„Na végre, hogy tavasz van!” Persze ez még nem az igazi! Csak álmodozik róla az ember. Tegnapelőtt nagyon szépen sütött a nap és meleg is volt. Lehetett végre kapirgálni a kertben és egyből jobb lett az ember hangulata is. A hóvirágok lassan már el is nyílnak, alig bírják tartani a nagy fejüket. De már virágoznak a krókuszok. Ma is ki akartam menni a kertbe, sőt kétszer ki is mentem. Hiába sütött szépen a nap, de a hőmérséklet (5 fok) és a mellé társuló szél nem igen inspirált munkára. Sőt. Így aztán ebéd után pihiztem egy kicsit, aztán az előbb sétáltam, nézelődtem egy kicsit. Aztán még tekerek egy kicsit. Nem hiszem, hogy ettől egy dekát is fogyok, de legalább megnyugtatom a férjem. A kert pedig nyugododtan ráér holnap, holnaputánig, hisz semmiről sincs lemaradva. Legalábbis a tavalyi képeket nézve még előbbre is vagyok.
Mindenesetre nagyon jó, hogy már egész sokáig süt a nap délután és világos van. Az emberek depresszióját nagyrészt a fény hiánya okozza (na, ugye milyen okosakat tudok mondani!). A barkafűzön már ott a gyöngysor és a szomszédokban már virágzik a mogyoró. A hagymás tavaszi virágok (tőzike, jácint, nárcisz, tulipán) már mond kidugták a fejüket. Nem is baj, hogy még nem tudok kimenni kapirgálni, hisz napról napra nőnek, egyre felismerhetőbbek. A délutáni szemlém során már láttam a császárkorona és a díszhagyma hajtását is. Szóval előbb-utóbb tavasz lesz és nekem pedig remélem visszatér az optimizmusom.
Az a baj, hogy minél jobban távolodok az agyvérzésem időpontjától, annál többet tudok meg a betegségemről. És ez nem mindig tölt el jókedvvel. Sőt ezek okozzák a negatív gondolataimat is. Mostanában nehezen tudok úgy viselkedni, mintha nem lenne semmi bajom. Tervezem a jövő hetet, a jövő hónapot, a jövő évet, de igazán nincs jövőképem. Valahol mélyen a tudatalattimban ott motoszkál, hogy egyik napról a másikra vége lehet mindennek. Tudom, hogy ez bárkivel bármikor előfordulhat, de akit egyszer megérintett az szerintem már nem igazán tud szabadulni a gondolattól. Minden gondomra még rájátszik a majdnem minden nap jelentkező fejfájásom. Egyelőre az időjárási frontokra fogom, de ha nem múlik akkor orvoshoz megyek. Addig meg minek idegesítsek bárkit is vele.
Csak az a gondom, ha semmi értelme a javulásnak, akkor minek törjem magam. Nem jött a héten a gyógytornász, mert beteg a kislánya, és beteg Ő maga is. A párom pedig elvárja tőlem, hogy akkor egyedül dolgozzak. De tudom, hogy Ő is az idegességét leplezi. Van elég gondja a család nő tagjaival. Még jó, hogy nekünk fiaink vannak! Jött is ma a kisebbik ebédelni. Így legalább van értelme dolgozni a konyhában. Felnőtt ember lett Ő is, a lakásfelújítás, berendezés most a legnagyobb gondja. Ami számomra most megnyugtató, hogy mindkét gyerekemnek van munkahelye és van lakása, ahol álomra hajthatja fejét. Nekem hiányoznak itthonról, de hát ez az élet rendje. És nem szólhatok egy szót sem, mert nekem megadatott, hogy láttam felnőni a gyerekeimet. Biztos, hogy az unokázás is nagyon jó dolog, azt még nem próbáltam. De mindennek eljön az ideje. És boldog lehet aki azt megéri, mert közhelyeket én is tudok puffogtatni. Az én kedvencem: az élethez kell egy kis szerencse.
Soha nem tudhatjuk meddig élünk. Azt kell boldoggá tenni, ami nekünk jutott. Csak az a baj, hogy kell egy nagy pofon az élettől, hogy tudjuk értékelni. Amíg mennek a dolgok a maguk rendje szerint, mindenki csak az anyagai javakat nézi, pedig az a legutolsó (persze azért nem árt ha van, amikor bajba kerülsz). Nem utolsó szempont a közvetlen környezeted sem, mert szükség van a lelki támogatásra is. Szerencsére ez nekem megadatott (de ez csak a bajban derült ki). Az a borzasztó, hogy nem tudhatod előre, hogyan fogsz viselkedni egy adott szituációban. A megoldásokat mindig az élet hozza, a jót is , a rosszat is. Hogy milyen volt, az csak később derül ki. Ha van később!
Hogy valami pozitív is legyen: megrendeltem az új szemüveglencséimet a születésnapomra…
