Miután legutóbb egy laza mozdulattal sikerült kitörölnöm az egész bejegyzést újra kellett írnom. Ez időhiány és idegbaj miatt rövidebbre sikerül, mint az első. Most megpróbálom pótolni a pótolhatatlant.
Sokszor elmondtam, leírtam már, hogy a fiaim és főleg a férjem támogatása nélkül nem sikerült volna ilyen jó eredménnyel rehabilitálódnom. Lassan már én is elhiszem, hogy nagyon messze jutottam az egy évvel ezelőtti énemhez. Tavaly ilyenkor feküdtem egy Intenzív Osztályon és csövek lógtak mindenfelé ki belőlem. A Rehabon sajnos újra meg kellett tanulnom járni. Azért elmondanám, hogy felnőtt fejjel ez nem olyan egyszerű dolog. Amikor 9-14 hónaposan megtanulunk járni az automatizmus lesz, soha nem figyelünk oda arra, hogy megyünk. Felnőtt fejjel ez már nagyon nehéz, és nagyon sok gyakorlást kíván. Az a gyógytornászom, amelyik február óta jár hozzám azt mondja, hogy azóta is nagyon sokat haladtam. Februárban még lendületből mentem, most már nagyjából tudom koordinálni a mozgásomat. Hát szépségversenyre nem mennék vele, de örülök, hogy már a kertbe is simán ki tudok menni. Nagyon sokat javítottunk a stabilitásomon, ennek köszönhetem, hogy mindig vissza tudom nyerni az elveszett egyensúlyomat is és nem esek-kelek, mint az a diagnózisomból következne.
Beszélni megtanított a logopédus és gyakorlom is nap-mint nap (a férjem nagy örömére). Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy telefonban már nem lehet megmondani a hangom után, hogy mekkora baj ért tavaly.
A tudatom az altatást kivéve tiszta. Ez áldás és átok egy személyben. Áldás, mert szinte minden régi dologra emlékszem, a fiaim gyerekkorára is. Átok, mert fel tudom fogni, hogy mekkora kár ért! Nagyon nehezen alakult ki a betegségtudatom, de most már nincs is rá szükségem, mert szeretném azt hinni, hogy egészséges vagyok. Járhattam volna sokkal rosszabbul is.
Azért el kell ismernem, hogy a gyógyulásomban nagy szerepem van nekem is. Nem fényezni akarom magam, de találkoztam nagyon sok olyan beteggel is aki nem akart meggyógyulni. Ők nem is fognak, mert nem tesznek érte semmit. Én az első pillanattól kezdve azt mondtam, hogy majd rendbe jönnek a dolgok, számomra elképzelhetetlen volt, hogy az akkori állapotom legyen a végleges. Tudtam és ma is tudom, hogy ez az egész egyszer majd csak egy rémálom lesz. Eddig is nagyon sokat tettem a gyógyulásom érdekében, de tudom, hogy még hosszú út áll előttem. Nekem még terveim vannak az életben. Minden gyógytornát, gyakorlást dumával csináltam végig, de csak azért, hogy palástoljam a nehézségeket. Inkább letagadom a fájdalmat, de nem szeretem, ha a férjem idegesen aggódik miattam. Nem lesz semmi baj, minden rendbe jön ! Legalább is én szeretem ezt hinni !
Az egyetlen dolog, ami miatt aggódom az a szemem. A látószemüvegemen már hónapok óta nem takarom le az egyik lencsémet. Meg is van a kettős látásom. Mindig azzal áltatom magam, hogy meg tudom különböztetni a két képet. Azért el kell mondanom néha furcsa dolgokat látok. Olvasáshoz, klaviatúrához még mindig szükségem van az olvasó szemüvegemre, aminek az egyik, általában a jobb lencséje le van takarva, hogy ne legyen kettő látásom. TUDOM, hogy egyszer rendbe jön a szemem és megint csak egy szemüveget kell majd használom.
Ezek nagy részét tegnap leírtam, csak a második verzióból maradtak ki.
Május második felében lejár a táppénzes jogom. Úgy tervezem, hogy még kiveszek hozzá pár nap szabadságot és június elején megpróbálok újra munkába állni. Hosszú volt az itthonlét és nem sok mindent tudtam ez idő alatt csinálni, mert nem mindig voltam olyan állapotban. Hiányzik a megszokott rutin, hiányoznak a kolléganők és hiányoznak az emberek…
Bármilyen jó is itthon, azért egy idő után ez monoton, az ember valami változatosságra vágyik. Nem lehet minden nap áruházakba menni, mert az pénzköltéssel is jár. Én az Isten pénzét is el tudnám költeni ha lehetne. Sétálni sem lehet menni minden nap, mert elfáradok a kertben. Tehát dolgoznom kell! Majd meglátjuk!
Ja, és virágzik a Császárkorona. Bimbós a Szellőrózsa és a rózsaszín Gólyaorr. Még két nap és már lesz virágzó Gyöngyvirágom is egy védett sarokban.
Minden kisdolognak örülni kell az életben..
