Magam alatt vagyok. Nem csak a kánikula miatt. Leginkább magam miatt. Nincs semmi sikerélményem. Hacsak az nem, hogy már két reggel gyalog jöttem dolgozni. Persze, nem egyedül, a párom elkísért (szegény mehetett haza is gyalog). Délután persze már kocsival jön értem, hogy ebben a nagy melegben, napsütésben ne gyalogoljak.
Hiába tornászom minden este, és csinálom meg napról napra könnyebben a gyakorlatokat (amik az egyensúlyomat segítik és az ataxiámat oldják) nem érzem biztosabbnak a járásomat. Sőt. Egyre többet inogok és egyre több segítséget veszek igénybe. Régebben büszkeségből sem támaszkodtam meg az ajtófélfába, most meg azt veszem észre, hogy nem csak az ajtófélfát, de minden egyéb fix dolgot is megfogok, hogy stabilabbnak tűnjek. Kívülről állítólag időnként már teljesen normálisnak tűnik a járásom, de én nagyon bizonytalannak érzem.Ezért lassan tudathasadásos állapotba kerülök. Próbálok megfelelni a régi énemnek, de közben meg labilisnak érzem magam és félek. És nem foghatok mindent a hőségre. Kénytelen leszek megint nagy energiával ráállni a mozgásfejlődésre.
Megvisel a nagy meleg is. Sehol sem érzem jól magam. Egész délután csak ülök, és bámulok magam elé. Miután a számítógép is a tetőtérben van, ott is meleg van. Nyűglődöm egész délután, hogy aztán este kimenjek a kertbe. Ott sincs kedvem semmit sem csinálni. Úgyhogy, jól el vagyok magammal. Az egyetlen jó dolog, hogy nincs étvágyam és jóval kevesebbet eszek. De mire a mindennapi tornámmal végzek, már mehetek is lefeküdni, mert késő este van. És még mindig meleg! Nagyon tudnék értékelni egy éjszakai alapos zuhét. Akkor legalább egy napig a füvet sem kellene locsolni.
A járás a kisebbik rossz, ami idegesít. A másik az, hogy a férjem szerint egyre nehezebben érthető a beszédem. Akkor most mi van? Visszafejődök? Kezdjem el megint a beszédgyakorlatokat a tükör előtt? Szép nyár elé nézek!
És ezek után persze, hogy fölösleges beszélnem egyéb nyavalyáimról...
