Sosem állítottam, hogy könnyű eset vagyok!
Hogy négy és fél, maholnap öt éve mi minden történt velem az Intenzíven, arról ez a három férfi nem beszél. Ha valami mégis kiderül az szinte mindig a véletlen műve, amikor ők hárman beszélgetnek és elfeledkeznek arról, hogy én is ott vagyok. Én pedig sok mindenre nem emlékezhetek abból sz időből, hisz először altattak, aztán pedig nem véletlenül voltam olyan sokáig az Intenzíven. Az utána következő időkről már vannak emlékképeim. Csak elszólásokból tudom, illetve sejtem, hogy ők hárman mindent megtettek értem annak idején, feláldozták a szabadidejüket, pénzüket, aggódtak értem. (Ezekért soha nem tudok elég hálás lenni!) És ez előttem titok!
Amikor az agyvérzés után eszméletlenül feküdtem a kórházi ágyon nem sok reményt fűztek még az orvosok sem a felépülésemhez. A Professzor, aki műtött, azt mondta, hogy akármilyen állapotban leszek, azzal én meg leszek elégedve, a környezetemnek lesz nehéz. Nem akarom fényezni magam, de sokat gyógyultam. Tudom, hogy nem teljesen és vannak maradványtünetek. Én sok mindennek tudok örülni, annak is, hogy élek, hogy el tudom látni magam. Tényleg igyekszem mindent megcsinálni, vigyázni mindenre. Miután azért lassabban tudom elvégezni a dolgokat, nekem a tennivalóim kitöltik az egész napomat, nincs időm unatkozni. Nem vágyom elérhetetlen dolgokra, nincs energiám elégedetlenkedni. Az időjárási frontok hatásait igyekszem palástolni, bár a szél és a telihold együtt nagy kihívás! Ilyenkor sokszor érzem, hogy feszít a koponyám, és én lehet, hogy jobban örülnék, ha a fejem fájna, mert az megfoghatóbb dolog. Persze nem mindenki ilyen elégedett az élettel, van akinek vágyai vannak. Nekem meg depis korszakaim. A kettő együtt egy katasztrófa! Na, ilyenkor érzem azt, hogy jó lenne tudnom, hogy miért kell hálásnak lennem! Akkor valószínűleg nyugodtabban tudnék éjszaka aludni, nem nézném álmatlanul a mennyezetet sok mindenen gondolkodva. És talán a kedvem is jobb lenne.
Ahogy távolodunk a történésektől úgy lesz egyre erősebb az akaratom. Ebben benne van az is, hogy bizonyítani akarom magamnak is, hogy meg tudok valamit csinálni (persze futni vagy biciklizni valószínűleg már sohasem fogok). Mindent próbálok egyedül megcsinálni, amivel a frászt hozom szegény páromra. Miközben ő csak aggódik értem, félt engem, de közben meg azt érzi, hogy akadályozom a saját életében. Ez persze így télidőn, bezárva a lakásba elég nagy konfliktusforrás. És akkor én még nem is vagyok fekvőbeteg! Én megértem pro és kontra is a véleményeket, de nehogy azt higgye bárki is. hogy ez egy irigylésre méltó helyzet. És akkor én még nem is panaszkodhatok, úri dolgom van! Biztosan megváltozik a véleményem, ha majd megjön a jó idő, a tavasz, ha túl leszek ezen a lehangoló időszakon.
Megyek tornázni, aztán kötni...
