Csak röviden: A fülfájásom hála Istennek azóta sem jelenetekezett, de torokfájás, nátha, orrdugulás van bőven, mint annyi más embernek. Ebbe csak férfiember szokott"belehalni"  a nők némi recept nélkül kapható gyógyszerrel túlélik.A hőemelkedést letagadjuk, orvoshoz pedig nem megyünk, mert azonnal antibiotikumot ír föl. Kezeljük saját magunkat!

Tehát sok minden megváltozott amikor április végén áthoztak Székesfehérvárra.

Addig kórházi ruhában hesseltem az Intenzíven, itt a saját hálóingemben feküdhettem az ágyban.A férjem nagyon hamar megtanult mosni, mert velem mindig történt valami, leginkább leettem magam.Nem tudom leírni nektek azt az érzést amikor VÍZ érte habtestemet. Első este jött egy ápolónő, áttett egy spéci fürdetőágyba és kitolt a fürösztőhelyiségbe. Először Ő is bekent szivaccsal habfürdővel,megmosta a hajam, de utánna megengedte a zuhanyt és folyt rám a víz, nemcsak letörölték rólam a habfürdőt. Azt hiszem a vízcseppektől a könnyeim is folytak, már amelyik szemeből tudott.Szóval a testemet érő folyóvíz maga a csoda volt. Utánna törölközővel megtörölt és kaptam egy tiszta hálóinget.

Másnap ezt a csodát már a férjem is elkövethette velem a kórterem végéből leválasztott zuhanyzóban, ahol az ilyen szerencsétlenekre gondolva volt egy háromlábú szék is. Így is tiszta víz lett minden alkalommal szegény párom.

12 napig voltam a fehérvári Kórház lakója, orvosi szempontból nem sok minden történt velem, de nagyon sokat fejlőtem a családom, az ápolónők és a segédápolónők jóvoltából. Első három nap bejött mind a három fiú, de aztán a nagyfiam visszament Pestre dolgozni, a helyiekre hagyva pátyolgatásomat.Minden nap hoztak nekem virágot a kertből. Azt élvezték, hogy tőlem legalább megtudták a virágok nevét. Felelőtlenül megkérdezték, milyen virágot kérek Anyák Napjára. Hát kékefelejcset ! Tudtam, hogy ez van a kertben. Ha valaki nem tudja hogy néz ki az nem a tíz szakkönyv egyikében keresi meg, hanem a neten! Hova jutott ez a világ ? Azért kaptam kéknefelejcs csokrot Anyák Napjára.

Nagyfiam elkövette azt a baklövést, hogy behozta nekem a mobiltelefonomat, hogy bekapcsoljam és leglább az üzeneteimet meg tudjam nézni. A naiv lélek azt hitte ezután simán hazaviheti a telefonomat. Nem adtam oda ! Lehet, hogy furcsán hangzik, hisz alig tudtam beszélni, és csak kevesen értették meg, hogy mit mondok, de ez a mobiltelefon hozzám tartozik, az enyém. Amikor agyvérzést kaptam a fiam két dolgot vitt haza először a kórházből: a kézitáskámat és a telefonomat. Azt a fajta női táskát amiben az ember a fél életét hordja.Mindegy. E két dolog nélkül állandóan úgy éreztem korlátozva vagyok személyi szabadságomban.Pedig Pesten a saját telefonszámomon kívül semmi nem jutiott eszembe, hiába próbálkoztam. Még a saját vezetékes telefonszámunk sem. A mobiltelefonok világában nincs szükség arra, hogy mejegyezz egy telefonszámot.  Nekem most ez a mobitelefon jelentette a nagy szabadságot, pedig nem is tudtam használni, csak a párnám alatt tartottam.

Tudtam, hogy van a kertben nefelecs és azt is hogy hol, mert nem hülye lettem, csk agyvérzésem volt. Az ébredezésem első pillanataitól kezdve annak örülök, hogy tiszta maradt a tudatom és megmaradt az emlékezetem.Ahhoz, hogy az elmúlt kilenc hónapban így tudtam rehabilitálódni enek is nagy szerepe volt.

Pesten csak fekhettem, itt pedig próbáltak minnél inkább mobilizálni. Itt próbáltam ki először a járókeretet. Hát kratasztrófa volt. Azt hittem csak benem van a hiba, mert annyira legyengültem, lefogytam. Nem. Ebben a szerencsétlenségben benne volt a törzsataxiám, amiről soha egy orvos sem beszélt velem. Sok mindent kellet nég megtanulnom új életemben ! Kaptam egy tolószéket is, hogy könnyebben tudjanak mozgatni. Ennek volt amikor nagyhasznát vettem, bár először nagyon hamar elfáradtam benne. Gyengeségemre jellemző, hogy volt amikor elestem a WC-ben, mindkét kezemmel értem el kapaszkodót, mégis csengetnem kellett segítségért, mert nem volt annyi erő a karjaimban, hogy felhúzam magam.

Itt élek ebben a városban harmincöt éve. Annak, hogy átkerültem ebbe a kórházba megvolt az a nagy előnye, hogy nagyon sokan meglátogattak. Sok ismerősöm nem is tudta, mi történt velem, csak nem találtak a munkahelyemen. Ők most a blogból értesültek a betegségemről. Minden visszajelzés nagyon jól esik, és minden őszinte érdeklődésnak nagyon örülök.

 Legközelebb jobban leszek és folytatom történetemet a látogatóimmal...