Hát, rám jár a rúd mostanában tisztességesen. Még alig hevertem ki a telihold és némi világnézeti különvélemény hatását máris különféle időjárási frontok játszanak amúgy is megtépázott idegrendszeremmel. Túl sok nekem ez a hideg-melegfront váltakozás. Napokon keresztül fájt a fejem, ami mostanában nem szokott. Fáradékony voltam, vert a víz. A férjem meg is ijedt tisztességesen. A tegnapi ebéd is úgy készült el, hogy a fiam segített befejezni.
Nekem megijedni sincs erőm. Ami a nagyobbik baj, hogy aludni sem tudok rendesen napok óta. Ettől aztán ingerült vagyok kicsit. Ma ki is akadtam a munkahelyemen kellőképpen. Egy ideje azaz érzésem, hogy néhányan átnéznek rajtam. Biztos, hogy érzékenyebb vagyok, mint előző életemben voltam, de a mai nap volt az amikor elszakadt a cérna. Miután holnap csak délutánra megyek dolgozni, csámcsoghatnak rajta rendesen. Ha a munkámra szükségük van, akkor talán joggal várhatok el némi megértést, segítséget. Tudom, hogy én akartam dolgozni, mert a javulásomhoz szükségem volt, van feladatokra. Majd megnyugszom én is, ők is. Még sok dolgom van. Én annak is örülök, hogy most itt ülök és gépelek. Lehetnék ágyban fekvő beteg, fekhetnék valami elfekvőben. Megdolgoztam én azért, hogy itt lehetek.
Előző életemben soha nem foglalkoztam az agyvérzéssel. Most, hogy túl vagyok rajta utánanéztem sok mindennek. Nem mondhatom azt, hogy minden egészséges ember tegye ezt, mert mindenkinek nyilván a saját gondja a legnagyobb. Nekem az életben maradás.
Amikor jó két éve elkezdtem írni a blogomat, akkor úgy gondoltam, hogy addig írom, amíg el nem kezdek dolgozni. Aztán mégsem úgy alakultak a dolgok! Már biztosan említettem, hogy nem alakult ki betegségtudatom (ezért is akarom még mindig megváltani a világot). A rehabon mindig azt hittem, ha hazajutok már meggyógyultam. Nem így történt, a mindennapi gondokkal még csak akkor szembesültem. Aztán azt hittem, ha elkezdek dolgozni minden visszaáll a régi kerékvágásban. Ez sem jött be! A betegség maradandó nyomokat is hagyott. Még mindig a férjem hoz-visz a munkahelyemre. A járda még mindig nagy kihívás, főleg a családi házas övezetben. Próbálom én nap mint nap tágítani a lehetőségeimet, de nem hiszem, hogy a férjem a közeljövőben egyedül útnak engedne. Marad a humor, amivel túl lehet élni a bajokat. A blogot viszont két okból írom azóta is folyamatosan. Az egyik, hogy időnként késztetést érzek az írásra, hogy kiírjam magamból a mindennapi küzdelmeimet. A másik, hogy vannak ismerőseim, akik csak innét tudnak a sorsomról.
Ígérem legközelebb vidámabb leszek…
