terveket, mert a terveim mindig előző életem iramához készültek. És miután sokkal lassabban végzek el dolgokat, nagyon sokszor csalódtam, mert nem tudtam mindent elvégezni, amit elterveztem.Ebből aztán egy idő után az ember levonja a tanulságot, és nem készít terveket,így nem éri emiatt csalódás. Ami készen lesz az készen lesz, ami nem az nem! Az élet nem ettől függ! Már régóta nem idegeskedem amiatt, hogy valami keresztülhúzza az elképzeléseimet, valami hirtelen közbejön.  Majd mindenre sor kerül egyszer. Nekem nagy élményt jelent, ha találkozom rég nem látott ismerősökkel, iszunk egy-egy adventi puncsot, ajándékozunk vagy telefonálunk. A betegségem megtanított arra, hogy mindig becsüld meg a pillanatot és örülj neki, mert soha nem tudhatod, hogy sor kerül e rá még valaha.

Nem az a fontos, hogy drága ajándékokat vegyél, hanem, hogy együtt legyél azokkal, akiket szeretsz, hogy örömet tudjatok tudjatok adni egymásnak. Tudom, hogy ezt könnyű mondani, de ki kellene próbálni.

Persze, hogy én is készülök a Karácsonyra. Persze, hogy megvettük a fenyőfát,ami nem tudom, hogy miért okoz akkora gondot a férfiaknak.És most már nyugodtan válogathatok, mert nem az a fő szempont, hogy a töve vékony legyen, hogy könnyű legyen befaragni.

A tegnapi zaklatott napom után (én nem láttam a duplaszivárványt) este nekiálltam kidísziteni a maradék mézeskalácsot. El is voltam vele estig, el is fáradtam kellőképpen, de nekem ez hozzátartozik az ünnephez. Mivel ma ragyogóan sütött a nap, diót törtem odakint. Ezzel megvolt a levegőzésem, boldoggá tettem a kutyát, és meg van az elfoglaltságom estére (amúgy úgy is csak kötöttem volna). Diótörés, és majd diópucolás közben is azon jár az eszem, hogy minden kajához szükséges dolgot megvettünk e.

Nem csak a jövő heti karácsonyi ünnepekre gondolok, hanem a holnaputáni ebédre is. Akinek mindkét gyereke decemberben született, annak ilyenkor nagyon sok dolga van. Vasárnap lesz az ünnepi ebéd barátnőkkel, tortákkal. És nálunk mióta megszülettek a fiúk azóta én sütöm a születésnapi tortát. Tehát lesz elfoglaltságom a következő napokban bőven, de hála istennek meg tudom csinálni.Néha belegondolok, hogy más kimenetele is lehetett volna az egész kalamajkának. És akkor most ki próbálna meg helytállni? Azt is nagyon nehéz tudomásul venni, hogy már nem vagy annyi mindenre képes, mint előző éltedben, de kénytelen vagy. És én már minden esetben csak azt tudom mondani, hogy de élek. Nekem szerencsére megadatott, hogy itt lehetek azok között, akik szeretnek. Jóhogy a szeretet ünnepe jön.

Befejezem, mert egyre több a betűtévesztésem, a melléütésem. Addig jó, amíg azt hiszem, hogy ezt csak én veszem észre. Nagy barátom a helyesírásellenőrző!

Megyek, folytatom a készülődést...

Hát senkit nem irigyelek az elmúlt héten a környezetemből.

Alapban volt egy borongós, szürke esős idő, ami már önmagában sem egy főnyeremény. Felüdülés volt valamelyik nap újra meglátni a napot. Aztán volt az aránylag hideg idő. Tulajdonképpen nem volt hideg, mert már javában december van, de mi csak a jóidőhöz vagyunk hozzászokva. A telihold már csak ráadás volt, az csak azt az időt növelte, amit éjszaka alvás helyett a függönyök közötti réseken beszűrődő fények bambulásával töltök. (A kettőslátás tök jó, minden fénycsíkot kétszer látok.) Ezek és még sok minden egyéb okozta, hogy elviselhetetlen voltam, mindenbe belekötöttem. Feszült, ingerült voltam. (És mégsem hozott virgácsot a Mikulás!) És sajnos egyáltalán nincs adventi hangulatom, és nem is tudom mikor lesz. (Pedig már puncsot is ittam a Fő téren!)

Aztán végre eljött a tegnapi nap, ami ha őszintén bevalljuk, minden feszültségem origója. Tegnap sütött a nap, nem esett az eső, nem fújt a szél és nem volt köd. Tulajdonképpen idilli lett volna minden az autózáshoz, ha nem Budapestre mentünk volna az Amerikai úti Idegsebészetre kontrollra. Hiába tudom, hogy nem volt semmi okom a görcsölésre, de mégis. Ezzel valószínűleg mindenki így van, aki már átesett valami nagy traumán. A koponya MR-m már több, mint két hete elkészült és akkor a doktornő közölte, hogy szerencsére még nem újult  ki a daganatom. Lehet, hogy ezért nem kaptam hisztériás rohamot, amikor felhívtak Pestről, hogy két héttel csúszik az időpontom. Tehát hiába mondta mindenki, hogy nem kell izgulni, minden rendben lesz, megnyugodni csak akkor tudtam amikor mindezt már a professzor mondta. Mondott Ő sok minden mást is, de ez volt a lényeg. Örömmel üdvözölte, hogy nyugdíjba készülök, mert szerinte sokat kéne pihennem, és nem kellene idegeskednem. (Aki dolgozik, az tudja, hogy ez lehetetlen.) Sok mindent írhatunk az agyvérzés számlájára, van ami már végleges lesz, van ami javulhat és van ami a korral jön. Van amire magyarázatot ad az MR-en látható elváltozás, de azzal nem kell foglalkozni, meg kell tanulni együtt élni vele, illetve azt a funkciót át veheti másik terület is az agyban. Ja, és meghallgathattam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy az ependymomam a négyes agykamrában volt, és hogy az agyvérzésem főleg a kisagyat érintette. Ha mindez a nagyagy területén történt volna sokkal rosszabbak lennének a jelen állapotok.

Hát mindez engem most éppen nem vigasztal, mert eléggé magam alatt vagyok. Most jön elő belőlem az elmúlt négy év minden sérelme. Nem kívánom senkinek, hogy átélje, milyen az egyik napról a másikra másnak lenni. Milyen az, amikor nem tudsz valamit megcsinálni , ami régen nem okozott nehézséget. A legrosszabb az egyensúlyzavar. Nem az, hogy nem tudok bicklizni, mert az túlélhető, a kék-zöld foltok pedig elmúlnak.Ami nagyon zavar, és nem tudom, hogy valaha is meg fogom e szokni, a járás közbeni imbolygás. Még mindig gondot okoz az irányváltoztatás, és a járásom sem szépségdíjas. Ennyit sikerült megtanulnom. Amikor nagyon magam alatt vagyok, akkor azzal szokta vigasztalni magam, hogy de élek. Na, ma már nem nyavalygok többet.

Ma már törtem diót, mandulát és mogyorót is. A hüvelykujjamra is sikerült ráütnöm, de igazán már nem tudok mérgelődni ezen sem. A lényeg az volt, hogy kint voltam a szabad levegőn és egy jót labdáztunk Lujzival, a kutyával. Nagyon unatkozhat szegény, hogy egész nap egyedül van.

Kössünk lányok...

Amióta táppénzen vagyok semmire sincs időm!

Azért mentem el táppénzre, mert nagyon elfárasztott a napi nyolc órai munka. Aztán ahogy itthon maradtam, pihenés helyett rögtön beteg lettem. A köhögésemmel két hétig jártam folyamatosan az orvosokat, hogy megtudjam, mindez az agyvérzésemmel van összefüggésben. Na ettől teljesen megnyugodtam! Közben annyi szem-, orr- és egyéb gyógyszert kaptam, hogy szép lassan meggyógyultam. Most már csak a szokásos mennyiséget köhögöm, amit az elmúlt négy év alatt már teljesen megszoktam.

Szóval, most már pihenhetek egy kicsit, mert mindjárt szabadságra megyek. Repülnek a napok! Most már kezdem megérteni a nyugdíjasokat, akiknek soha semmire nincs idejük. Nekem sincs, de ebbe belejátszik az is, hogy kicsit lassabb vagyok. Persze ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a dolgok jó oldalát kell néznem: nem vagyok ágyhoz kötve, nem vagyok kiszolgáltatott. Persze azért nagyon rossz érzés, ha valamit nem tud megcsinálni az ember. És ez most már mindig így lesz!

Tehát ez a hét már a pihenésről szólt. Ezért csak a munkahelyemen tettem egy kis látogatást és csak a gyógytornász jött hozzánk. És ez csak a hét eleje volt! Megmondom őszintén, jó érzés volt bemenni a munkahelyemre, de nagyon jó volt, hogy nem kellet dolgozni. Nagyon jó, hogy nem kell hajnalban kelni. Most, hogy már később világosodik nagyon fárasztó lenne. A szemem miatt nagyon nehezem viselem a szürkületet, sötétséget. Ilyenkor oda a kevés biztonságérzetem. Többek közt ezért kap a kutya korábban vacsorát amióta én etetem. De a hét második fele nagyon kemény volt. Tegnap a Nagyiéknál és Tapolcán voltunk. Nem tudom, hogy az idő miatt vagy más miatt, de reggel nagyon magas volt a vérnyomásom és a pulzusszámom. Ezért is indultunk későn! Aztán később (miután a gyógyszerek megtették hatásukat) minden rendbejött. Azért estére nagyon fáradt voltam. Aztán még jött a mai nap, amikor Szeged volt az úticél. (Mindenhol áll a földeken a belvíz! Gondolom ettől lesz fantasztikus a jövő évi termés.) Persze sem a tegnapi, sem a mai utazásnál nem kellett volna ott lennem, de miután ketten vagyunk a férjemmel, nem volt senki aki velem legyen. Így hát jó helyen voltam a kocsi jobb oldali ülésén, jó voltam társalkodónőnek és szem előtt is voltam.Na, majd holnap kialszom magam. Úgy is esik már megint az eső. (Ilyenkor már a hónak lenne itt az ideje!) A fáradtságom jele, hogy pár napja megint fájogat a fejem. Minden fejfájásomat mintha elúujták volna, amikor elmentem táppénzre.

Na, terveim azért vannak! Valamelyik reggelre kitaláltam, hogy mit kapnak a fiúk karácsonyra. Azóta éjjel-nappal dolgozhatok a feladat megoldásán. De ez nagyon jó érzés. Olyanok miatt dolgozom akik nagyon kedvesek nekem, arról nem beszélve, hogy nekem meg még sikerélményt is jelent. Csak az idő kevés, így hát hajrá!

Úgy volt, hogy november 20-án megyünk kontrollra, de a professzor elfoglaltságai miatt csak december 13-án kerül sor a nagy találkozásra. Igazándiból azért nem vagyok emiatt ideges, mert már elkészült a koponya MR-m, és szerencsére még nem újult ki a daganatom. Ha valaki már a pokol kapujából jött vissza, akkor az már kis dolgoknak is tud örülni.

A jövő héten már pihenhetnék is, ha nem lenne annyi feladat. És ez Karácsonyig már így lesz, mert annyi a munka, mint égen a csillag! Legalább azt szeretném megcsinálni amit megtudok.

Most megyek és várjuk a Mikulást...

Nem vagyok zenekritikus.

Nem vagyok kritikus sem gyakori koncertre járó. Mégis amikor megláttam, hogy Presser est lesz Fehérváron, azonnal tudtam, hogy ott leszek. A férjemnek sok beleszólása nem volt ebbe, mert igyekszik mindig a kedvembe járni.  Pressert vagy szereti valaki vagy nem. Én szeretem. Szeretem a rekedt hangját, a dalait, a zenéjéből sugárzó életfelfogását. És a szerdai koncerten kiderült számomra újra, hogy fantasztikus humora van.Sokan voltunk (mármint a közönség), de természetesen nem elegen. A közönség nagy többsége a mi korosztályunkból került ki, ami egyáltalán  nem meglepő, ez nem az a zene, amire a fiatalok csápolnak. Az itt fellépők még ismerik a hangokat, és nem plébek volt. A koncert végén (két óra elteltével) már látszott (nem hallatszott) Presseren, hogy elfáradt, ami nem is csoda hisz már (még leírni is sok), hatvanhat éves.

Szóval számomra a héten ez szolgáltatta a feltöltődést!

Már négy napja itthon vagyok táppénzen, mert elfáradtam, de minden napra van valami kehém, betegségem. Keddre kaptam időpontot a szemészhez, mert fáj a bal szeme. Ő megállapította, hogy be van gyulladva a szemhéjam és nagyon száraz a szemem. És közölte, hogy nézessem meg magam egy gégésszel, mert lehet, hogy arcüreggyulladásom van. Tegnap voltunk gégésznél, nincs arcüreggyulladásom, de lehet, hogy tüdőgyulladásom van. Hétfőn megyünk a Tüdőgondozóba. Hurrá pihenés! Csal azért vagyok kétségbeesve, mert három napig hőemelkedésem volt. Ma délutánra kezdtem jobban érezni magam. Kevesebbet köhögök, ezért ritkábban érzem úgy, hogy kiszakad az egész mellkasom. És végre harminchét fok alatt van a hőmérsékletem. Másfél napi fekvés után kicsit felkeltem az ágyból. Az étvágyam még nem a régi, de ez nem is nagy baj.

Nagyon zsúfolt hetünk lesz a jövő héten, és nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy minden jelenlegi nyavalyám azért van, mert megyek koponya MR-re (ettől és az eredményétől félek leginkább), aztán az Amerikai útra kontrollra. Na, aztán majd leeresztek egy kicsit.

Addig pedig élvezzük a szép, hosszú őszt...

Elfáradtam.

Elfáradtam a mindennapi rutinban. Tegnap óta táppénzen vagyok. Nagyon sokat rágódtam rajta, de amikor azt vettem észre, hogy a délután hátralévő része, az este és a másnap reggel azzal telik, hogy felszívjam magam, akkor elhatározásra jutottam. A napi nyolc órai munka a munkahelyemen rengeteg energiát kivett belőlem. Próbáltam megfelelni az elvárásoknak, de nem mindig sikerült. Ezt éreztem is, de időnként "véletlenül" meg is hallottam. Aztán, amikor hazajöttem csak néztem ki a fejemből, mert mindenhez nagyon fáradt voltam. Amúgy is azt vettem észre,mintha az utóbbi időben kissé labilisabb lennék (persze lehet, hogy csak képzelődöm). Amúgy is csak egy hónapot dolgoznék még ebből az évből, különben is azt hiszem nagyon jól megvannak nélkülem. Nehéz volt meghoznom a döntést, de úgy érzem, hogy szükségem van pihenésre. Így hát tegnap óta itthon vagyok. Unatkozni még nem volt időm, de az nagyon jó, hogy reggel nem vagyok időhöz kötve a felkelést illetően.

Amúgy is éppen itt az ideje, hogy hozzászokjak ahhoz, hogy itthon vagyok. Beadtam a kérelmemet a nyugdíjazáshoz és negyven év munkaviszonnyal jövőre elmegyek nyugdíjba. Lehet, hogy előző életem folytatásában nem így döntöttem volna, de ezt már soha nem fogjuk megtudni. Sok minden megváltozott, nem csak az én egészségi állapotom. Ismerőseim mind elmennek negyven év munkaviszonnyal , és mindenki azt mondja, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem szabad kihagyni. Egy biztos, mai bizonytalan világunkban, az én egészségi állapotomban ez a legkedvezőbb lehetőség. Remélem nem fogom megbánni, bár nincs mit. A mai világban a "más" ember csak nyűg, szégyelni való (nem hagyják az út szélén, belelökik az árokba). Megváltozott a munkahelyek légköre is, már mindenki csak a saját maga fényezésével van elfoglalva, a másikat porig kell alázni. Ez nem csak az én véleményem, hanem ezt hallom minden korombeli ismerőstől is. Aki még aktív, az nagyon várja már a napot amikortól már nem kell menni dolgozni, aki már elment nyugdíjba az pedig mind azt mondja, hogy az utolsó hónap volt a legnehezebb, amikor már senkit sem érdekelt a véleménye, mert úgyis elmegy.

Nem akartam én keseregni, ez csak kibukott belőlem. Tulajdonképpen csak azt a tényt akartam rögzíteni, hogy tegnap óta táppénzen vagyok,  mert pihenésre van szükségem ahhoz, hogy kicsit regeneráljam magam.

Napok óta fáj a jobb szemem, szinte folyamatosan hunyorgok. Már nem tudok vele mit csinálni, nem használnak a kenőcsök, cseppek. Igazából nem is a szemgolyómat érzem fájni, hanem az aló és felső szemhéjamat. Holnap reggelre van időpontom szemészhez, majd meglátjuk mit mond. Mindenkit nagyon irigylek, akinek nem fáj a szeme (az észre sem veszi, hogy van neki), bár ez most egy kicsit más, mint az eddigi szemfájdalmak. Ez bizakodásra ad okot. Holnap már okosabb leszek.

Útálom a ködös novembert...

Igazán nem szólhatunk az időre egy rossz szót sem. Még nem volt igazán hideg, mostanában nem esik az eső és csak reggelenként van nyakig érő köd. Ma is láttuk a napot! A szél azért persze fújogat, nehogy már mindig, mindenki jól érezze magát. Hiába mondja a pesti ember, hogy nincs időjárási front, azért igenis van. Legalábbis a frontérzékenyek ezt támasztják alá. Hisztis, ingerlékenyebb vagyok, nehezebben tolerálok dolgokat. És sokkal, de sokkal fáradékonyabb vagyok. Kezdem magam egyre nehezebben elviselni. Az óraátállítás csak hab volt a tortán! Nem szeretem a sötétet és most hirtelen sokkal előbb lett sötét esténként. (Hiába van reggel világosabb, akkor úgyis elmész a munkahelyedre.) És ha még csak a korai sötétedés lenne a fő ok, hanem az, hogy hiába állítottuk át az órát már egy hete, még mindig nagyon álmos vagyok esténként és szívem szerint már kora este lefeküdnék. De hát még annyi munka van.

A szép időnek köszönhető, hogy még ma is sikerült epret ültetni. A férjem felássa a helyét én pedig ha ülve is, de szerencsére el tudom ültetni. Még van egy ágyás, de azt hétfőre halasztottuk, mert kell venni eperfóliát is.Ma viszont vettünk folytontermő epret is. Na, őt kell elültetni. Meg a virághagymákat is majd, de azt előbb megbeszélem a kutyával, hogy nem kell feltétlenül kiásni. Merthogy a virághagyma illata nagyon izgató. Dehát még a tanulási folyamatok közepén vagyunk. Mert a nők mindig találnak magyarázatot a kölyökkutyák hülyeségeire is. Én akartam kutyát és majd a tavasszal én akarok cicát is. Addig pedig várom a tavaszt. Ez tök jó, mert még a tél is hátravan!

Nagyon úgy érzem, hogy megint fel kell keresnünk a szemészt, mert a jobb szemem egyre többet fáj. Hiába használom a műkönnyet, nem igazán érek el vele eredményt. Úgy látszik az én agyvérzésem legnagyobb csapása a kettőslátásom és a szemfájdalmam lett. Valószínűleg ezt csak én élem meg ilyen nagy csapásként és lehet, hogy annak van igaza, aki azt mondja, hogy ez legalább nem látszik. Én pedig igyekszem nem panaszkodni, csak a legvégső esetben. Annyi embernek van még gondja, én meg oldjam meg a sajátomat. Azt még nem igazán tudom, hogy mikor tudjuk beiktatni a szemészt is, mert elég sűrű lett hirtelen a program. Már meg van az időpont az Amerikai úti kontrollra, de előtte még kell egy koponya MR-t is csináltatnom. Aztán még ezer a munka.

Holnap pedig jön a Halottak napi temetőjárat. Jó találkozni Apukámmal, a testvéreimmel, de mégis nagy szomorúsággal tölt el az egész nap. Nem csak azért, mert az ember közeli hozzátartozók sírjához megy, hanem azért is, mert mindig arra gondolok, hogy egyszer majd az én síromhoz jönnek. Ha valaki ettől happy lesz az nem normális. Persze az sem normális, hogy nekem ez jut azonnal eszembe. Dehát, akit a mozdony füstje megcsapott... Nem csak az utazás miatt, hanem a depim miatt is fárasztó napom lesz holnap. És még mára is van egy telefonom, amitől érzelmi okok miatt nagyon félek.

De látom az alagút végét (és ott nem a vonat jön)...

Eddig nagyon élveztem az elhúzódó őszt. Jó volt, hogy sütött a nap és nem esett az eső. A hőmérséklet is kellemes volt.  Az őszre csak a reggeli ködök és a kicsit csökkenő hőmérséklet emlékeztetett. Tegnapig.

Tegnapelőtt már nagyon zakkant voltam a közelgő hidegfront miatt. Tudom, hogy elég nehéz ilyenkor elviselni, és is nehezen viselem magam, de ez van.Tegnap éjszaka rettenetes széllel kezdődött a lehűlés és nagyon sok esővel. Állítólag még dörgött is éjszaka, de én ezt nem hallottam, mert ilyenkor nagyon tudok aludni. A szél fütyülésére bezzeg felébredtem. Napközben nem is esett, sőt még pár pillanatra a nap is kisütött. Csak a szél nem akart elállni! Mára viszont alig lengedezik a szél, de egész délelőtt nagyon búval bélelt volt az idő. Aztán eleredt az eső, mert az ár olyan régen esett. Tiszta szerencse, hogy ma ünnepnap van és nem kell menni dolgozni, mert azt hiszem másnak sem lenne ma nagy munkakedve.

Ja, ma kitört a négynapos hétvége. Rám is fér egy kis pihenés, mert mostanában nagyon fáradékony vagyok. Persze az is lehet, hogy öregszem. De az is benne van a pakliban, hogy egyre inkább szeretném elfelejteni az agyvérzésemet, ezért egyre többet próbálok elvégezni. Ezért lehet az, hogy mostanában gyakrabban szédülök. Persze, mert régebben nem hajolgattam, hanem inkább leültem. Mostanában azzal vigasztalom magam, hogy hajolgatás után más is szédül. Elég gyakran fáj a fejem, főleg az időjárási frontok miatt és ha nagyon koncentrálok valamire akkor is. Annak örülök, hogy ezek a fejfájások csak rövid ideig tartanak.

Sokkal jobban zavar, hogy megint nem igazán érzek szagokat. (Volt már ilyen sajnos.) Vannak nagyon erős szagok, amiket érzek mostanában, de sajnos még mindig nem mindent. Főleg a kellemes illatok hiányát fájlalom. Így hát azért nem akarok enni, mert olyan ínycsiklandó illatokat érzek. Főzni azért nagyon nehéz szaglás hiányában, főleg, mert soha nem voltam nagy kóstolgató, főleg illatok alapján főzök.

A nagy hidegnek, fagyoknak csak azért tudnék örülni, mert hátha akkor végre idénre megszűnne az allergiám. Az orrfolyásról már rég nem is beszélek, de a szemem az rettenetes. Viszket a bal szemem  is, a jobba pedig már szinte hiába csöpögtetem a műkönnyet, fáj. Egész nap hunyorok vagy igyekszem úgy viselkedni, mint akinek nincs semmi baja. Egyik sem egyszerű, de ennél nagyobb bajom soha ne legyen!

Holnap délután jön haza a nagyfiam Bécsből...

Ha egy héttel ezelőtt lett volna időm megírni ezt a blogot, nagyon szomorú hangulatúra sikerült volna. Majd egyszer, ha megint olyan hangulatba kerülök mesélek róla.

Most viszont süt a nap, minden gyönyörű! Legalább is reméljük. A meteorológusok riogatása szerint ez az utolsó szép őszi nap. Október közepe van és rövid ujjú pólóban lehet kint lenni a kertben tenni-venni.Ennél szebb időről álmodni sem lehetne. A méhek, akik eddig az asztereken döngicséltek, most áttelepülnek a virágzó krizantémokra.Szép a kert. Szeretnénk nem foglalkozni az árnyoldalival, mert elkezdődött a levélhullás is. Lehet folyamatosan gereblyézni a leveleket. Persze ez egy férfinak unalmas, megszokott dolog, ezért inkább a fűnyírást választja. Nem azért, mert nagy a fű (bár  az is folyamatosan nő), hanem azért, mert egyúttal összeszedi a leveleket is, és mehet egyből az egész a komposztra. Egy nő inkább gereblyéz. Sajnos ez az egész munka a férjemre marad, mert egyre nehezebben viselem a hajlongást. Lehet, hogy régebben is szédültem volna hajlongás után, de nem tudhatom, mert csak mostanában akarok úgy viselkedni, mint akinek nincs semmi baja. Aztán sorba kapom a pofonokat, mert azért nem minden olyan egyszerű. Azt tudomásul vettem, hogy nem tudok porszívózni, de azért sok minden mást szeretnék megcsinálni. A kertben pedig szeretnék szinte mindent én csinálni, mert még mindig az a rögeszmém, hogy csak én tudom jól megcsinálni a dolgokat. Legalább is,minden  akkor lesz az én ízlésem szerint ha én végzem el. Majd csak tudatosul bennem, hogy ez nem egészen így van! Elég lehet velem élni!

Mindenesetre egyenlőre nagyon élvezem, hogy süt a nap, meleg van és az idő gyönyörű. Ez tartson így december elejéig, aztán essen egy is hó és januártól legyen megint egy kis szép idő. Persze ez csak vágyálom. és ne is legyen így. Muszáj, hogy legyen tél (ami már tavaly sem volt), mert különben a gatyánkat kifizethetjük permetezőszerekért, és lehet rengeteget permetezni. Ha nem lesz tél, illetve hideg, minden kórokozó áttelel és jövőre hatványozottan támad.

Támadásoknak már most is ki van téve az ember. Múlt héten lett voltunk a Balatonon a szőlőben, és  a pince fehér fala közelében majd megettek a harlekin katicák. Ők most rajzanak illetve telelőhelyet keresnek ezért ilyen erőszakosak. Ez a katicafaj nem őshonos hazánkban, tavaly, tavalyelőtt még csak a Balaton körül találkoztunk velük. Idén viszont már megjelentek itt a városban, sőt a Velencei-tó körül is. Nem túl biztató jövő! Az csak az egyik baj, hogy nagy tömegben rendkívül erőszakosak és gusztustalanok, de még csípnek is. Mintha nem lenne nekem elég a nap, mint nap támadó szúnyoginvázió.

De azért minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Persze, mint minden közhely ez sincs igazán így. De jobb a lelkünknek, ha azt hisszük, hogy így van. Mindenkinek van valami problémája és mindenkinek a sajátja a legnagyobb. Ha az ember így áll a dolgokhoz mindent könnyebb elviselni.

Múlt héten előző munkahelyem dolgozói meghívtak egy nyugdíjasbucsúztatóra. Egy általam is ismert és volt kolléganőnek volt akkora szerencséje, hogy már elmehetett nyugdíjba. Jól esett maga a meghívás is, de nagyon jó volt találkozni olyan emberekkel akikkel tizenakárhány éve dolgoztam együtt. Volt olyan akivel új életemben még nem is találkoztam. Kell az embernek időnként néhány léleksimogató perc is!

Tegnap kézhez kaptam a vérvételem eredményét. Nem vertem a földhöz magamat örömömben...

Sok minden történt az elmúlt napokban. Mind között legfontosabb volt az idei szüret. Szüretnek talán túlzás is nevezni, a préseléssel együtt sem tartott fél napnál tovább (fiaim nagy örömére). Hosszú, kemény munkával egy présnyi szőlőt sikerült összeszedni, pedig nincs nagy présünk.Talán ötven liter mustunk lett, ami az előző évekhez képest gyatra.Nem kellett egy jó hónapja csemege szőlőt szedni, mert nem volt. Mustot sem ittunk sokat az idén, mert kevés is volt, meg nem is nagyon kívánta senki. Gyanítom nem csak mi szüreteltünk ilyen keveset. Mi legalább szüreteltünk valamit! Egyre több embertől hallottam, hogy az idén nem is szüretelnek, mert a permetezések ellenére is elvitte a lisztharmat az egész termést. Az sem tudta megmenteni a szőlőjét aki mellette lakott és minden eső után permetezett. (Ami egy vagyonba kerül, és akkor a belefektetett munkáról még nem is beszéltünk!)

Valószínűleg az én emlékezetem csal, de mintha az idén nyáron nem sokat kellett locsolnom, amit nagyon nem bánok. De ez egyben azt is jelentette, hogy sok eső esett, elrohadt a kertben minden. Ami nem, azt meg megették a csigák. Én még az életben nem láttam annyi és olyan sokféle csigát, mint az idén! Hiába szedtük egyesével , óvatosan a fáról a gyümölcsöket, raktam óvatosan egysorba a ládákba, nem állnak el. Naponta dobálja ki a férjem a tönkrementet a komposztra. Én már tudom tapasztalatból, hogy a mezőgazdaság lutri, és nagyon sok függ az időjárástól, de akkor is szomorú vagyok. Szomorú vagyok, mert úgy látom, hogy fölöslegesen dolgoztam én is. Tudom, hogy az a kevés, amit mi termelünk nem éri meg. Tudom, hogy boltban olcsóbban megvásárolhatnám. De ezért én dolgoztam meg, tudom, hogy mikor, mivel lett permetezve. Vagy nem! Ezt nem kell magyarázni annak, aki maga is csinálja, aki nem az meg úgy sem érti. Nem is dühös vagyok, csak szomorú, hisz ez benne van a pakliban.

A szüret előtt pár nappal szintén voltunk a szőlőben, hogy a férjem még utoljára lenyírja a füvet és előkészüljenek a szüretre. Ilyenkor én nézem a Balatont, újságot olvasok, bambulok, hisz sajnos nem tudok a hegyoldalban le-föl mászkálni. Sajnos már nincs olyan jó idő, nem mindig kellemes néhány órát ücsörögni. Aki dolgozik az persze nem fázik. Sőt! Szóval egy ilyen ücsörgés alkalmával iszonyú zajra figyeltem fel, illetve nem is lehetett nem észre venni. Két vadászrepülő húzott el a fejem fölött, de olyan alacsonyan, hogy ilyet még soha nem tapasztaltam. Való igaz, hogy aznap és a következő alkalommal is láttunk a 8-as úton katonai járműveket, amihez az elmúlt jó néhány évben nem voltunk hozzászokva. Csak tudtuk, hogy a Bakonyban most is lőtér a lőtér. Mindig mondtam, hogy "na és a világbéke".

Szóval az időjárás és a szüret okozta mostanában a legnagyobb izgalmakat nálunk. Ja, és voltunk szemorvosnál. Most kivételesen nem én voltam a súlyosabb eset, hanem a férjem. Miatta kértem e doktornőtől ilyen gyorsan időpontot, neki volt idegentest érzése az egyik szemében. Riadalmam nem volt fölösleges, kötőhártyagyulladása van sajnos. Főleg azért sajnos, mert a férfiember esendő, és nem tud csöppenteni a szemébe. Most a kettőslátásommal csöpögtethetek a szemébe! Ha már ott voltunk, megnézte az én szememet is, és nagyon meg volt elégedve. Én kevésbé. Marad a napi többszöri műkönny csepegtetése és éjszakára a krém. Hiába ép anatómiailag a szemem, ha egész nap azzal foglalkozok, ha nem tudok rendesen olvasni vele. Ha rendeltetésszerűen működik az ember valamelyik testrésze, nem is gondolja, hogy mekkora gondot tud okozni, ha valami gond van vele. Akinek nincs semmi gondja a szemével, az a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy lát. Én valószínűleg azért élem meg ilyen nehezen a szemproblémámat, mert a másik szemem "rendeltetésszerűen" működik, ezért fokozottan érzékelem a látászavaromat, illetve szemfájdalmamat. Nagyon rossz lehet annak, aki vak! Nagyon kell azon dolgoznom, hogy elfogadjam, hogy ez is az agyvérzésem hatása.

Sok sok elmaradásom oka az ősz és az, hogy fel lett újítva a számítógépem. Még szokjuk egymást. Mire elavul teljesen, már nagyon fogom tudni használni.

Most már megint szép a kert, virágoznak az aszterok...

Két hete elkövettem egy kis bakit, és a blogom csak némi késéssel került ki az oldalra, de sajnos még ma is érvényes. Közben már allergológusok is elismerték, hogy az eső sajnos nem mossa ki a polleneket. De a jobb idő sem kedvez neki. Kis enyhülés után megint gőzerővel tombol az allergiám (lehet, hogy csak erőt gyűjtött). Csak egyre nehezebben viselem.

Esik, fúj, süt! Mármint, esik az eső, fúj a szél, süt a nap. Nekem meg semmi sem jó! Az esőt már nagyon unom, annyit esett. És akkor még nem is panaszkodhatok, mert a mi környékünkön sehol nem volt árvíz, mert nincs ami kiöntsön. Tegnap, amikor a Balaton északi partjára mentünk, láttam homokzsákokat, vízátfolyások nyomait az úton, és természetesen sok helyen belvizet. A szelet kifejezetten útálom, mert fejfájást okoz. A nappal tulajdonképpen nem lenne sok bajom, de ha kisüt rögtön meleg lesz. Borult időben fel kell öltözni, hogy ne fázzak, ha kisüt a nap, akkor pedig rögtön melegem lesz. Ez tulajdonképpen csak akkor zavaró, ha mindez egy napon fordul elő esővel megspékelve.

Amúgy is nagyon unom már az állandóan változó időjárási frontokat. Nagyon megviselnek a napkitörésekkel együtt. Még jó, hogy nincs telihold! Nem is az a fárasztó, hogy elviseld egy-egy front hatásait, hanem, hogy megpróbálj úgy viselkedni ilyenkor is, mint akinek nincs semmi baja. Hát nem egyszerű és gyanítom nem is mindig sikerül. Jobb napjaimon ezért nagyon tudom sajnálni a férjemet, hogy neki mindezt szó nélkül kell elviselnie. Nekem pedig átélnem!

Egyre fáradékonyabb vagyok, egyre több minden idegesít. Ezért is vettem ki tegnap egy nap szabadságot, meg azért, hogy mást kíméljek. Na ezért mentünk tegnap a Balatonra. Na meg azért, mert bort kell fejteni, meg felkészülni az idei szüretre. Bár arra nem nagyon kell készülni! Nem sok mindent kell az idén leszüretelni! A szőlőt az idén elrendezte a lisztharmat. Már most úgy néz ki minden, mintha már november lenne. Szinte semmi levele sincs a szőlőnek. Fürtöket is alig látni, épet meg szinte egyet sem. Én csak a csemegeszőlőt sajnálom, mert nagyon szeretem. Idén sajnos nem sokat kell böfögnöm tőle. Az a baj, hogy azért a kevés szőlőért is végig kell kajtatni a hegyoldalt többször is, mert a lisztharmatos fürtöket is le kell vagdosni. Az én nagy bánatom, hogy ebben a munkában nem tudok segíteni, mert a hegyoldal nagyon-nagy kihívás nekem. Közben elolvasom az újságjaimat, és majd „Szabad föld félórát” tartok. Higgyétek el, szívesebben szüretelnék, pedig az soha nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.

Ebben az egész tegnapi turnéban számomra az volt a kedvező, hogy vettem magamnak négy kis cserép virágzó krizantémot. Még ma délután is bennük gyönyörködtem! A pár napja vett gömbvirág még csak bimbós, ő költözik majd a bejárat elé. A zöldséges már nem nyújt nagy látványt, de a virágok nagyon ígéretesek. Virágzik a varjúháj (amit a kutya azért kicsit átrendez) és a kékgyökér. És kezdik az aszterek! Őket én sosem tudom megunni! Sem a magasság, sem a szín, sem a levélvariációikat. És ami a legszebb, akkor virágoznak amikor már minden elnyílott! És aztán utánuk vagy velük együtt megkezdik majd táncukat a krizantémok! Kell valami melengető a léleknek is! És számomra erről szól a vénasszonyok nyara!

Megyek kitalálni a fiam névnapi menüjét…