Az elmúlt napok izgalmai, történései mindenkivel elfeledtették, hogy tegnapelőtt volt hét éve, hogy agyvérzést kaptam, illetve sikeresen újraélesztettek. Mindenkinek sokkal fontosabb dolgai voltak, minthogy még ezzel is foglalkozzon. Amúgy is ez az én magánügyem. Hét év rengeteg idő. Akkor is hosszú idő, ha az ember csak a sima, hétköznapi életét éli. Ennyi idő alatt annyi minden történik, ha más nem változnak az évszakok, öregszenek a gyerekek. Nekem nagyon sok mindent újra meg kellett tanulnom, és nagyon sok mindenhez hozzá kellett szoknom. Nagyon nehezen emésztem meg, hogy már nem tudok önállóan jönni-menni, mindig van mellettem kísérő. De örülök, hogy megtanultam járni (mégha úgyis mintha részeg lennék), el tudom látni magam és a háztartást. Az túlzás, hogy stabilan közlekedek, de mindenkivel előfordul, hogy megbotlik vagy elesik. A férjem szerint nem tudok esni, de mindig igyekszem, hogy a fejemet ne üssem be, van annak amúgy is elég baja. Nem minden tökéletes, vannak hiányosságok, de én úgy érzem, hogy kihoztam magamból mindent, amit lehetett. Ennyi volt! Megnézném én magamnak azt a férfit, aki hét évvel egy történés után még dolgozna azon, hogy valami is javuljon. Nehéz volt elfogadni, hogy sok minden megváltozott egyik napról a másikra, de tudomásul kellett venni. Nem mondom, hogy nincsenek hullámvölgyek, néha nagyon neki tudok keseredni, de nem tudom megváltoztatni a dolgokat. Ahhoz, hogy hosszútávon ne legyél depressziós, az is kell, hogy örülni tudj kis dolgoknak is. Most például annak, hogy egy ideje már vége lett a télnek. Bár azt hittem, hogy jön a tavasz, de szinte egyik napról a másikra nyár lett. A családiháznak az én számomra nagyon sok előnye van: bármikor ki lehet menni a szabadba, akár pár percre is. Énekelnek a madarak. Lehet motyorogni, lesni a fű növését. Hosszú volt a tél, amikor nem csak a hideg miatt, de több időt töltött az ember a házban. A rövid nappalok és hosszú esték sem igazán tettek jót az ember lelkének. Most végre süt a nap, napról napra színesedik a kert a nyíló virágoktól, hallgatjuk a rigók énekét. És személyes sértésnek veszünk minden hidegfrontot. Most éppen megint amiatt szenvedek, de nem bír megeredni az eső, estefelé megint locsolhatok, mert olyan száraz minden. Miközben a böjti szelek már hetek óta szinte megállás nélkül fújnak! Vigasztálásképpen időnként megcsodálom a virágzó meggy illetve cseresznyefánkat.
Örülök, hogy megértem az egyik fiam esküvőjét, és ott is tudtam lenni. Nagyon bízom benne, hogy ez így lesz a másik fiamnál is, és a nagyszülők is szintén ott lesznek. Mert az nem kis dolog. (Nem ördögtől való az, hogy a fiatalok szervezik az esküvőjüket, hisz így olyan lesz amilyet szeretnének. Arról nem is beszélve, hogy a korosodó szüleik válláról ezzel mekkora terhet vesznek le. Nekik az is elég, hogy saját magukról gondoskodjanak.) Sokáig éljen az ifjú pár!
A hetedik te magad légy...
