Muszáj írnom! A mai nap nagyon nehéz számomra, de ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Délelőtt temetésen voltunk. Az egy dolog, hogy egy nagyon kedves és régi ismerősöm halt meg, de agydaganata volt. Sajnos rosszindulatú. Egy éve kezdődtek a panaszai, de már a kivizsgálás után sem ígértek sok jót neki. Nem használt a műtét, a kemo, és a sugár sem. Szegény már hónapok óta ápolási osztályon volt. Tudtuk, hogy ez lesz a vége, mégis nehéz szembenézni a ténnyel. Az egész szertartás alatt az a kép motoszkált a fejemben, hogy mennyire örült nekem, amikor az agyvérzésem után először meglátott a piacon. Nyugodjál békében Márti!
Gondolom, egy közeli hozzátartozó elvesztése, egy temetés másokban is gondolatokat ébreszt. Tudom, hogy a halál az élet rendje, de még megráz. Még nem vagyok elég idős hozzá, hogy elfogadjam, megértsem. De egy-egy ilyen alkalomkor (és az utóbbi időben ezek megszaporodtak) mindig eszembe jut, hogy ez bármelyikünkkel, bármikor előfordulhat. Vigyázhatok én magamra bárhogyan, bármennyire nem lehet kikerülni. Csak bizakodni tudunk, hogy ez minél később következik be. Mindenesetre az egész napi hangulatomra rá tudja nyomni a bélyegét egy ilyen. Nincs kedvem semmihez, nem is igazán akarok bármit is csinálni.
Ma még kutyát nevelni sincs kedvem. Majd ha jobb hangulatom lesz mesélek...
