Örülök minden informatikai újításnak, főleg ha jól megszívom. Persze lehet, hogy ez is csak az én hibám.
Tulajdonképpen hetek óta rossz a kedvem. Nem vagyok depressziós, csak nem vagyok happy. Persze minden jóra fordul majd. Mindig nyomott, feszült vagyok, amikor idegsebészeti kontrollokra megyek.
Anno, amikor az agyvérzésem után az Amerikai úti Idegsebészeten és a fehérvári kórházban a túlélésem volt a cél, arra nem nagyon emlékszem. Nem csak azért, mert altattak, hanem csak. Az orvosok, ápolók tudatosan, én kevésbé tudatosan, de küzdöttünk az életemért. A nyomott hangulatomba belejátszik az ősz is. Nem szeretem a hideg, párás időt.
Az első igazi emlékeim a rehabilitációról vannak, ahol minden erőmmel megpróbáltam elérni, hogy legalább kicsit hasonlítsak arra, aki előző életemben voltam. És nem csak a humoromban. Persze, akármennyit dolgoztam (így utólag már belátom), esélyem sem volt rá, hogy az legyek aki voltam. Aztán amikor hazajöttem hosszú idő után, még egy évet dolgoztam keményen végig, hogy javuljon az állapotom. Ebben nagyon nagy segítséget nyújtottak nekem a fiaim és a férjem.
Már egy éve visszamentem dolgozni a régi munkahelyemre. Aki bármilyen okból, rövidebb-hosszabb időre kikerült a „munka világa”-ból, az tudja milyen megterhelő tud lenni újra dolgozni. Alkalmazkodni mindenkihez, megfelelni mindenki elvárásának. Ez még egy egészséges embernek is sok, nem egy kemény agyvérzés után. Az első időkben nagyon elfáradtam, nagyon sok energiámba került, hogy minden sikerüljön (legalább is remélem). Aztán meg kellett felelni az itthoni elvárásoknak is. És mindezek mellett még a saját állapotom javításán is dolgoznom kellett. Most már sokkal stabilabb vagyok, de még mindig nagyon sok hiányosság van.
Ennyi nyavalya mellett nem csoda, hogy nem sok időm maradt a saját bajaimon nyavalyogni. De egy idő után, már kezdi azt érezni az ember, hogy már megy a napi rutin. Még sok minden nem tökéletes, de már jut erő másra is. Például arra, hogy azon gondolkodjak, mi minden veszítettem. Néha nagyon el tudok keseregni azon, hogy mi mindent nem fogok tudni már soha többé megcsinálni. Nem azért, mert nem próbálkozom vele, hanem, mert egyszerűen képtelen vagyok rá. Próbálkozhatok, de nem minden tartozik a „tanulható” kategóriába, van amit örökre elvesztettem. Néha arra gondolok, jobb is, hogy csak lassan, részletekben mondják el nekem mi minden történt velem. Lehet, hogy ha tudom milyen nagy a baj, nem lett volna erőm ennyit elérni.
Tegnap meghozták a tűzifát. A kényelmes ember „konyhakész”-re kéri, így könnyebb a helyére rakni is. Ha előző életemben azt mondják, hogy hordjam a fát a helyére, lehet, hogy megsértődtem volna. Most örültem, hogy tudtam segíteni, még ha ma van is egy kis izomlázam. Jóleső izomlázam. Sőt a fahordás végén még összesöpörtem a hulladékot a térkőről a lehullott falevelekkel együtt. A férjem belerakta a talicskába és (új életemben először) eltoltam a talicskát a komposztgödörig, kiborítottam és visszatoltam a helyére. Bármennyire is elfáradtam, büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni.
Úgy hogy, lesz ez még jobb is…
