Egész délelőtt hétágra sütött a nap, én pedig a konyhában dolgoztam. Mire kimentem a kertbe már beborult, és sajnos tudomásul kell venni, hogy már október vége felé járunk. Ma végre bemenekítettem a szobanövényeket( remélem még nem későn), a teleltetendő növények még kint hesselnek. Majd egyszer, ha hangulatom lesz hozzá ők is beköltöznek, addig pedig farkastörvények uralkodnak. mindkettőből, szobanövényből és átteleltetendőből is egyre kevesebb van. Már nem kapok sírógörcsöt ha valamelyik virágomat nem sikerül teleltetnem és az sem biztos, hogy tavasszal veszek helyette.
Na azért koránt sem volt olyan nyugis az elmúlt hónap, mint szerettem volna, de úgy tűnik sikerült venni az akadályokat. Szerencsésen túl vagyunk a szüreten, amitől nagyon tartottam. De erről már a múltkor regéltem.
Nem csak a koponya MR-em készült el, meglett az eredménye is, és ha lúd legyen kövér alapon kiértékeltük egy idegsebésszel is, akivel csak egy év múlva szeretnénk találkozni. Aztán megmutattam a szememet is egy szemésznek, aki mindennel meg volt elégedve, de én annyira nem a szemnyomásommal. egy kis zöldhályog az hiányozna nekem, mint ablakostótnak a hanyattesés. De ilyen elő sem fordulhat! Ilyenkor mindig eszembe jut, amit az idegsebész mesélt: Az idős betegek mindig tele vannak panasszal. Mondtam nekik, tetszettek volna fiatalon meghalni, most nem panaszkodnának. (Minden relatív.)
Apropó, erről jut eszembe. Egy hete kifogtunk egy olyan napot, amikor két ismerős temetése is volt, szinte egymás után. Maga a halál ténye is borzasztó volt, hisz mindkét általam jól ismert férfi is csak pár évvel volt idősebb nálam. Úgy éreztem kutyakötelességem leróni végtisztességem mindkét esetben és a férjem is ismerte mindkét embert, így számára is egyértelmű volt, hogy elmegyünk a temetésre. De be kell ismernem, hogy a kettő sok volt. Időben, állóképességben és idegileg is. Aznap már nem is csináltam semmit.
Itt az ősz, ki kellene takarítani a kertet. De csak kellene. Eddig olyan szép idő volt, még minden zölddel. Az aszterok már kezdenek elvirágozni és lassan rászánom magam, hogy levágjam őket. De tömegben még olyan szépek! Kiélhettem magam, az elmúlt héten lehetett tüzelni a kertben. Egy helyi rendelet szerint erre egy évben csak két alkalommal van lehetőség, és erre a hozzám hasonló pirománok nagyon készülnek. Nem a lehullott lombot égetjük el, az jó lesz a komposztba vagy elszállítja a városgazdálkodás, de egy kertben mindig gyűlik olyan anyag, amit nem teszünk a kukába, a komposztba, a zöldhulladékba, hanem úgy dönt az ember, hogy el kellene égetni.
Mostanában, miután rémálmaim miatt gyakran felébredek éjszaka, furcsa dolgokon gondolkodok néha. Nem volt az olyan régen, amikor még tátott szájjal néztük a filmeken, hogy valaki csak felemeli a telefonkagylót és tárcsáz. Náluk teljesen megszokott volt (ha valaki telefonközelbe jutott), hogy előbb vártunk a tárcsahangra és csak utána tárcsáztunk. Aztán eljött a kánaán és egyre több lakásban lett vezetékes telefon. Már nem kellet tárcsahangra várni, mert volt vonal. És kitágult a világ! De munkahelyet, ügyintézést napközben bonyolítottunk, lakást inkább estefelé hívtunk. És mindenki nagyon boldog volt! Aztán elkezdődött a mobiltelefonok kora, manapság már inkább az okostelefonoké, amik lassan átveszik a fényképezőgép és a video szerepét is. Már telefonálunk ütre-hatra és néha eszünkbe sem jut, hogy a vonal másik végén lévőt zavarhatjuk valamiben vagy kellemetlen helyzetbe hozhatjuk. És nem vagyok biztos benne, hogy ez mindig jó így. És mégis mindenki mindig így csinálja.
Megyek, folytatom amit megkezdtem...
