Már napok óta erős késztetést érzek arra, hogy írjak. De hát a nyugdíjasnak és a táppénzen lévőnek soha nincs ideje. Főleg amióta jó idő van és este nyolc óra után jövök be a kertből.
Végre túl vagyunk a meszelésen és lassan, de biztosan konszolidálódik a lakás. Ebben nagy segítségemre vannak a fiaim. Ők mindenféle él napos gondolkodás nélkül nekiállnak systematikusan takarítani. különben még mindig nagy durranat lenne nálunk, mert rá kellett jönnöm, hogy ez még nem az én műfajom.
Ezért örültek nagyon annak, hogy tegnapelőtt délelőtt elmentünk itthonról és csak éjjel jöttünk haza. Ők délután és este felügyelet nélkül tehették a dolgukat, senki nem szólt bele a munkájukba és sokat haladtak előre.
Mi pedig elmentünk Zalába. Az osztálytársaim negyven éves általános iskolai találkozót szerveztek. Én még soha nem voltam ilyenen, de most azt mondtam, hogy el kell jönnünk. (Szegény férjem pedig nem tudott mit csinálni.) Be kell, hogy valljam, nem bántam meg, nagyon jól éreztem magam. Olyan emberekkel találkoztam, akiket negyven éve nem láttam. A vacsora után indultunk haza és majdnem éjfél volt mire hazaértünk. Az igazság az, hogy nagyon elfáradtam! Nem vagyok én új életemben hozzászokva ahhoz, hogy egész nap talpon legyek, ezt még szokni kell! De szükség van ilyenekre is, mert „akit a mozdony füstje megcsapott” másként látja a világot.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért folyik össze az itthon töltött idő és miért nincsenek nagy emlékeim. Az elmúlt háromnegyed év, amit itthon töltöttem arról szól, hogy igyekeztem meggyógyulni és újra a régi lenni. Most már tudom, hogy soha nem fogom tudni folytatni az előző életemet. Egyszerűen igyekszem megtanulni járni, tudatosan látni. Engem igazán az zavar, hogy nem hihetek a szememnek. Már régóta nem keresek olyan dolgokat amiről tudom, hogy ott kellene lennie, de nem látom. Vagy segítséget kérek, vagy megkeresem holnap (ott lesz). (Két hétig kerestem egy fényképes dobozt, amit többször odébb tettem, tegnap este összeállt a kép.) Sajnos egy agyvérzés után változnak a dolgok.
Én hónapokig igyekeztem jó kislány lenni ! Minden jó volt nekem úgy, ahogy mások megcsinálták. Aztán jött a hosszú tél, amikor nem tudtál mást csinálni csak pihenni. Most már semmi sem jó nekem úgy, ahogy más csinálja, „én mindent jobban tudok”. Néha meg is kapom, hogy akkor csináljam. Emiatt elég sokat vitatkozunk itthon. Ez állítólag, már a javulás jele, de ezt a párom nehezen tudja elfogadni. Mindenesetre egyre nagyobb mozgásteret hagy nekem, már nem érzi úgy, hogy minden pillanatban a sarkamban kell lennie. Csak arra kér, hogy vigyázzak magamra. Persze gyakran kiderül, hogy csak fejben tudom megoldani a dolgokat. Szóval kezdek elviselhetetlen lenni. A párom már több, mint egy éve pátyolgat engem. Tudom, hogy ráfér egy kis pihenés…
