Minden jónak vége szakad egyszer.A szabadság után megint elkezdődtek a dolgos hétköznapok.Semmi idő alatt elmúlt még a szabadság illúziója is. Hiába kevesebb a munkanapok száma a héten, még így is sok!
Nyűgös vagyok nagyon! És odakint fúj a szél már hajnal óta. Még a rekettyésben is hideg van.Pedig május vége van és az ember melegségre vágyik. Hát ez az amire még várni kell egy ideig.Az egyetlen ami vigasztal, hogy már elkezdett érni az eper. Pár napja kora esti műsor az eper leszedése. Aztán a megevése. Nagyon szeretem az epret!
Sokszor gondoltam rá és sok embernek el is mondtam, hogy annak idején, ha nem családi házban laktunk volna, akkor én még most is feküdnék valahol egy ágyban. Nem lett volna motiváció, hogy felkeljek, mozogjak.Így viszont ha hallgatni akartam a rigók vagy más madarak énekét fel kellet kelnem az ágyból, ki kellett menni a teraszra. Emlékszem, hogy annak idején ettől el is fáradtam rendesen, örültem, hogy segítséggel le tudtam ülni a hintaágyra. Akkor voltam jó kislány. Ha leültettek valahova, akkor ott maradtam. Hálás voltam minden segítségért, de egyre többet akartam. Meg kellett nézni, hogy mi nő a kertben, és mi merre meddig hány óra. Nagyon jó, hogy mindez már a múlté.Most már egyedül is ki merek menni a kertbe, de még sok mindent nem merek megcsinálni. A kert, a virágok ápolása, pátyolgatása ad és adott erőt, hogy egyre többet tudjak mozogni, tötymörögni.
Az elmúlt három évben nagyon sok energiáját felemésztettem a családomnak. Állandó felügyeletet igényeltem. Ezt volt a legnehezebb megszoknom, elég régóta felnőtt vagyok már.Nagyon jó érzés, hogy mostanában időnként már a férjem elfelejt folyamatosan felügyelni rám. Ilyenkor úgy érzem, most már kezdek megint önállósodni.Persze ennek mindig meg van a böjtje. Előbb-utóbb rájövök, hogy sok mindent nem tudok önállóan elvégezni, segítségre van szükségem, lassú vagyok, gyenge vagyok. Nálunk az utóbbi években nagyon sok minden női munka lett. Hiába szeretném én megtenni a dolgokat, lassan tudomásul kell vennem, hogy nem tudom. Akkor sem, ha nincsenek frontok, nem nyom a fejem. Sokkal körültekintőbben kell mozognom, hogy minden úgy sikerüljön ahogy szeretném, ne essek el. Az irányváltoztatások még mindig megviselnek, nagyon kell vigyáznom. Már három éve gyakorlom a négyfokozatú megfordulást, de ha nem figyelek tudatosan, akkor még mindig azt,hiszem, hogy a régi életemben vagyok. A széles alapon járást már megszoktam, és már azon is túl tettem magam, hogy részeg embernek néznek. Én már annak is örülök, hogy járni tudok! Mindig ezt kommunikálom kifele, de az az igazság, hogy igenis érdekel és zavar. Szerintem ez teljesen normális, mindenkit zavarna néhány ilyen "apróság".
Ha világéletedben olyan helyen dolgoztál ahol emberekkel találkoztál, és elég sokáig éltél, akkor egy idő után nagyon sok ismerősöd van. Most már rájöttem, hogy ez nem mindig jó. Ötven felett már szinte mindenkinek van valami kehéje.Amikor ismerősök mesélik saját egészségügyi kálváriájukat, akkor mindig úgy érzem, hogy az én bajom nem is olyan nagy. Persze, mindenkinek a saját baja a legnagyobb.Azért megérne egy tanulmányt, hogy ki hogyan dolgozza fel, éli meg saját betegségét
Egy idő után sok mindent másként lát az ember...
