Már több, mint egy hete voltam a „Nemzeti Rehabilitációs Basz-Fasz” Bizottság előtt a „Rokkant Parkoló Kártya” miatt. Azóta sem tudom megemészteni ami ott történt. Aki valamiért oda kerül azt biztosan érte már valami nehezen megemészthető nyavalya. Ezért nem értem a mai napig, hogy miért kell még őket megalázni. Van elég bajuk az életben, nem biztos, hogy mindenkit úgy kéne kezelni, mint egy csalót! Tehát a múlt heti megjelenés mély nyomokat hagyott bennem, azóta is felforr a vérem ahányszor eszembe jut. Persze kell hozzá személyzet is, aki ezt a gyomorforgató munkát elvégzi (ahol lószar van ott ló is van). Számomra már rég nem a parkoló kártyáról szól a történet.
Ami persze rosszkor jött nekem. (Mikor jönne jól?) Még mindig a depressziós, önsajnálkozó életemet élem. Lassan rájövök, hogy miért két és fél évvel az események után. 2010-ben olyan váratlanul és gyorsan jött minden esemény, hogy nem is volt időm foglalkozni vele. Akkor nagyon erősen dolgozott bennem a gyógyulási, megfelelési vágy. Mindenáron be akartam bizonyítani magamnak és a környezetemnek, hogy tudok én még a régi lenni, és nem kell kiszolgálni. (Dehogynem!) Azóta eltelt jó két év. A mai napig nyüstöljük egymást a gyógytornásszal! Eljutottam egy szintre, sok mindent elértem a javulás terén és sok mindennek megfelelek. Aztán vannak a korlátaim. Nagyon sok mindent nem tudok megcsinálni és valószínűleg már nem is fogok. De miután az agyam nem sérült (vagy legalábbis eddig még én nem fogtam fel), ezért egyre inkább tisztában vagyok azzal, mi történt velem, hová lett a régi életem. Van időm gondolkodni sok mindenen. Ezért vagyok mostanában letörtebb, mint máskor. És ezeket a nagy gondjaimat nem segítik megoldani a munkahelyemen sem. Most már csak abban bízom, hogy sikerül rendet raknom összezavarodott lelkemben, és felülemelkednem mindennapi apró-cseprő nyavalyáimon. Nincs nekem arra időm, hogy ilyen kis vacakokon idegeskedjek, az élet nem olyan hosszú.
Hiába csökkent a hőmérséklet, és van éjszakánként már elfogadható idő, nem tudok éjszaka nyugodtan aludni. Hallgatom a kutyák ugatását, bámulom a mennyezetet, tornásztatom a szememet, de csak nem tudok elaludni. Ha végül mégis sikerül elaludnom, akkor pedig azt álmodom, hogy ébren vagyok és szeretnék elaludni. Ennél fárasztóbb álom nem hiszem, hogy van. Így hát számomra eljött az a pillanat, amikor kicsit rásegítünk az alvásra, még ha ezzel támogatjuk is a gyógyszeripart…
