Sűrű egy hét van mögöttem, és még nem látom az alagút végét. Tehát az előttem álló időszak sem lesz nászmenet.
Hát a munkahelyemen nem sokat voltam az elmúlt héten (sajnos). Még hétfőn délután felhívtak a Kórházból, hogy már 11-én megoperálnának. Ez először riadalommal töltött el, de később örültem, hogy hamar vége szakad legalább ezeknek a panaszaimnak. Így aztán másnap reggel a laborban kezdtünk egy vérvétellel. Utána mehettem dolgozni, amit azért élveztem, mert végre érdemi munkát végeztem, voltam valaki.
Másnap Szeged volt az úti cél és egy természetgyógyász, amit már régen beterveztünk. Két órán keresztül végeztem jógagyakorlatokat, anékül, hogy fáradtnak éreztem volna magam. Utána jött egy jó kis talpmasszás és sok-sok beszélgetés. Na, aztán hazafelé a kocsiban már egyre fáradtabb lettem, úgyhogy hazaérve egyből beestem az ágyba. Hiába, a sérvem nem akart visszamenni a helyére és most először fájt is. Így aztán a fél éjszakát a sürgősségi Osztályon töltöttük, egy sebészre várva, aki vissza tudja tuszmékolni azt ,ami nekem nem sikerült. (Az a szerencsém, hogy a nagyobbik sérvemnek tág sérvkapuja van.) Jóval éjfél után értünk haza elkínzottan, fáradtan. Nem kellett altató, csak fájdalomcsillapító. Most először örültem annak, hogy ilyen hamar megműtenek. A kardiológus már felüdülés volt. Egyrészt , mert mindent rendben talált. Másrészt, mert kiselőadást tartott arról, hogy mennyit fejlődtem tavaly óta. Ő legalább tudta értékelni a munkámat. Nem kell engem dicsérgetni, de tudomásul kell venni, hogy azért, hogy most itt tartok ahol, nagyon sokat tettem. Lehetnék még mindig fekvőbeteg, de akkor az nem én lennék. És még mindig nagyon zavar, hogy messze vagyok a régi énemtől, főleg mozgásban. Ezt tegnap megint nagyon érzékeltem amikor a fiúk dolgoztak a szőlőben a Balaton-felvidéken. Ők dolgoztak én pedig ültem a nyugágyban és néztem ki a fejemből. Amúgy meg, most a műtét előtt még az eddiginél is jobban kímélnek.
Nem akartam érzelgősre írni a mai blogomat, de gyanítom mégis az lesz. Ma délután befekszem a kórházba és holnap megoperálják a sérveimet és kiveszik az epehólyagomat. Igaza van a Szemész doktornő ismerősömnek: nem tudok meglenni Sebészek nélkül. Dehogynem, csak valamiért mostanában mindig közbejön valami. Már most nagyon félek. És nem a műtéttől, hanem az altatástól! Hiába mondja minden orvos, hogy egy agyvérzés után fél-egy év múlva már kockázat nélkül lehet altatni, én csak akkor leszek nyugodt ha a műtét után problémamentesen felébredek. Addig szorul a zabszem! A kánikula csak ráadás!
Szorítsatok értem…
