Még anno (no nem amikor elkezdtem blogot írni, hanem amikor már a maradék agyamat is használtam az agyműtét és az agyvérzés után)megfogadtam, hogy indulatból nem ülök le írni, megvárom amíg lenyugszanak a kedélyek. Ennek legfőbb oka, hogy nem szeretnék senkit megbántani ok nélkül, hisz mindenkinek vannak rossz napjai.
Most is már napok óta halogatom az írást, mert mindig azt hiszem, hogy csak én látom rosszul a dolgokat, vagy én vagyok túlérzékeny. Aki már benne van tudja, aki még előtte áll jobb ha felkészül rá: ha nyugdíjas vagy, egész nap együtt vagy életed párjával. Ez nem is olyan egyszerű, mint előszörre tűnik. Ennyi idős korára mindenkinek kialakulnak saját rutinjai, szokásai, elvárásai. Fiatalon még mindent elnéz az ember, mert tombol a szerelem, tombolnak a hormonok. De mire nyugdíjba mész már sok-sok évet leéltetek együtt, felnőttek a gyerekek, és mindenki ragaszkodik a saját rigolyáihoz.Az az igazság, hogy más ezt tudni és más benne lenni. Ez persze idő kérdése csupán. Az én nyavalygásomat inkább a férfi klimax okozza. A nőtől elvárják a férfiak, hogy ezt a számukra is nehéz időszakot ha lehet szinte észrevétlenül vészeljék át. Ha mégis valami panasz elhangzik nagyon hamar kész a válasz: klimaxolsz. Miért gondolják a férfiak azt, hogy ők kimaradnak ebből a földi jóból? (Nem vagyunk mi irigyek.) Nem maradnak ki, csak letagadják. Azt hiszik, hogy ők mindig fiatal, csinos, feszes Adoniszok. Aztán néha tükörbe néznek, gondolkodnak és elviselhetetlenek lesznek. Ja, és persze mindig nekik van igazuk. Pedig elhiheti akárki én is szívesebben lennék harmincéves, és a fenének sem hiányzott az agyvérzés. Dehát ezt dobta a gép, mit csináljak. És akkor én még ne is panaszkodjak, vannak akik sokkal rosszabbul jártak.Szinte naplónak használom az internetet, el tudom látni magam, jövök-megyek. És megértem a nyugdíjaskort!
Jó lenne, ha csak ez lenne a gondom. Már egy ideje egyre többször fáj a jobb szemem a csepegtetés ellenére. Nyüglődhetek én ettől is! Beteg a szemész doktornő, akihez járok. Remélem hamarosan meggyógyul és sikerül időpontot kérnem hozzá. Persze ez kevés az üdvösséghez, valami jó gyógymód is kell, hogy elviselhetőek legyenek a dolgok. Irigy vagyok. Irigylem azokat, aki úgy néznek a világba, hogy azt sem veszik észre, hogy szemük van. A régi életemből ezt szeretném leginkább és azt, hogy önállóan szabadon tudjak közlekedni.
Február közepe van, addig nem nagyon volt részünk télben, most meg már nem is kell. Tavaszt akarok! Ehhez képest napok óta esik az eső, kint a kertben áll a talajvíz, a kút tele van, és hiába nézegetem naponta a kora tavaszi virágokat, nincs nekik napsütés, hogy kinyíljanak. Közben a hóvirágok meg szép lassan, csöndben elnyílnak. Azt hiszem érezni, hogy nagyon várom már a tavaszt! És most mi van? Az eső már elállt, de fúj a szél! Szerintem nem is akárhogy, mert minden szélrohamnál úgy érzem, hogy az idegeimen táncol. Pedig ez csak a hidegfront!
Jövő héten megyünk egy gyógytornászhoz. Bízzak a csodában...
