Atyaúristen! Ma megint rádöbbentem, hogy csinálhatok én akármit, akkor sem lesz semmi tökéletes, semmi sem olyan, mint előző életemben volt. És nem azért, mert közben eltelt hat év, hanem, mert történt, ami történt. Eme eget rengető felfedezést biztosan nem ma tettem meg először az elmúlt években, de mint minden alkalommal, ma is megrázott és erősen magam alá zuhantam. Most már akár abba is belegondolhatok milyen nehéz lehet velem nap, mint nap együtt lenni. Belegondolhatok, de ma nem akarok! Az utóbbi időben megint egyre többen kérdeznek vissza, mert nem értik mit mondok. Egyre gyakrabban jut eszembe hajdani bölcsődei gondozottam, aki még nem tudott minden hangot tisztán kiejteni, és számunkra nagyon érdekesen mondta a saját nevét, mi gonoszul csúfoltuk, ő pedig egyre mérgesebben hajtogatta a magáét. Ilyen történésnek kellett jönnie, hogy rájöjjek: ő úgy gondolta tisztán mondja a nevét, mert önmagában azt hallotta. Én sem értem, mit nem értenek az emberek, amikor én tisztán, érthetően beszélek. Menjek tán logopédushoz? Minek?
Szobafestő, mázoló volt nálunk a héten. Szerencsére nem az egész lakás lett festve, de nekem így is bőven elég volt. És amikor már azt hittem, hogy minden nagyon szép. minden nagyon jó, már rosszabb nem jöhet, akkor a lealapozott ajtólapokat megcsiszolta a jóember, hogy kezdhessem újra a takarítást. Becsületére legyen mondva vigyázott, igyekezett feltörölni azonnal a lecseppent meszet vagy festéket. Még a kerti csapnál a viráglevelekre csöppent meszet is letörölte. Ettől függetlenül nem tudom hányszor mostam fel, dörzsöltem meszet a csempe széléről, poliroztam kilincset, stb. Azért ez a sok mésszel való dolgozás kicsit megviselte a jobb szememet. És közben szép csendben megállapítottam, hogy ezt a felfordulást nem a férfiaknak találták ki. Ők szerintem azt szeretik, ha minden a megszokott módon van, mindent megtalálnak a régi helyén, és mindenhol rend van. Családunkban minden összejövetelen elhangzik a történet, hogy Apám (aki immár betöltötte a 89. évét) kisgyerek korában, amikor Anyja és Nővére meszeltek, délidőben tarkóra tett kézzel járkált körbe az udvaron, hogy "nem adnak ennem, meghalok éhen". Véleményem szerint nagyrészük most is ezt tenné szíve szerint, vagy erre az időre elköltözne jó messzire (de az is lehet, hogy én választottam rosszul). Ne higgye senki, hogy a nők ezt szeretik, egyszerűen meg kell csinálni! Ja, a végeredmény csodás lett! A meszelés, illetve a vele, utána járó takarítás okozta a csalódásomat is. Már maga a takarítás, felmosás is nagy erőfeszítés volt részemről, de meg kellett csinálni. És még örülhettem, hogy nem volt kánikula és pont akkor nem esett az eső sem. Viszont ma, amikor már csak a finomítások voltak hátra, vetem észre, hogy bizony itt-ott elmaradt egy-egy festékpötty. Nem láttam, bizony isten nem láttam a takarításkor. Akkor most már erre sem vagyok jó? Hát az önbizalmamat ez sem növelte.
És hogy szép legyen az élet, beérett a paradicsom, "unalmas" óráimban lehetett paradicsomlevet főzni, körtebefőttet eltenni, a szomszédtól kapott uborkáról nem is beszélve. A cékla egy részét már az előző héten felszedtem, mert annyira megnőtt a sok esőtől, mégsem hagyhattam tönkremenni. Szóval nem unatkoztam, még jó, hogy nem kell napi nyolc órát még "dolgoznom" is!
Azért jó dolgok is történnek. Hételején (még a meszelés előtt) tettünk egy hosszú sétát, csak azért, hogy erősödjön a kondim, és hogy elintézzünk néhány dolgot. A jó pedig az volt, hogy hazaértünk mielőtt leszakadt az ég. Kis dolgoknak kell örülni! Jó nagy eső esett miután hazaértünk. Bentről nézve kicsit más, mintha a fejedre esik. Már az idejét nem tudom, mikor locsoltam utoljára, mert mire kiszáradna a föld esik egy újabb adag. A gaz pedig csak nő! És mi nem szólhatunk egy szót sem, mert felénk "csak" esik az eső. Nem volt özönvíz, szélvihar, jég, csak csendes eső.És lehűlt a hőmérséklet, mintha nem, is nyár, hanem ősz lenne. Tévedés ne essék, én elviselem, de akik most tudták kivenni évi megérdemelt szabadságukat, és azt víz mellett szeretnék eltölteni, őket nagyon sajnálom.
Sajnálom én magamat is, és mindenkit, aki frontérzékeny. A nagy felfordulásban nem volt időm sem, hogy sajnáljam magam, az ember igyekezett helyt állni, még akkor is ha ezt nem várták el tőle. Csak a mi szélsőséges időjárásunk produkál olyat, hogy egyik nap még harmincnégy fok van, másnap pedig alig húsz. Megvisel ez öreget, fiatalt, szívbeteget, bárkit. Mi még szeretnénk a négy évszakot, a csendes átmenetet, de úgy látszik egyre inkább búcsut kell neki mondanunk. Az utánunk jövő nemzedékek már ezen a szélsőséges időn nőnek fel, és nem is fogják tudni, hogy mit mulasztanak. Én pedig gondolkodhatok erősen, hogy van-e értelme még nekiállni nyári tunikát kötni. Erre a kora őszre?
Most pedig (mivel nem volt hideg tél és égig ér a fügebokrunk) megyek fügét enni, mivel már szerencsére érik...
