Túléltem! Mármint a koponya Mr-t.
Tudom, hogy ez a vizsgálat nem jár fájdalommal, mégis évről-évre egyre inkább tartok tőle. Aki már volt ilyen vizsgálaton az tudja miért, aki meg még nem, annak kívánom, hogy ne is legyen rá soha szüksége. Biztosan már tavaly is elmondtam, hogy a legelső ilyen vizsgálatra a tudatlanok boldogságával mentem. És nem lett jó az eredmény. Most már évente csak azért megyek, hogy bizonyítékom legyen rá, hogy nem újult ki a daganatom. És ez eddig még mindig így volt és szerencsére így volt ma is.
Van egy kis klausztrofóbiám és ez sajnos az évek előrehaladtával egyre fokozódik. A mindennapi életben ez nem zavar, de ennél a vizsgálatnál igen. Itt betolnak egy csőbe és hiába tudom, hogy nem zárt a cső vége, én azt nem látom. A másik végét tudom, hogy szabad, mert a férjem ott fogja a bokámat. (Ő már évek óta minden kontroll MR-t végig ül mellettem.) És ha az még nem lenne elég, hogy betolnak egy hengerbe, de miután megbizonyosodtak arról, hogy nem tudsz mozogni a gép elkezd furcsa, hangokat kiadni.És ez így megy húsz percen keresztül! Kap az ember egy pánikgombot, hogy megnyomja ha gond van, de engem ennek a megnyomásától mindig az tartott vissza, hogy akkor egy másik alkalommal előről kezdődik minden. És ez nagyon sokat nyom a latba, amúgy pedig mindent ki lehet bírni. Eddig is kaptam minden alkalommal vénás injekcióban kontrasztanyagot vizsgálat közben, de ma még most órákkal a vizsgálat után is úgy érzem, hogy fáj a karom. Pedig jó vénám van, és ügyesen kaptam. Itt figyelmeztetnek előre, hogy az a lényeg, hogy mozdulatlan maradj (férfiak figyelem). Szóval túl vagyok rajta és jó az eredményem. És nekem most csak ez számít. Már napokkal előtte feszült voltam és a mai nap is annyi energiát ki vett belőlem, hogy nem valószínű, hogy ma még végzek valami érdemleges munkát.
És akkor én még szerencsés vagyok. Amikor időpontot kértem a vizsgálatra, akkor pont egy mához két hónapra szóló előjegyzést kaptam. Az egészségügyben eltöltött negyven évem minden ismerettségére szükségem volt, hogy ne kelljen olyan sokáig várnom. Aztán nem tudom, hogy az országban hogy van, de itt távleletezés folyik. Tehát elkészítik rólam mondjuk ma a felvételeket, azt interneten keresztül elküldik az ország bármely pontjára, ahol egy radiológus véleményezi, visszaküldi, itt kinyomtatják és a beteg egy hét- tíz nap múlva mehet az eredményért. Addig pedig rághatja a kefét. Nos nekem ma szerencsém volt, mert a kontrasztanyag miatt volt bent egy ismerős doktornő, aki megnézte a felvételeimet és leletezte is. Így szerencsére nem kell még egy hétig izgulnom az eredmény miatt. A távleletezésre azért van szükség, mert nincs elég röntgenorvos, aki ügyeletben vállalja a leletezést, de az is lehet, hogy nem tudnak nekik annyi pénzt fizetni, hogy megérje neki a szabadidejüket erre áldozni.
Van a városban magán MR is. Oda nem kell beutaló, csak pár napot kell várni a bejelentkezés után, de ott is távleletezés van. Akkor semmivel nem vagyok előbbre! Ilyenkor sajnos mindig eszembe jut, hogy az egészségügy helyett a kutyaütő focistáknak kell új stadionokat építeni.
Szóval túl vagyok a számomra leginkább megrázó vizsgálaton, tudom az eredményt, már csak egy idegsebésszel kell majd konzultálnom. Tulajdonképpen meg is nyugodhatnék. De ez nem ilyen egyszerű. Ékszaka jól kialszom magam, mert holnap szükség lesz az erőmre. Holnap a fiaimat és egyikük barátnőjét várom ebédre, hisz a héten névnapja volt az egyik fiamnak. Ja, és megünnepeljük a mai eredményt.
Pihenésképpen kötök egy kicsit...
