Elfáradtam.
Elfáradtam a mindennapi rutinban. Tegnap óta táppénzen vagyok. Nagyon sokat rágódtam rajta, de amikor azt vettem észre, hogy a délután hátralévő része, az este és a másnap reggel azzal telik, hogy felszívjam magam, akkor elhatározásra jutottam. A napi nyolc órai munka a munkahelyemen rengeteg energiát kivett belőlem. Próbáltam megfelelni az elvárásoknak, de nem mindig sikerült. Ezt éreztem is, de időnként "véletlenül" meg is hallottam. Aztán, amikor hazajöttem csak néztem ki a fejemből, mert mindenhez nagyon fáradt voltam. Amúgy is azt vettem észre,mintha az utóbbi időben kissé labilisabb lennék (persze lehet, hogy csak képzelődöm). Amúgy is csak egy hónapot dolgoznék még ebből az évből, különben is azt hiszem nagyon jól megvannak nélkülem. Nehéz volt meghoznom a döntést, de úgy érzem, hogy szükségem van pihenésre. Így hát tegnap óta itthon vagyok. Unatkozni még nem volt időm, de az nagyon jó, hogy reggel nem vagyok időhöz kötve a felkelést illetően.
Amúgy is éppen itt az ideje, hogy hozzászokjak ahhoz, hogy itthon vagyok. Beadtam a kérelmemet a nyugdíjazáshoz és negyven év munkaviszonnyal jövőre elmegyek nyugdíjba. Lehet, hogy előző életem folytatásában nem így döntöttem volna, de ezt már soha nem fogjuk megtudni. Sok minden megváltozott, nem csak az én egészségi állapotom. Ismerőseim mind elmennek negyven év munkaviszonnyal , és mindenki azt mondja, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem szabad kihagyni. Egy biztos, mai bizonytalan világunkban, az én egészségi állapotomban ez a legkedvezőbb lehetőség. Remélem nem fogom megbánni, bár nincs mit. A mai világban a "más" ember csak nyűg, szégyelni való (nem hagyják az út szélén, belelökik az árokba). Megváltozott a munkahelyek légköre is, már mindenki csak a saját maga fényezésével van elfoglalva, a másikat porig kell alázni. Ez nem csak az én véleményem, hanem ezt hallom minden korombeli ismerőstől is. Aki még aktív, az nagyon várja már a napot amikortól már nem kell menni dolgozni, aki már elment nyugdíjba az pedig mind azt mondja, hogy az utolsó hónap volt a legnehezebb, amikor már senkit sem érdekelt a véleménye, mert úgyis elmegy.
Nem akartam én keseregni, ez csak kibukott belőlem. Tulajdonképpen csak azt a tényt akartam rögzíteni, hogy tegnap óta táppénzen vagyok, mert pihenésre van szükségem ahhoz, hogy kicsit regeneráljam magam.
Napok óta fáj a jobb szemem, szinte folyamatosan hunyorgok. Már nem tudok vele mit csinálni, nem használnak a kenőcsök, cseppek. Igazából nem is a szemgolyómat érzem fájni, hanem az aló és felső szemhéjamat. Holnap reggelre van időpontom szemészhez, majd meglátjuk mit mond. Mindenkit nagyon irigylek, akinek nem fáj a szeme (az észre sem veszi, hogy van neki), bár ez most egy kicsit más, mint az eddigi szemfájdalmak. Ez bizakodásra ad okot. Holnap már okosabb leszek.
Útálom a ködös novembert...
