Boldog új évet kívánok mindenkinek! Legalább így. Tudom, hogy már elmúlt január 1., de egy szilveszter napján hallott okoskodás szerint egy hónapig illik boldog új évet kívánni, abba pedig bőven beleférek.
Aztán azt hiszem ezzel el is fogytak a jó híreim. Ma valami átkozottul erős időjárási front vonulhat át felettünk, mert egész nap nagyon nyomottan érzem magam. Levert vagyok, szédülök, fáj a fejem és elhagyott a humorérzékem. Egész nap ki sem mozdulok a lakásból, csak az ablakon nézek ki. Egész nap szürke, borult az idő. Az nem érdekel, hogy hideg van, hiszen tél van. A napsütés nélküli szürkeség ami zavar. Időnként pötyög valami csapadék, talán holnap reggelre hó is lesz. és akkor végre havas lesz minden és nem a zuzmarától lesz fehér, mint valamelyik nap. Amit szintén csak ablakon keresztül láttam, mert minket is utolért a göthe. (Talán azért zavar annyira a mai levertségem, mert tegnap már azt hittem, hogy túl vagyok az aktuális felsőlégúti nyavalygáson.Megszűnt a hőemelkedésem, csökkent a köhögésem és már nem fájt a torkom.) Szóval szép volt az a tegnapelőtti fehérség, csak valahogy szeretnék egy kis havat. Egy kis havat, ami lecsökkentené a zajokat, meglepné az állatokat és jót tenne a növényeknek. A kártevőknek pedig egy kicsit nagyobb minúsz, mert ha így marad minden föl falnak majd a nyáron. Most mindenhol meg van fagyva a föld, nem tudnék odakint akkor sem kapirgálni, ha lenne hozzá hangulatom. De valamelyik nap már meglestem a hóvirágokat, a fagy előtt még kibújtak a földből és lehetett látni a bimbójukat. és ha ilyet látok, akkor mindig arra gondolok, hogy hamarosan itt a tavasz. Aztán lehet csodálni a virágokat, utána szidni a nyári nagy meleget, aztán az őszi lombhullást, majd a hideget, és aztán kezdődik minden előről. Csak érje meg az ember!
Tegnap vásárlás közben összefutottam a szemész doktornőmmel. Örültem, hogy láttam őket a férjével együtt, de ilyenkor mindig eszembe jut a szemem. Nem mintha máskor nem jutna eszembe,mert sajnos nem lehet megfeledkezni róla. Érzékelem reggeltől estig, éjszaka csak azért nem, mert alszom. Rengeteg műkönnyet elhasználtam már, miközben tudom, hogy az csak tüneti kezelés, soha nem lesz már tökéletes a szemem. És nem panaszkodhatok, mert látok vele. Tudok írni, olvasni, kötni, főzni. Sok dologban csak akkor vagyok biztos, ha megfogom, tapogatom. Még így is előfordul, hogy egy pillanatnyi kihagyás miatt melléöntök valamit a pohárnak. Néha úgy érzem, hogy a térlátásom nem teljes, de nem ezt nem tudom úgy leírni, hogy elmagyarázzam az orvosnak. Majd biztosan annak is eljön az ideje.
Két ünnep között volt egy kedves találkozóm egy régi kolléganőmmel. Mindig örülök a vele való találkozásnak, és nem csak azért, mert úgy tűnik, hogy fölötte megállt az idő (nem mai csirke). Most is nagyom kellemes órákat töltöttünk együtt, de búcsúzáskor azt mondta, hogy nem tud megbarátkozni az öregedés gondolatával, tényével. És ha belegondol az ember, gyerekkorában egy ötven fölötti ember már öregember volt a számára, most pedig vérig sértődne, ha őt ezzel a jelzővel illetnék. Ő az öregedés gondolatával nem tud megbarátkozni, én azzal, hogy az agyvérzésem után 180 fokos fordulatot vett az életem. És már soha nem kapom vissza a régi énemet, tornázhatok bármennyit a mozgásomon akkor is látható lesz, a súlyom miatti megjegyzéseket nekem kell hallgatnom, a beszédemet egyre kevésbé értik (mindenkivel telefonon kéne beszélnem), és nem látok semmi megoldást arra, hogy tovább javuljak. És mindeközben örülök, hogy élek! Tehát fel a fejjel (ezt magamnak szoktam mondogatni, amikor kicsit elszontyolodok)! És mindenkinek mégegyszer boldogabb új évet, mint a tavalyi volt!
Megyek kötni...
