Ez az év is elkezdődött! Már három napot dolgoztunk is. Szerintem csak azért, hogy lassan, de biztosan lendületbe jöjjünk. A legfurcsább -egyenlőre- a korai felkelés. Bár lassan majd megint hozzá fogunk szokni. Nagyon jó volt reggelenként az ágyban lustálkodni, ebéd után nagyokat pihizni. Ezek a nagyon finom dolgok most már csak hétvégékre maradnak.
Nagyon jó volt, hogy így munkaszüneti napok táján nem esett semmi, és csak száraz, téli hideg volt. Jó nagyokat lehetett sétálni, gyalogolni. Ez több okból is jó volt nekem. Gyakoroltam a járást, megvolt a napi mozgásom és még a kondim is javult. Szerencsére már sokkal biztosabban járok, stabilabb vagyok, nem akarok mindig hanyatt esni, igyekszem kevesebbet „táncikálni”. A férjem hagy szabadon közlekedni, csak ott van mellettem, ha segítségre lenne szükségem. Le merek lépni a járdaszegélyről és fel merek lépni. A hosszú séták után szerencsére nem lettem piszkálva torna miatt, de el is fáradtam rendesen. Sokkal szórakoztatóbb egy járdán vagy úton menni, mint az elliptikus trénert nyúzni fent a szobában. Már csak azért is, mert már olyan nagy lány lettem, hogy séta közben már nézelődöm is. Régebben ha gyalogoltam, akkor csak arra tudtam koncentrálni, ha valamit meg akartam nézni, akkor meg kellet állnom. Ehhez képest már fejlődés a bambulászás és újra kitágul a világ. Ha gyalog vagy kocsival mész csak fejmagasságban nézel és ha kicsit felemeled a tekintetedet mag fogsz lepődni, hogy mennyi új dolgot látsz. És ehhez nem kell túlesned egy agyvérzésen! Csak a napi taposómalom mellett már nincs időnk, energiánk észrevenni a szépet.
Ami az elmúlt két és fél évben történt velem, az jócskán lelassította az életemet. Ez az elején nagyon zavart, de meg vannak ennek is a szépségei. Sokkal kevesebb dolgon idegeskedek, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy még tudatosan is rövidítsük. Próbálok több időt szánni magamra, de ez nem mindig sikerül. Észre veszek apróságokat is, amik örömet okoznak, mert soha nem tudhatod, hogy meddig élvezed. Könnyű nekem, mert én átestem valamin. Elég baj az, hogy ilyen nagy pofon kell az embernek ahhoz, hogy kicsit másképp lássa a világot. Mindig csak többet, jobbat, szebbet akarunk, meg akarunk felelni a környezetünknek és közben nem vesszük észre, hogy mit veszítünk. Akivel nem történt valami hasonló nagy katasztrófa az nem tudja miről beszélek, mert sajnos a rossz dolgokat is meg kell tapasztalni. Én sajnos már tudom. És nagyon kell vigyáznom magamra, ha még az unokákat is (akik egyelőre nincsenek) szeretném istápolni! Persze tudom, hogy ehhez a vigyázás kevés, hisz az agydaganat és az agyvérzés sem volt betervezve. A dolgok maguktól alakultak így, és ezen senki nem tud változtatni.
Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk…
