Hát senkit nem irigyelek az elmúlt héten a környezetemből.
Alapban volt egy borongós, szürke esős idő, ami már önmagában sem egy főnyeremény. Felüdülés volt valamelyik nap újra meglátni a napot. Aztán volt az aránylag hideg idő. Tulajdonképpen nem volt hideg, mert már javában december van, de mi csak a jóidőhöz vagyunk hozzászokva. A telihold már csak ráadás volt, az csak azt az időt növelte, amit éjszaka alvás helyett a függönyök közötti réseken beszűrődő fények bambulásával töltök. (A kettőslátás tök jó, minden fénycsíkot kétszer látok.) Ezek és még sok minden egyéb okozta, hogy elviselhetetlen voltam, mindenbe belekötöttem. Feszült, ingerült voltam. (És mégsem hozott virgácsot a Mikulás!) És sajnos egyáltalán nincs adventi hangulatom, és nem is tudom mikor lesz. (Pedig már puncsot is ittam a Fő téren!)
Aztán végre eljött a tegnapi nap, ami ha őszintén bevalljuk, minden feszültségem origója. Tegnap sütött a nap, nem esett az eső, nem fújt a szél és nem volt köd. Tulajdonképpen idilli lett volna minden az autózáshoz, ha nem Budapestre mentünk volna az Amerikai úti Idegsebészetre kontrollra. Hiába tudom, hogy nem volt semmi okom a görcsölésre, de mégis. Ezzel valószínűleg mindenki így van, aki már átesett valami nagy traumán. A koponya MR-m már több, mint két hete elkészült és akkor a doktornő közölte, hogy szerencsére még nem újult ki a daganatom. Lehet, hogy ezért nem kaptam hisztériás rohamot, amikor felhívtak Pestről, hogy két héttel csúszik az időpontom. Tehát hiába mondta mindenki, hogy nem kell izgulni, minden rendben lesz, megnyugodni csak akkor tudtam amikor mindezt már a professzor mondta. Mondott Ő sok minden mást is, de ez volt a lényeg. Örömmel üdvözölte, hogy nyugdíjba készülök, mert szerinte sokat kéne pihennem, és nem kellene idegeskednem. (Aki dolgozik, az tudja, hogy ez lehetetlen.) Sok mindent írhatunk az agyvérzés számlájára, van ami már végleges lesz, van ami javulhat és van ami a korral jön. Van amire magyarázatot ad az MR-en látható elváltozás, de azzal nem kell foglalkozni, meg kell tanulni együtt élni vele, illetve azt a funkciót át veheti másik terület is az agyban. Ja, és meghallgathattam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy az ependymomam a négyes agykamrában volt, és hogy az agyvérzésem főleg a kisagyat érintette. Ha mindez a nagyagy területén történt volna sokkal rosszabbak lennének a jelen állapotok.
Hát mindez engem most éppen nem vigasztal, mert eléggé magam alatt vagyok. Most jön elő belőlem az elmúlt négy év minden sérelme. Nem kívánom senkinek, hogy átélje, milyen az egyik napról a másikra másnak lenni. Milyen az, amikor nem tudsz valamit megcsinálni , ami régen nem okozott nehézséget. A legrosszabb az egyensúlyzavar. Nem az, hogy nem tudok bicklizni, mert az túlélhető, a kék-zöld foltok pedig elmúlnak.Ami nagyon zavar, és nem tudom, hogy valaha is meg fogom e szokni, a járás közbeni imbolygás. Még mindig gondot okoz az irányváltoztatás, és a járásom sem szépségdíjas. Ennyit sikerült megtanulnom. Amikor nagyon magam alatt vagyok, akkor azzal szokta vigasztalni magam, hogy de élek. Na, ma már nem nyavalygok többet.
Ma már törtem diót, mandulát és mogyorót is. A hüvelykujjamra is sikerült ráütnöm, de igazán már nem tudok mérgelődni ezen sem. A lényeg az volt, hogy kint voltam a szabad levegőn és egy jót labdáztunk Lujzival, a kutyával. Nagyon unatkozhat szegény, hogy egész nap egyedül van.
Kössünk lányok...
