Félreértés ne essék, engem nem kergettek gyerekkoromban az asztal körül, ha nem akartam mindenáron a tengerhez menni. Sőt! Már jócskán felnőtt voltam, sőt túl voltunk a Délszláv háborún is, amikor először eljutottam a tengerhez. És mondhatom: szerelem volt az első látásra. És nem a fürdés lehetősége, a napozás miatt, hanem a víz látványa miatt. Az én nagy vágyam: ülni és nézni ki a fejemből a végtelen vízre. És hallgatni a víz hangját, ahogy hozzácsapódik a parthoz.
Ez a két nagy vágyam volt az egyik oka, hogy mindig igyekeztünk parti apartmant keresni. Betegségem után is igyekezett a férjem ezt az álmomat kielégíteni, megspékelve azzal, hogy sima úton megközelíthető part és lassan mélyülő víz legyen. Azért nagyon erős félelem maradt bennem, három-négy nap is kellett ahhoz, hogy fel merjek feküdni a vízre. De a tenger látványa utáni olthatatlan vágy megmaradt.
Életem egyik maradandó élménye, mikor még előző életemben a tulaj motorcsónakkal kivitt bennünket a nyílt vízre! Aki soha nem élte át, annak nem mond semmit, aki pedig nagy óceánjárókhoz szokott annak ez semmiség. Nekem nagy élmény volt!
Aztán a tavalyi tengeri nyaralás kimaradt valamiért. Én már kezdtem beletörődni, hogy idén sem fogom látni a tengert, sőt sohamár. És akkor jött a meglepetés!
A fiúk megszervezték nekem a nyaralást! Foglaltak egy szuper apartmant és elvitek bennünket. Öt nap volt csak és utószezonban, de maga volt a csoda. Csend, (ott is elkezdődött az iskola), tenger, nyugalom, jó idő. A két fiam vezetett, így Apjukat ettől is megkímélték. (Azért bevallom, hazafele már sok volt a nyolc órás autóút.) Aminek nagyon örültem, és amiért nem lehetek elég hálás a sorsnak: ennyi idősen is eljöttek velünk a fiúk egy közös nyaralásra, hogy mi jól érezzük magunkat. Köszönöm! Nem tudom mit hoz még a hátralévő élet, mindenesetre én lélekben búcsút vetem a tengertől. Nem győzök elég hálás lenni, hogy részese lehettem.
Most már csak unoka hiányzik a boldogsághoz...
