Hosszú ideje nem jelentkeztem már, mert nem akartam senkit terhelni összes depressziómmal.
Tudom, hogy nyolc évvel ezelőtt megfogadtam, hogy nem idegesítem magam semmin, amin nem tudok változtatni. Ehhez szeretném is tartani magam, csakhát az ember társas lény. És a szűk környezetén kívül is vannak emberek, akiknek van véleményük. Miután bennem nagyon-nagy a megfelelési kényszer, sokszor kerülök kellemetlen helyzetbe. Megbántani senkit nem akarok, mert az nem az én világom, így hát nagyon sokszor őrlődöm magamban. Lehet, hogy van olyan, aki azt mondja, hogy el kell küldeni az illetőt bárhova. De előttem mindig az lebeg, hogy ő is ember, nem egyezhet mindenben a véleményünk, de valahogy még is a tudtára kéne hozni, hogy nekem homlokegyenest más a véleményem dolgokról. És mielőtt valaki félreérti: nem vagyok megalkuvó! Meg van a saját véleményem dolgokról, de néha úgy érzem túl hosszú lenne elmondani és a végén azt kapnám válaszul, hogy nem lehet érteni, hogy mit mondtam. Ezért inkább marad a hallgatás és a depresszió.
Persze a rossz közérzetemhez hozzájárult az idei nyár is. Az, hogy napokig csak esett az eső, fújt a szél. Aztán egyik napról a másikra kitört a kánikula, ami aztán az én fogalmaim szerint tartós is volt. Most már biztosan tény, hogy öregszem, mert egyre nehezebben viselem a meleget, illetve a kánikulát. Meleg volt nekem már reggel, délben, este. Az volt a legrosszabb, hogy felmelegedett már a téglaépület is, és éjszaka se, hűlt le a levegő. Zavart a légkondi, zavart, hogy idebent hűvös van, ha kilépek mellbe vág a forróság. Nyűgös voltam mindenért és mindenkire.
Én személy szerint nagyon örülök, hogy ennek már vége, elviselhetőbb lett a hőmérséklet. Bár annak meg nagyon nem tudok örülni, hogy már megint itt az ősz. Épp a napokban vettem számba, hogy hány orvoshoz, hány helyre kell időpontot kérnem kontrollvizsgálatokra. És akkor örüljek, hogy nincsenek még a korral járó egyéb panaszaim, amivel mehetnék még újabb orvosokhoz, ha az egészségügy mai helyzetét ismerve találnék orvost. És akkor én még szerencsés helyzetben vagyok, mert ha minden kötél szakad még tudok mozgósítani segítséget ezen a területen. Egyenlőre.
Tegnap egy nyugdíjas búcsúztatón voltam a volt munkahelyemen. Egy régi kolléganőmnek tegnap volt az utolsó munkanapja. Negyven év munkaviszony után elment nyugdíjba, ami teljesen érthető. Ennyi munkában elöltött év után az egészségügyben ( és gondolom, mindenhol, ahol naponta emberekkel foglalkozik) annyira elhasználódik az ember, hogy legszívesebben csak nézne ki a fejéből. És a búcsúztatóval ellentétben nem a pihenés évei jönnek, hiszen az embernek annyi a dolga, és "nagymamáskodni" is kell, és "nyugdíjas, úgyis ráér". Hát nem ér rá! Nem ér rá,mert lassabban tudja elvégezni a betervezett munkát, nem ér rá, mert egész eddigi életében csak kiszolgált másokat. Most végre szeretne kicsit nyugodtan élni! De nagyon jó volt találkozni rég nem látott volt kolléganőkkel.
Most pedig megyek bámulni a tengert...
