Tegnap, új életemben először vendégeskedni voltam. Nagyon jól éreztem magam és még sötétedés előtt hazaértünk. Nem tudom, ettől vagy az időjárási frontoktól ma nagyon fáradt vagyok. Még jó, hogy ma délelőtt hazajött a kisfiam is és átvette tőlem az ebédfőzést, mert különben nem tudom mikor ettünk volna. Annyira fáradt voltam, hogy ledőltem pihenni. Ebéd után pedig aludtam is egy jót. (A fiúk persze közben hazamentek.) Ébredés után a párom javasolta a sétát, mert nem esik, nem fúj. Jól is esett, pedig egy óra hosszat tartott. Úgy látszik engem időnként noszogatni kell, pedig bizony isten nem akarok letargiába esni. Így hát jobb ha a mai napot az időjárási frontokra fogjuk.(Biztos írtam már, hogy az agyműtétem óta nagyon frontérzékeny lettem.)
Jut eszembe, tudok, merek harapni. Nem rágni, hanem harapni. Ez is egy új dolog.
De térjünk vissza a Rehab.-ra. Az osztálynak volt két pszichológusa is. Az egyik, egy fiatal hölgy főállásban, Ő minden munkanapon ott volt. A másik egy fiatalember, Ő a hét második felében jött csak, a hét elején egy Budai Intézetben dolgozott. Előbb vagy utóbb minden páciens valamelyik pszichológus, avagy mindkettő elé kerül. Biztos ez is ki van osztva szobákra vagy ágyakra. Én a fiúnak jutottam, a tornateremből kért el. Mindenféle teszteket kellett kitölteni, és sokat beszélgettünk. Egy napon a hölgy is behívott egy beszélgetésre. Nem sok alkalommal kellett részt vennem ezeken a beszélgetéseken, mert ilyen szempontból teljesen normálisnak nyílvánítottak. Egyik ilyen beszélgetésünk alkalmával szóba került, hogy szerintem előző életemben sokan nem szerettek a humorom miatt. Hogy milyen ez a humor, azt nem tudtam elmagyarázni, csak azt, hogy kissé pikirt. Aztán jött a péntek délelőtti vizit, a Főorvos megkérdezte, hogy sok dolgom van-e ma. Mondtam neki, hogy "még vissza kell mennem a tornaterembe, aztán ebéd lesz és utána jönnek értem és megyek haza. Útközben bevásárolunk, aztán kiülök a teraszra a hintaágyba pihizni és csak mutogatok: Az ott nem egy gaz?" Na, ez volt az a pont, ahol azt mondta a pszichológus, hogy most már érti a humoromat.
Nem tudom írtam-e róla, egyszer egy kérdésem után nagyon leápolt a Főorvos, hogy egy betegnek főleg ha egészségügyis tisztában kell lennie a saját betegségével. Én még 2010 február végén, amikor kiderült, hogy agydaganatom van elkezdetem kutakodni a neten. Az első cikk vége az volt, hogy ez a fajta agydaganat hajlamos a kiujjulásra. Az én életemben pedig itt jött el az a pont, amikor tudatosan letiltottam magam az ilyen témákról. Az orvosok pedig mindig csak a saját szempontjukból jó megoldásról beszéltek, a beteg felvilágosítása senkinek nem volt fontos.Egy agydaganat nem egy torokfájás, ha szerencsénk van akkor csak egyszer van ilyen az életünkben. Miután nekem senki nem mondta el, hogy milyen beteg vagyok, nem is alakult ki bennem betegségtudat. Az elején nagyon furcsa volt, hogy nem tudok felkelni, enni, beszélni, menni. Amióta hazajöttem a Rehabról és itthon gyógyulok, már nem is akarok elolvasni semmit a betegségemről. Még most, tíz hónappal az agyvérzésem után is én lepődök meg a legjobban ha járás közben kidőlök. Erre a kis időre ami még hátra van a teljes gyógyulásomig, már nem is akarom, hogy kialakuljon bennem egy betegségtudat. A kettőslátás nem az az állapot, amit meg lehet szokni, de lassan, biztosan javul.
Na sziasztok, megyek kötni...
(Bocsika, csak most vettem észre, hogy tegnap nem publikáltam, csak elmentettem a fenti "pótolhatatlan" remekművet.)
