Esik az eső. Hajnal óta folyamatosan kisebb-nagyobb intezitással. Én meg már nagyon kezdem unni. Hosszú volt a tél, végre elkezdtek nyílni a kertben a virágok, lenne kedvem motyorogni és akkor a lakásból sem lehet kilépni. Pedig az elhúzódó depressziómnak jót tenne egy kis napsütés.Na meg, kedvem is lenne kicsit dolgozgatni odakint, beszélgetni a kutyával, hallgatni a madarak énekét. Ehelyett hallgathatom, hogy a weluxablakot veri az eső.De ez csak kis intermezzo.
Biztosan a depim hoz elő negatív gondolatokat, és attól vannak alvászavaraim is. De lassan jön a tavasz!
Már hetek óta nagyon változékony, frontokkal megtűzdelt idő van. Gyakran szédülök, feszít, fáj a fejem, ingadozik a vérnyomásom, a kettőslátásomról nem is beszélek. A levertséget, fáradékonyságot pedig a tavaszi fáradtság rovására írom. Tehát, tuljadonképpen nincs is semmi bajom, csak erősen frontérzékeny vagyok és itört rajtam a tavaszi fáradtság.
Tudom, hogy miután kicsit magamhoz tértem az agyvérzésemből megfogadtam, hogy nem idegesítem magam olyanon, amin nem tudok változtatni. Ezt úgy megígéri magának az ember, de ilyenkor elfeledkezik arról, hogy vannak a környezetében is. Mindenki pedig nem úgy látja a világot, mint ő. Aki átéltek már életükben valami nagy lelki, fizikai, egészségügyi katarzist, azok más szemmel nézik a világot. Más lesz nekik fontos, máshova kerülnek a hangsúlyok. Amúgy is nagyon sokféle ember van (még jó, hogy nem vagyunk egyformák!), hát még ha közbejönnek ilyen jellemváltoztató dolgok is. Biztosan megvan mindenkinek a maga baja, és azt tekinti a világon a legfontosabbnak. Vannak, akik egy nagyobb próbatételt egy leküzdendő feladatnak tekintenek, és igyekeznek saját tudásuk szerint megoldani. Nekik dolguk van, nem érnek rá siránkozni, panaszkodni. Aztán vannak a mindenhez negatívan állók, akik mindenben csak a hibát keresik. Na meg, sikítófrászt hoznak mindenkire a környezetükben. Isten mentsen meg mindenkit attól, hogy egy ilyennel hozza össze a sors. Ők aztán tudnak panaszkodni, sajnáltatni magukat. Lehet, hogy nem is tudatosan! Egy ismerősöm panaszkodott nemrég, hogy egy idősebb hozzátartozóját gondozza mostanában, akinek minden azonnal kell és semmi nem jó. Nagyon nehéz lehet, egy ilyen emberrel együtt élni. Naponta rá kell jönnöm arra, hogy milyen szerencsések vagyunk. Eddig elkerültek bennünket a nagy bajok (erről mondjuk családtagjaimnak más lenne a véleményük!), jövünk-megyünk, veszekszünk. Éljük az életünket. Na, mondjuk az évek számának növekedésével nehezen tudok megbarátkozni, és az is eléggé megvisel, hogy fizikailag is kevesebbet bírok már. Az idei volt az első születésnapom, amikor nem igazán tudtam örülni. (Tudom, volt egy, amit végigbőgtem, de az több, mint húsz évvel ezelőtt volt. Milyen boldog lennék, ha most annyi idős lehetnék!) Biztosan eljön annak is az ideje, hogy az ember annyi idősnek érezze magát, amennyit az éveinek száma mutat. Lehet, hogy ehhez unoka kell?
Nem várom a holnapi havazást...
