Hááát, nem egyszerű dolog dolgozni!
Én arra a munkahelyre mentem vissza dolgozni, ahonnét tizennégy hónapja eljöttem táppénzre. Mindenkit ismertem, mégis már napokkal előtte izgultam, mint egy kisiskolás. Már hajnali négy órakor ébren voltam, pedig elég lenne hatkor ébredni, most, hogy autóval visznek dolgozni. Pedig mindenki nagyon kedves hozzám! A munka, a tennivalók pedig pillanatról pillanatra jönnek elő. Már lassan megint elég egy pillantást vetnem a monitorra, hogy rájöjjek mi a hiba. (Hisz nem hülye vagyok, csak agyvérzést kaptam.) A kolléganőm, akivel most két napig dolgoztam nagyon kedves, segítőkész.
Mégis! Minden nap (3) annyira elfáradtam, hogy munka után, amikor hazavitt a párom, lefeküdtem evés nélkül aludni. A kert szemrevételezése csak ébredés után történt meg.
Tudom, még sok mindenben kell még fejlődnöm, hogy a többiekkel egyenlő értékű munkát tudjak végezni, de ebben személyes indíttatása miatt szerencsére a munkahelyi vezetőm partner. Az állóképességemet kell még nagyon fejlesztenem, hogy ne fáradjak el nagyon hamar. Ehhez sajnos idő kell! Tudomásul kell vennem, hogy már nem lehetek olyan, mint régen! (Ez a legnehezebb!) Mindenesetre megpróbálok minél több jót kihozni a dolgokból, mert nekem szükségem van társaságra, közösségre, feladatokra ahhoz, hogy gyógyuljak. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt egyenlőre a munkahelyi közösségünk próbálja megteremteni. Annak az érzése, hogy nem vagy fölösleges, a szoros napirend és a megoldandó feladatok értelmet adnak az ember életének, segítik a gyógyulási folyamatot. (Már vannak pillanatok, amikor nincs kettős látásom.)
Bízni kell a ZEMBEREK jóindulatában! (Enékül megáll az élet).
Jelenleg élvezem a hétvégét! Ezer lenne a munka, de rettenetesen meleg van. Ezért csak ebédet főzünk, pihenünk. Minden munkát (amit hajlandó vagyok elvégezni) akkorra tartogatok amikor már nincs olyan meleg. Felénk sajnos nem esik az eső, így kénytelen vagyok locsolni. Na, ezt kihagytam tegnap este, ezért aztán ma reggel pótolhattam! Hiába mondom a páromnak, hogy ezt már egyedül is meg tudom csinálni, csak kijön utánam, hogy segíteni tudjon, ha szükség lenne rá. A gaz kihúzkodása, amit már tegnap is meg akartam tenni, kora estére marad. De, bánja kánya!
Előző életemben a munka halogatásának még a gondolatától is rohamot kaptam volna, de mára már beláttam, hogy a teljesítőképességemnek is vannak határai. Illik tiszteletben tartani a test kívánságait. Amúgy meg holnap is nap lesz! Akinek meg ez nem tetszik, az elvégezheti helyettem a munkát! Punktum! Én még mindig tudok örülni annak, hogy élek!
Ennyi jutott mára, mert el kéne menni megnézni egy gyógytornászt, aki tart gyógylovaglást is az ilyen mozgásközponti sérülteknek. Bízom benne, hogy ez a mozgásforma is javítja az egyensúlyi problémáimat.
Mindenkinek nagyon köszönöm az eddigi bíztatást, blog olvasást. Ezentúl is jelentkezni fogok, mert elmesélni valóm biztosan lesz, legfeljebb az elején kevesebb időm. Majd próbálok minden feladatot megoldani. Szükségem volt/van arra, hogy kiírjam magamból a problémáimat! A blogon keresztül sikerült új ismerősöket is szereznem, de a régi nagyon kedves ismerőseimnek is nagyon köszönöm azt a sok biztatást, amit kimondatlanul is éreztem irányukból.
Én lennék a legboldogabb, ha már csak emlék lenne a betegségem, de sajnos még nagyon is része mindennapjaimnak. Egyedül sajnos még nem tudok létezni, a munkahelyemre sem tudok bemenni. De bízom abban, hogy igaza lesz a pesti Professzornak: „magának az a szerencséje, hogy fiatal még egy agyvérzéshez, és így minden esélye meg van arra, hogy nyom nélkül meggyógyuljon”.
Hát én ebben bízom…
