Nem csodálkozom, hogy egyáltalán nincs csodaváró hangulatom. Odakint virágzik az ibolya, a kankalin, kibujt a hóvirág, és pár perce már az eső is esik. Nem a hó! Mert attól még lehet, hogy némi adventi hangulatom is lenne.
Tudom, hogy tegnapelőtt volt Mikulás, aki remélem senkinek nem vitt virgácsot! A Miklósoknak pedig így utólag is boldog névnapot kívánok.
A tegnapi nap volt az én karácsonyi ajándékom. Egyedül voltam itthon, és igyekeztem is kihasználni az alkalmat. Tegnap végre megsütöttem az idei mézeskalács adagomat úgy, hogy közben nem kellett hallgatnom, hogy térdig járunk a mézeskalácsban. Persze a projektnem még nincs vége, mert a díszítés még hátra van. Az sem kis munka, de majd esténként meglesz. Rómét sem egy nap alatt építették! Akik eddig még kaptak ajándékba a mézeskalácsomból mind dicsérték. (Nem is mertek volna mást mondani!) A tojásfehérjés írókázás után jön a cukorkagyöngyökkel történő díszítés, ettől lest olyan pepecs, hosszadalmas meló. És már előre hallom,, hogy térdig járunk az általam lepotyogtatott dekorcukorkákban. (Sajnos az olyan, akkor is elpattog, ha nem akarom.) Szóval a férfiúi méltatlankodást sehogy sem sikerül megúsznom. De a lakásban most már "karácsonyi" illat van, és előbb-utóbb a díszek is előkerülnek. (Mindenesetre új életemben majd olyan férfit szeretnék, ha van ilyen, aki szereti a karácsonyi ünnepvárást, készülődést.) Ja, és tegnap a sütögetés után még megcsináltam a bejárat elé a grincset is, mert így hamarabb megvolt. Na, azt nem mondom, hogy egyedül könnyű volt.
Hogy ne legyen egyszerű az élet a Mikulás hozott nekem egy kis betegséget is. Nem katasztrófa, én már voltam bárányhimlős, halvány lila fogalmam sincs, hogy mitől aktiválta magát a vírus.Minden kellemetlenségével együtt túl fogom élni, a rá kapott gyógyszer mellékhatásai jobban megviselnek. Ami a lényeg, egy csütörtöki napon vettem észre az első tünetet. Az ember nem rohan minden piszlicsáré bajával azonnal orvoshoz. Pénteken várakozó álláspontra helyezkedtem, egy lázmérővel felszerelkezve. És persze megguglizva mindent. Hétvégén némi kiütéssel nem megyünk ügyeletre, hogy még sok minden mást is összeszedjünk. (Szerencsére nem voltak nagy fájdalmaim.) Tehát hétfőn kerestem fel a háziorvost, aki szerint már pénteken el kellet volna mennem orvoshoz, hogy minél előbb elkezdődhessen a terápia. De, én nem tudhatom, milyen súlyos a nyavalyám, orvoshoz a legvégső esetben. A másik, én itt városban élek, egyenlőre jó háziorvosi ellátással, de mi van azzal, aki kis faluban él, és lehet, hogy csak hetente egyszer van orvos. Ő mit csináljon? Vagy gyógyítsa meg magát mindenki az internetről? De él még egy korosztály, akik soha nem használtak számítógépet, viszont már koruk miatt is szükségük van orvosi ellátásra. Nekik marad a betegváró, mint napi program?
Nem csak a fentiek kapcsán jutott eszembe, de mostanában gyakran bevillan, hogy amikor fiatalabbak voltunk milyen könnyen és hamar kritizáltuk az idősebbeket. Aztán teltek az évek, korosodtunk, és most már be kell vallanunk, hogy lassabbodunk, ingerlékenyebbek vagyunk, időnként a legnagyobb jóindulattal is, de hibázunk. Nehéz tudomásul venni, de már nem vagyunk fiatalok, még ha időnként úgy is érezzük. Saját magunknak a legnehezebb bevallani a tényt, de azért tudomásul kell vennünk, hogy elszaladt mellettünk az idő, és időnként vannak dolgok, amikben a fiaink segítségét kell kérnünk. Én azzal szoktam vigasztalni magam, hogy de megértem. Egyre többször jut eszembe, hogy szegény Apám és a szintén 90 éves Apósom szokta mondogatni: majd megtudjátok, ha ideértek. Attól tartok, minket ez a veszély már nem fenyeget.
Megyek, vár a mézeskalács és a mandula...
