Az elmúlt napok, hetek zsúfolt, eseménydús pörgésében szinte el is feledkeztem új életem 8. születésnapjáról ( a családtagjaim nem!) Persze volt családi összeröffenés, köszöntés, gyertya, miegymás.
8 év. Iszonyú hosszú idő! Még most is, pedig most már repül az idő. Most volt Karácsony és szinte megint itt a következő. Egy-egy ilyen születésnap nagyon jó alkalom arra, hogy az ember visszatekintsen az eltelt időre. Nagyon mélyről sikerült felállnom, és nagyon sok energiámba telt. Még a hozzám közelállók sem igazán tudják, hogy mennyit dolgoztam azért, hogy elérjem a jelenlegi állapotomat. Mondhatom, nem adták ingyen. Mostanában már eljutottam oda, hogy nem akarok azért harcolni, hogy valami tökéletesebb legyen. Meghallgatom, hogy aprókat lépek, de már nem tud meghatni, örülök, hogy járni tudok. Táncikálva megyek, ez zavar, mert mindig úgy nézek ki, mint aki be van bombázva. Széles alapon járok, de sem ezen, sem a táncikáláson nem akarok és nem is tudok változtatni. Széles alapon tanultam meg újra járni, mert azt éreztem biztonságosnak. De én időnként úgy érzem, hogy emiatt csak az kritizálhat, aki valamilyen okból felnőttként kénytelen volt újra megtanulni járni. Időnként már nagyon biztonságosnak érzem a mozgásomat, ilyenkor szoktam akkorákat esni, mint az ólajtó (mint például tegnap). Ilyenkor nem tudok mást csinálni, mint örülök, hogy nem sérültem meg és néhány napig óvatosabb vagyok. Lóg a szemhéjam, de engem sokkal jobban zavar a kettőslátásom, vagy a szemszárasságom és egyéb szemészeti panaszaim. Lassabb vagyok, de ez már a koromból is adódik. Nem tudok biciklizni, mert nem tudok egyensúlyozni. Félek egyedül járni az utcán, mert nem érzem biztonságosnak a mozgásomat. Tudom, hogy borzalmasan nézek ki, amikor ferde képpel, nyitott szájjal bámulok a világba, de nem írhatom ki a homlokomra, hogy mi történt velem.
Sok minden megváltozott nyolc évvel ezelőtt. Az ember vagy tudomásul veszi és megpróbál javítani a dolgokon, vagy beleőrül. A kiszolgáltatottság borzalmas érzés és rettenetesen nagy teher. Én nagy részét tudattalanul éltem át, de nagyon sokáig rémálmaim voltak, ha eszembe jutottak emlékképek. A mai napig nyomasztó hatása van egy-egy emléknek. Nem volt könnyű az elmúlt nyolc év, főleg az első néhány. Most már az is boldoggá tesz, hogy "egészséges" emberek közé megyek tornázni!
Most megyek megcsodálni a tavasszal nyíló virágaimat...
