Van amikor hetekig nem történik semmi, minden folydogál a maga megszokott, unalmas medrében. Ilyenkor,egy ismerősöm szerint "az a hír, hogy nincs hír". Aztán van amikor feltorlódnak az események és az ember nem győzi kapkodni a fejét.Ez történt velem az elmúlt egy hétben.
A dolgok egy sikerélménnyel kezdődtek. Emlékszem, még amikor hazakerültem az agyvérzésem után, és helyrerázódtak a dolgok, egyik első dolgom volt, hogy megpróbáljam tudok-e még kötni. Ez nekem nagyon fontos volt (előtte vagy tíz évig kötőtűt sem vettem a kezembe), mert számomra ez jelentette, hogy működik a finommotorika. Tudtam és szerencsére a mai napig tudok kötni. Itt az ember kiélheti a kreativitásást, és kutatások szerint jót tesz az agynak is. Nem viszem túlzásba a kötögetést, de időnként nagyon jól esik. Ja, és már kétszer rendeltem fonalat a neten is. (A fiatalabb korosztálynak ez nem nagy dolog, de mi még úgy nőttünk fel, korosodtunk, hogy vásárolni a boltban kell!) Szóval meg jött a megrendelt fonalam, elkészült az általam elképzelt nyári felső, és még jó is lett. Nekem ezek már sikerélményt jelentenek, mert lehet örülni minden kicsit is jó dolognak is.
Anyósom születésnapját készültünk megünnepelni. Már az sem volt kis munka, hogy mindkét fiamat és barátnőiket össze tudjuk szervezni egy időpontban a Balaton mellé a Nagyiékhoz. (Nem biztos, hogy még egyszer sikerül majd!) Mivel nem akartuk, hogy az ünnepelt egész nap dolgozzon, hogy az unokái kedvében járjon. ezért úgy gondoltuk, hogy egy étteremben tartjuk az ebédet, aztán majd náluk beszélgetünk délután. És mit ad Isten, az eső is akkor kezdett el esni cseresznyeszedés után, amikor már indultunk hazafele. Tehát eddig egy jól sikerült, de számomra kissé fárasztó volt a nap. És a java még csak eztán jött!
Férjem volt középiskolai osztálya az utóbbi időben (mióta már nem tartják magukat ifjú titánnak) évente art oszálytalálkozót. Becsületükre legyen mondva (és ezt irigylem is) minden évben szép számmal összejönnek. Ezeket a találkozókat minden évben más szervezi, és minden évben máshol találkoznak. Az idei találkozó pont arra a napra esett, amikor a nagyi születésnapját ünnepeltük. Mivel a férjem nagyon szertett volna legalább néhány órára találkozni volt osztálytársaival, ezért rábeszéltük Bécsből autózó nagyfiunkat, hogy "némi kerülővel" ejtsük útba a társaságot. Induláskor még csak itt-ott esett az eső, de ez később állandósult, és mire a Bakonyban az úticélunkhoz értünk már szakadt az eső. Mint másnap a médiából megtudtuk, az elmúlt időszak legnagyobb esőzése volt aznap éjjel. De igazándiből senkit nem érdekelt, hogy esik az eső sem a vacsora alatt, sem később a turistaházban (ahol aztán azok aludtak később, akik ezt előre jelezték, mivel az ország távoli részeiről jöttek). Szóval minden szép volt, minden jó volt, mindenki jókat beszélgetett a másikkal. Én is egy természetgyógyász feleséggel, akitől tanácsokat is kaptam. Aztán még éjfél előtt elindultunk hazafelé. (Ezt a helyet úgy kell elképzelni, mint itt a környéken Kisgyón.) Az eső már elállt, amit csak azután tudtunk teljes biztonságban megállapítani, hogy a kocsi kért a fák alól az útra. Mindenki nyugodt és derűs volt vagy egy kilométeren keresztül. Akkor az út teljes szélességében egy kidőlt fa állta az utunkat. Valószínűleg a sok esőtől felázott a talaj és ezért kidől. Hát nem volt kicsi fa! Mindenesetre a két férfi meg sem tudta mozdítani. Tehát nem lehetett félretolni annyira, hogy kikerüljük. Ott álltunk a nagy magyar éjszakában egy elhagyatott úton, térerő semmi és semmi remény arra, hogy segítséget kapj. Férjem javasolt, hogy menjünk vissza oda, ahonnan jöttünk. Én csak azt mondtam (állítólag), hogy haza akarok menni. Fiam volt a legnyugodtabb, aki a GPS segítségével talált egy utat, ami talán kivisz bennünket az erdőből. Ez egy erdőmunkások által használt út volt, a sok eső miatt megtelt pocsolyákkal, amikről nem lehetett tudni, hogy milyen mélyek. De sok választásunk nem volt! Mindenesetre láttunk őzeket, rókákat, és szerencsére csak láttuk őket és nem találkoztunk velük. A civilizáció jelének vettük, amikor az egyik oldalon már vadkerítést láttunk. Végül szerencsére aszfaltozott útra értünk, túl voltunk a kidőlt fán és elindulhattunk hazafelé. Szerintem fél Dunántúl hallotta a kövek gördülését. Más körülmények között még talán élveztem is volna az "Ismerd meg hazádat" mozgalmat, de az éjszakai sötétség és az előzmények sokat levontak az élményből. ( a bejelentés a Katasztrófavédelemnek egy külön, de nem egyszerű történet.) Mindenesetre nagyon jó volt épségben hazaérni és időbe telt, amíg kipihentem a dolgokat.
Aztán a mai nap megint kitesz magáért. Meleg van, de hát mikor legyen meleg, ha nem nyáron. Nem a meleggel van nekem bajom, hanem azzal, hogy már reggel óta nagyon fülledt az idő. És ezen még a szél sem segít. Sőt! Úgyhogy szenvedek tisztességesen, mint szerintem még sokan mások. Izzadok, folyik rólam a víz, nyom a fejem, nincs kedvem semmihez. A nap pedig hol süt, hol pedig felhők takarják. Biztosan jó lenne egy kis eső, noha föld már így is elég nedves. A csigák és a tetvek pedig csak szaporodnak, hisz az ő életfeltételeikhez minden adott.
Megyek, "körbelegelem" az eperfát, ha a szél még nem verte le mind...
(Mindez íródott még a múlt héten!)
