Két napja sétálok! Szó szerint és átvitt értelemben is.
Szerencsére nem csak két napja sétálok a szó nemes értelmében! Mindennapi sétáim állandó kísérője a férjem. Ő már négy éve, miután úgy-ahogy felépültem az agyvérzésemből, kísérget engem, vigyáz rám, aggódik értem és "tanácsokat" ad. (Csak egyszer dicsérne már meg!) A mindennapi sétámra azért van szükség, hogy gyakoroljam a járást,erősödjek. Még mindig elég széles alapon járok, ami most már valószínűleg életem végéig így marad. Attól, hogy elég széles alapon járok, aprózom a lépteimet és még dülöngélek is, amikor nehezen találom meg az egyensúlyomat, szóval az előbbiektől egy kívülállónak úgy tűnhetek, mint aki erősen be van bombázva. Nem a legelején, de amikor már kicsit is gépies lett a járásom, bizony volt, hogy ez zavart. Be kell vallanom, hogy én is csak az agyvérzésem óta nézem más szemmel az utcán szembejövőket. Nem biztos, hogy mindenki részeg, aki furcsán jár! mióta jobb az idő, egyre nagyobb távokat járunk be. Be kell vallanom, hogy időnként elfáradok és szükségem van egy kis pihenőre. Ilyenkor nem azt mondom, hogy pihenjünk egy kicsit, hanem megállok a járdán és elkezdek méltatlankodni. A méltatlankodásra bármikor tudok okot találni, csak a férjem tudja elviselni. Persze lehet, hogy elég lenne azt mondai, hogy pihenni szeretnék. De az túl egyszerű lenne!
De a két napja tartó sétálásom nem erre vonatkozik. A fenti rituálé minden nap ismétlődik, mostanában megspékelve egy kis talajtornával, elliptikus trénerrel, koronggal, labdával. Mindez a stabilitásom növelése céljából. Hogy meddig tart a lendületem, azt nem tudom. Persze azt ettől sem várhatom, hogy futni tudok, vagy újra fogok biciklizni! A kerékpározás az egyensúly megtartásán kívül is egy összetett mozgássor. Ezért is van az, hogy gyerekként aránylag könnyű megtanulni, felnőttként pedig már annyi berögződött mozdulat van, hogy szinte megerőszakolja magát az ember, hogy megtanulja. A hosszú évek tapasztalata alapján egyre erősödő félelemről nem is beszélve.
Szóval mi is ez a két napja tartó sétálás? Konyhanyelven így becézik (sétálóidő) az időt, amit a nyugdíjba vonulás előtt már nem kell munkával tölteni, de munkaviszonynak számít és (fantasztikus) fizetést adnak érte. És ez az idő is eljött. Csak június közepétől leszek nyugdíjas, de mivel az elmúlt negyven évet a magyar egészségügy szolgálatában töltöttem, ezért engem négy hónap sétálóidő illet meg. Ki lehet bírni! Főleg, hogy hosszabbodnak a napok, javul az idő. Be kell, hogy valljam, öt évvel ezelőtt még nem úgy terveztem, hogy már most nyugdíjas leszek, De aztán történt, ami történt, és ez lett a vége. Így utólag is hálás lehetek a munkahelyemnek, hogy a táppénzes évem lejárta után visszamehettem dolgozni. Annyi őrült történetet hallani mostanában. Azért ne higgye senki, hogy fáklyásmenet volt az elmúlt néhány év. Nem kívánom senkinek sem, de sajnos bárkivel előfordulhat. Már amikor visszamentem dolgozni tudtam, hogy csak a negyven évet akarom kitölteni. ( Regnáló kormányunk számomra egyetlen pozitív rendelkezése.) Nem csak azért, mert így jártam, de egyre inkább úgy érzem, hogy ennyi idős korára el is fárad az ember, elhasználódik, és jól esik kicsit lassítani. Bárkivel találkoztam az utóbbi időben (akár nő, akár férfi) mindenki a nyugdíjas éveit várja, vagy örül annak, hogy hál istennek nyugdíjas. Ezt valószínűleg a mostani hektikus környezet is hozza magával. Egyszóval én egy csöppöt sem bánom, hogy nem kell hajnalok-hajnalán kelnem, időre bemennem a munkahelyemre, ott napi nyolc órán át jópofát vágni és elviselni mindent, hogy aztán utána már ne legyen kedvem semmihez sem. Már három hónapja itthon vagyok és be kell vallanom egyre inkább élvezem. És szeretném még nagyon sokáig élvezni!
Már nyílik a kertben a hóvirág és a krókusz...
