Minden jónak vége szakad egyszer! A szabadságnak is. Két hét szabi után nagyon nehéz volt felkelni ma reggel és időben beérni a munkahelyre. Sajnos nagyon hamar eltelt ez a két hét, és hogy őszinte legyek nem sok kedvem volt újra dolgozni. De ezzel gondolom nem vagyok egyedül.
Az első hét úgy elröppent, hogy szinte észre sem vettem. Miután kiörültem magam az új gáztűzhelyemnek, és egy vendégség alatt fel is avattuk szaladtak a napok. Egy-egy bevásárlás vagy séta alkalmával el is telt a nap. Főleg, hogy olyan kánikula volt, hogy kora estig semmi kedve nem volt kimenni a szabadba az embernek. Volt nap, hogy az esti locsoláson, a pihin és az evésen kívül semmit nem csináltam.
Aztán jött a második hét. És én lubickoltam. Na nem a vízben, hanem a boldogságban! Hogy együtt voltunk mind a négyen és a kisfiam barátnője. A lelkem mélyén érzem, hogy ez volt az utolsó közös nyaralásunk. Felnőttek a fiaink, már nem a szülőkkel kell tölteniük a szabadidejüket. Ez az élet rendje. Csak ezt könnyebb mondani, mint tudomásul venni. Valószínűleg az agyvérzésemnek "köszönhetem", hogy idén még eljöttek velünk vigyázni rám. Őket biztosan jobban szórakoztatja a változatosság, de miattam sok kompromisszumot kötöttek. A horvát tengerparthoz én ragaszkodtam. Imádom a vizet, főleg a tiszta tengert, és a horvátoknál tiszta a tenger. Oda mentünk, ahol már tavaly is voltunk. Ennek több oka is volt. Egyrészt ismertük a helyet, tudtuk, hogy aprókavicsos a part és van sekélyebb, illetve lassan mélyülő része is. Tudtunk a tengeri sünökről, felkészültünk rájuk. Számomra legfontosabb volt, hogy csendes hely, nem lépnek az emberek egymásra a parton, nincsenek bérelhető napozóágyak, nem "műsor" lemenni a partra, nincs klasszikus "plázs" Viszont minden apartmannház előtt van tengerpart. És a kilátás a teraszról csodálatos, igazán jó reggelenként ott kávézni. Miután ismertem az utat(előző életemben is, ebben is megtettük már), tudtam mire számíthatok. Mégis minden alkalommal már itthon elkezdek aggódni a két hosszú alagút miatt 8már csak a klausztofróbiám miatt is), pedig tudom, hogy a második alagút után már "hamarosan" odaérünk. De aki már átélte az bizonyíthatja, majdnem 6 km egy alagútban igazán nyomasztó tud lenni. A víztől való félelem sajnos nem szűnt meg, de szakemberek szerint ez agyvérzés után teljesen természetes. Annyit már sikerült elérnem, hogy merek lebegni a vízen hanyatt- és hason fekve is. Ez az én számomra már nagy eredmény, mégha a kívülállók nem is látják annak. Bízom benn, hogy a jövőben ez még jobb lesz.
Szóval nagyon jó volt az a pár nap, kár, hogy hamar eltelt. Nagyon jó érzés volt, hogy az embert szeretettel veszik körül, olyanok társaságában van akik nagyon fontosak neki.Volt min gondolkodni a hazaúton.
Olyan idillire sikerült ez a pár sor, hogy most nem is foglalkozom a nyavalyáimmal...
