Kis örömökből áll az élet. És az én mai hírem nem is kicsi, tehát miden okom meg van örülni. (Csak az a kisördög ne motoszkálna mindig!) Tehát voltunk ma idegsebésznél, aki az MR felvételeket látva megnyugtatott, hogy nem történt változás a koponyámon belül. Se rossz, se jó irányba. Ennek azért örültem ma nagyon (mert hála a távleletezésnek) majd csak holnapután kapom meg a hét elején történt MR vizsgálatról az eredményt.
Azért minden rosszkedvemet ez a jó hír sem tudja elmosni. Egyrészt betört a hidegfront és a vele járó szélnek nagyon nem tudok örülni. Feszültté, ingerülté tesz, nem tudok nyugodtan aludni sem. A másik, hogy már több, mint öt éve történt ami történt. Már! Tudom, hogy bárki bármikor meghalhat, mégsem tudom kiverni a fejemből a negatív gondolatokat. Persze ebbe biztosan belejátszik az is, hogy a héten a férjem nagybátyjának a temetésén voltunk. Oké, hogy Józsi bácsi kilencvenöt éves volt, de három hete még ott volt anyósomék gyémántlakodalmán. Talán ezért is olyan nagyon nehéz elhinni, hogy meghalt. Furcsa látni az esküvőn lévő képeken.
Furcsa nekem minden ebben a világban! Pár napja ilyen a hangulatom. Majd igyekszem túl lenni ezen is. Biztosan sikerül majd jobb irányba terelni a gondolataimat. Azzal biztatom magam, hogyha sikerült aránylag jól talpra állnom egy agyvérzés után, akkor egy kis depi nem fog leteperni.
Megyek, mert alighogy elment a nagyfiam, megjött a kisebbik...
