Sziasztok ! Nagyon hálás vagyok Nektek, hogy olvassátok a blogomat ! Elég régóta írom, de bár ne lett volna rá szükség ! Már régen írtam, mert elég sűrű hetem volt. Az elmúlt hét nagyjából a születésnapom jegyében telt el. (Voltam fodrásznál is.) Aztán kezdődött a hosszú hétvége. Ez nekem nem sokat jelent, mert amióta itthon vagyok minden nap egyforma, legfeljebb nem jön gyógytornász. De jöttek a fiaim ! És lehetett délelőttönként ebédet főzni, ebéd közben pedig hallgatni tőlük, hogy milyen kövér vagyok.
De végre megjött a TAVASZ is ! Kinyíltak a Krókuszok és a Tőzike is. Bimbós már a Nárcisz és a Jácint is. Sőt, ma délelőtt sétálni menve, a kerítés mellett virágzó Ibolyát láttam. A múlt héten olvastam, egy újságban, hogy a Krókuszok megjelenése már arra utal, hogy visszavonhatatlanul itt a tavasz. Végre! Nagyon hosszú volt a tél. Minden tavaszi hagymás virág kidugta már a fejét, élvezet naponta végigjárni a kertet. Tegnap már teljes kékségükben pompáztak a törpe Íriszek. A férfinépség pedig nekiállt a fák metszésének. Tegnap este pedig tüzeltünk is a kertben. Nekem most az a jó, hogy azt kell csak megcsinálnom amit tudok, a többi munkát pedig, amit éveken keresztül én végeztem, most elvégzi a párom. (Az az igazság, hogy szívesebben megcsinálnám a munkát, csak maradt volna ki az életemből az agyvérzés.)
Ennyit a máról, vissza a Rehab-ra, illetve a szobatársakra ! Az idős, ősz hajú nénikéről már írtam. De lett egy új közvetlen ágyszomszédom is, és engem senki sem kérdezett, hogy akarom-e. A hölgy már az Osztály lakója volt egy ideje, de akkor csak a Nővérállomástól távol volt csak szabad ágy, ahol a kevésbé korlátozott betegek volta. Hát most megkaptam én ! A hölgynek amputálták az egyik lábát, ami csak egy dolog. Pelenkázni kellett, ami szintén csak egy dolog. Július eleje volt és nagyon meleg. Az én pelenkás, féllábú szomszédasszonyom mindig kitakarózva, átlósan feküdt az ágyon, ami szintén csak egy dolog, ám elég zavaró. Emellé még volt egy nagyon mocskos szája (már bocsánat). Én eddig soha nem panaszkodtam egyetlen szomszédomra sem, de most igyekeztem szabadulni ettől a hárpiától. A személyzetből akárkinek említettem a beteg nevét csak szörnyülködött és sajnált engem. Így telt el a délután és az éjszaka meg a reggel. Mire délben feljöttem a tornateremből már át volt költöztetve a cuccom két kórteremmel hátrébb, a heverős szakaszba. (Erről sem kérdeztek meg engem.) Nekem azt mondták, hogy az itt fekvő néni leesett a heverőről és őt kellett az ágyamra fektetni, mert oda lehet oldalmagasítót tenni. Az amputált lábú beteg volt szobaszomszédai fellélegeztek, csak azt fájlalták, hogy én nem az ő szobájukba kerültem.
Nekem pedig meg kellett ismerkednem az új szobaszomszédaimmal. De jött a hétvége és én jöhettem haza. Ezek voltak a hét legjobb pillanatai. Itt is a szélső ágyra kerültem a fürdőszoba mellé. A középső ágyon egy idősebb, de szellemileg nagyon friss hölgy feküdt. A fia és a menye látogatta naponta, ők is nagyon kedvesek voltak,sokat beszélgettünk. A harmadik ágyon egy helybéli hölgy feküdt. Őt hazamenetele napján zártuk a szívünkbe. E jeles alkalomra egy pénteki napot neveztek ki az Orvosok. A Kórháztól légvonalban ötszáz méterre lakott, de betegszállítót kért. hajnalok hajnalán (öt órakor) elkezdett összepakolni, ami önmagában nem is lett volna baj, de minden szatyorja az a fajta keményebb műanyag, ami minden mozdulatra zörög, mint a veszedelem, a holtak is felébrednek rá. Fél hatra végzett a pakolással (szerintem boldog volt, hogy mindkettőnket felébresztett), és mint aki jól végezte dolgát eltűnt a szobából, elment dohányozni. Amikor egy órakor hazajöttem még mindig ott ült az ágyán és várta a betegszállítókat. Szerintem, ha bejött volna a pereputtya, és mindenki meg fog egy reklámszatyrot már rég otthon lett volna, hisz járni tudott. Délután öt óra körül jöttek érte, én addigra már azt is elfelejtettem, hogy hétközben hol voltam. Sajnos még vissza kellett mennem.
Itthon a férjem nem engedte akkor már hetek óta, hogy a lakásban használjam a járókeretemet. A kertben meg nem mozoghattam kíséret nélkül (nem is tudtam). Már az osztályon is egyre kevesebbet használtam ezt a segédeszközt. Az ágyam fölött már jó ideje az volt, hogy „önállóan közlekedhet”. És ez nekem nagyon jó volt...
