Megint elkezdődött egy új év. Mit elkezdődött, már az első hónap közepén járunk! Lett volna nyünyörögni valóm előbb is, de elromlott a számítógépem hardvere és most egy ideig szervizben hesselt. Most már csak kis szoftver gondom van, de azt majd talán megoldja a házi informatikusom.
Új év alkalmából nagyon sokan fogadalmakat tesznek, amit aztán kb erre az időre már el is felejtenek. Én nem szoktam fogadalmakat tenni, de most van egy óhajom, sóhajom, kívánságom: szeretnék minél tovább élni. Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, tudom, hogy ez egy pillanat műve, tudom, hogy az élet kegyetlen, de akkor is. Ez az én egyetlen, de nagy kívánságom!
Biztosan írtam már arról az ismerősömről, akinél rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak tavaly. Megoperálták az Amerikai úton, kapott kemo- és sugárterápiát a Kékgolyó utcában. A daganata nagyon agresszív és grade IV-es volt. A kezelések után hazajött, de már két hónapja egy ápolási osztály lakója. Nem hibáztatom, nem hibáztathatom a lányait, mert amíg lehetett mindent megtettek érte. Mindkettőnek gyereke, gyerekei vannak és saját lakása. Az anyjuk pedig az utóbbi időben már huszonnégy órás felügyeletre szorul sajnos. Naponta látogatják a kórházban, de nem tudhatják előre, hogy milyen állapotban lesz. Időnként vannak tiszta pillanatai, és ilyenkor azt kéri a lányoktól, hogy vigyék haza. És közben mindenki tudja, hogy nincs az a csodagyógyszer amivel meg lehetne menteni a haláltól. De akkor miért kell ilyen méltatlanul élnie élete utolsó hónapjait? Tegnap kaptam a legfrissebb híreket állapotáról és mondanom sem kell, hogy nagyon mélyen megérintett. Szinte minden gondolatomat az ő állapota köti le és erről még nem beszéltem senkivel sem. Most írok róla először, mert valahol le kell vezetnem a gőzt. Nem akarom a férjemet terhelni ezzel, mert ő már aggódott értem éppen eleget. Amikor ilyenről kapok hírt, akkor elgondolkodom azon, hogy mi a fenéért rinyálok én mindig, én élek és el tudom látni magam. Nyomtalanul nem gyógyultam meg, de nem is fogok soha.
Aggódik ő most is, de én időnként piszkálódásnak veszem. Sokat sétálunk, mert gyakorolnom kell a járást. Labilis vagyok változatlanul, és valószínűleg már az is maradok. Én megyek olyan ütemben, ahogy én azt biztonságosnak tartom. De ő kívülről lát és gyakran rám szól, hogy lépjek hosszabbakat. Ő ezt segítő szándékkal mondja, de én időnként piszkálásnak tartom, mert maga az, hogy járjak nagyon sok energiát kivesz belőlem. De én még emlékszem, hogy amikor már újra tudtam járni, akkor mindig meg kellett állnom, ha valamit meg akartam nézni. Most már ezt kirázom ujjhegyből, vagy nem.
Biztosan az a bajom, hogy mostanában sokat vagyunk ketten összezárva. Én már jó két hónapja nem dolgozom. Hol szabadságon vagyok, hol táppénzen. Az utolsó időben már sok volt nekem a nyolc óra munka, és Pesten a Professzor nagyon támogatta, hogy pihenjek. Már csak öt hónap van hátra ahhoz, hogy elérjem a negyven év munkaviszonyt. A most regnáló kormánynak volt egy nagyon szimpatikus és még érvényben lévő döntése: a nők negyven évnyi munkaviszony után elmehetnek nyugdíjba. Én most ezt a lehetőséget használom ki, és ha őszinte akarok lenni, akkor erre várok már négy éve! Ha nem bonyolították volna meg annyira, akkor valószínűleg már akkor elmentem volna rokkantnyugdíjba. De ahhoz már nem is tudom mi kellett volna, hogy ezt elérjem. Dolgoznom biztosan nem kellett volna azért, hogy jobb állapotba kerüljek.
Kicsit féltem attól, hogy pont télre maradok itthon. Hát sok telet eddig még nem láttunk. Tegnap, tegnapelőtt kint motyorogtam a virágoskertben. Sütött a nap és magamba szívtam egy kis D-vitamint! Közben jó volt látni, hogy bújnak ki a tavaszi hagymás virágok. Kezdhetjük a harcot Lujzi kutyával! A mai napot kihagytam, pedig ma is sütött a nap. Úgy éreztem rám fér egy kis pihenés! Nem is fizikailag inkább mentálisan.
Holnap jönnek a fiúk...
