"Jó kedvet adj, és semmi mást, Uram!" Napok, hetek óta Garami sorai tolakodnak a fejemben. És időnként rá kell jönnöm, hogy a jókedv sem elég,. A jókedvet megjátsza az ember, mert tudja, hogy ezt várják el tőle, mert nem akarja senki hangulatát tönkre tenni. De közben érzi, hogy ez csak álca, hogy belül nem így érez.
Nem szoktam én ennyire magam alatt lenni. Depimet nem foghatom az időre, bár ezek a naponta változó időjárási frontok is erősen megviselik az embert. Szürke, borult, hideg idő van, elég gyakran változó csapadék halmazállapottal. Ha egyszer tél van (márpedig januárban az van), akkor legyen hó, vagy hóeséssel , vagy szikrázó napsütéssel! Napok óta csak a szürke eget látom, és ha egy-két percre előbújik a nap az már örömet okoz. Teszem gépiesen a dolgomat, megfőzöm az ebédet, bevásárolok, internetezek, vasalok, de mindent csak rutinból. semmi sem okoz örömet. Ideig-óráig kikecmergek ebből az állapotból (családi összejövetel, vendégség,volt kollégák), aztán minden folytatódik. Kívülállók nem is nagyon veszik észre, de én nagyon érzem. Talán az okoz csak igazán örömet, amikor kimegyek a kertbe és a kutyával végigjárjuk, hogy tegnap óta mi mennyit nőtt. Az enyhe télnek az is egy hozadványa, hogy már nyílik a hóvirág! Na, ezért sem lehet télvégi fáradtságra hivatkozni! Még nem is volt tél és még csak január van!
Tulajdonképpen, ha jól belegondolok, Apám halála, temetése indította el bennem ezt a folyamatot. Nem tudom mennyi ideig fog tartani, de sokkal mélyebben megérintet, mint azt a külvilág felé mutatom.Ez az én magánügyem, az élet megy tovább. Mint ahogy akkor is menni fog, ha már én nem leszek.
Túl sokat foglalkoztat az elmúlás...
