Valami már napok, sőt lassan már hetek óta nem hagy nyugodni.
Nem igazán értek egyet azzal, hogyha valaki beteg, miért kell titkolni, hogy mi a baja.Tudom, hogy attól félnek, hogy a rokonok, ismerősök elítélik, megbélyegzik ezért. Pedig higgyétek el, senki nem áll sorba semmilyen nyavalyáért. A legtöbb esetben magát a beteget rázza meg a hír legjobban. Neki kell megküzdenie a kórral, elviselnie a hátrányokat, ja és a tudatot. Ilyenkor mindenkinek szüksége van egy kis plusz támogatásra, segítségre. Nem sajnálkozásra, hanem segítségre. Tudom miről beszélek, mert sajnos átestem már egy-s máson. Nagyon jól esett, hogy a családom mellettem áll, drukkol a felépülésemért és mindig számíthatok rájuk.
Sajnos korunkban egyre több nyavalya kerül képbe, és az orvosok egyre többet tudnak meggyógyítani. (Már ha akad orvos!). Szerintem régen is volt nagyon sok betegség, csak akkor még nem diagnosztizálták. (Soha nem mondták ki nagyanyámra, hogy diabeteszes, pedig a tünetei alapján ma azt mondanák rá.) Régen nem küldték laborba, röntgenre, MR-re a beteget. A háziorvos próbálta meggyógyítani. Ha sikerült csodadoktor volt, ha nem hát akkor belenyugodtak Isten akaratába.
Ma már nagyon sok helyen lehetőség van kiegészítő vizsgálatokra, és az életkor is kitolódik. Így aztán egyre több emberről derül ki ilyen-olyan nyavalya. És ilyenkor nő meg a hozzátartozók felelőssége is. Senkit nem lehet elítélni azért, hogy milyen életet élt, és nem szabad okolni betegségéért sem. Hogy mi egészséges és mi egészségtelen az a mi életünk során is változott már nemegyszer. Aki meg mások szerit önsorsrontó életet él, lehet, hogy annak is van valamilyen lelki oka. Nem ítélhetünk el mindenkit a saját értékrendünk alapján.
Támogassuk a rászorultakat...
