Huszonvalahány év késéssel most olvasom Zemlényi Zoltán könyvét, a Hoppárézimi-t. Időnként döbbenetes, ha előbb olvasom talán sok mindent nem is értek. Őt tizenhet évesen ütötte el egy autó és kapott agysérülést.A feleszméléséről és a gyógyulásáról szól ez a könyv. Köztünk két lényeges különbség van: neki agysérülése, nekem műtéti szövődményként agyvérzésem volt. Minketten az adott kor orvosi tevékenységét túlszárnyalóan maradtunk életben. Nekem kicsit jobban sikerült a rehabilitációm, mert már egyedül elllátom magam és ami az Ő szempontjából lényeges folyékonyan beszélek, nem csak írok. A másik lényeges különbség a korunkból adódik, Ő tizenhat, én ötvenhárom éves voltam amikor a dolgok történtek. Persze, hogy nekem már más a fontossági sorrendem, mások a gyógyulási elvárásaim. Ettől még ez az élet nagy kiszúrása, de mi ezt is túl éljük !
Legutóbb ott hagytam abba, hogy a rehabről hétvégeken hál istennek haza lehet menni. Most mégsem az elő hétvégéről, hanem inkább a szobaszomszédaimról írnák.Amikor kivitt a férjem és helyet csináltak nekem, a középső, mellettem lévő ágyon egy nyolcvan év körüli néni feküdt. Neki nem volt sportcipője, csak papucsa, azt pedig a tornateremben nem szerették, ezért a néni minden reggel felhúzta mindhárom pár zokniját, csak váltakozó sorrendben. A zoknikat használta sportcipő helyett. Még jó, hogy abban az időben nem volt szaglásom! Volt a néninek egy másik furcsa szokása is. Én sok mindent nemtudtam csinálni, mert nagyon fáradékony voltam még, a sötétedéssel mindenki elaludt. A mellettem lévő néni kb egy óra múlva nagy nyögések közepette lekászálódott az ágyról, kiment a vizesblokkba, pisilt, visszajött és három fingás közepette visszavackolta magát az ágyra. Két óra múlva kezdődött minden előről. Ami negem agyon zavart, mert persze, hogy felébredtem, mindig nyitva hagyta az ajtót, sohasem kapcsolta fel a villanyt, nem törölt, nem húzta le a WC-t és nem mosott kezet. A villlanyfelkapcsolásnak csak azért van jelentősége, mert a szellőztető berendezés némi késleltetéssel csak a villany felkepcsolása után kapcsolt be. Ez később, más szobatársakkal is okozott problémát. A harmadik ágyon egy aránylag fiatal hölgy volt, aki még januárban esett le fejre a padlásról, más megyében műtötték és hozták ide rehebra. Már ügyesen mozgott. Vele már régóta, de már csak pár napig itt volt az ikertestvére.Gondolkodott helyette, megmondta neki mit kell tenie. Amikor visszautazott a fiához és férjéhez külföldre, kiderült, hogy a beteg tud beszélni, gondolkodni és egy értelmes nő. Na velük laktam az elején egy szobában. Az egész osztályra jellemző volt a magas életkor, vagy a harminc év körüli, de láthatóan menthetetlen beteg. Az időseken látszott, hogy sokan csak a kaja, melegvíz és a társaság miatt vannak itt. Aztán a jóidő beálltával nagy részük el is tünt. Volt olyan beteg, aki később bevallotta, hogy már két hete hazamehetne, de nincs odahaza senki, aki szólna hozzá, itt jobb helye van.
Az első két-három hétben gyakran (minden nap) mondogatta a férjem, hogy elvisz egy másik intézetbe. Én még soha nem voltam ilyen helyen, de szerintem a többi Rehab összatéele sem különbözik ettől. Amiért én semmiképp sem akartam máshova menni, az a foglalkozásokat tartó személyeknek szólt. Mindannyian igyekeztek tudásuk legjavát nyújtani az én gyógyulásom érdekében, és nagyon hamar sikerült jó személyes kapcsolatot kialakítanunk...
