Bocsika, hogy tegnap nem írtam, de nagyon sok időt eltöltöttem délelőtt a mézeskalácsaim díszítéséval, délután pedig vásárolni voltunk. Este 7-re estünk haza, akkor pedig már nagyon fáradt voltam.
Tegnap annyira zokni voltam, hogy elfelejtettem délelőtt, a születése időpontjában felhívni a nagyfiamat, pedig a 30. születésnapját ünnepelte.
Annak is nagyon örülök, hogy meg tudtam sütni és feldíszíteni a mézeskalácsokat.
Amiről most szeretnék írni, az már nyolc hónapja rémálmokat okoz nekem, remélem most vége lesz.
Én igazán nem vagyok egy veszekedős típus (kivéve családtagjaimat). Kolléganőimmel is max. szökőévenként veszekszem. Inkább nyelek, vegy megpróbálom megoldani a dolgokat. Ez nem jelenti azt, hogy megalkuvó vagyok, sőt. Inkább az életem során végzett munkám alakította így az életemet.
Volt egy ápolónő az Intenzíven, aki valamiért nem szeretett engem. Ez mindenkivel megesik, nem szerthetünk mindenkit. Amikor ekőször mosdatott meg hideg vízben, azt hittem valami tévedés van, nem is említettem senkinek. A második alaklomról tudom, hogy tudatos volt, ée nem is álmodtam. Összerázkódhattam amikor hozzámért a hideg víz. (Ha fekvőbeteg vag yés álmos fokozottan érzékeny vagy).Megkérdezte, hogy hideg-e a víz, és amikor bólintottam, hogy igen, akkor azt mondta, hogy nem baj. Azt hiszem még ezt is szó nélkül tűrtem volna, ha nem történt volna abban a műszakban még valami.Műszak vége előtt jutott eszébe, hogy nekem még branült kell betennie.
(Amikor kezdtek ébresztgetni először azt hittem a fiuk az Apjukat akarják megleckéztetni, aztán azt, hogy engem.De amikor minden nap vénát kellet szúrni, mert ugyan elvileg két napig is bírja egy, nekem rendszeresen szétdurrantak a vénáim.Na és ez nagyon fájt. Akkor jöttem rá, hogy iutt véresen komoly játszmáról van szó, hisz a fiaim azt nem akarhatják, hogy nemkem valami fájjon.Rendszeresen szűrkálni pedig azért kellett, hogy az infúziót be tudják kötni. Volt nekem az elején preparált vénám, de egyszer azt hittem, ha kiszedem magamból az össze csövet, úgy meg haragszanak rám, hogy hazaküldenek. A frászt, amit tudtak visszadugtak, és lekötöztek, hogy ne csináljak ilyet mégegyszer. Így ért akkor a látogatás is, és a férjem szerint nem voltam egy felemelő látvány.)
Tehát tudtam, hogy mire számíthatok, és inkább az ágy szélet szorítottam, mint hogy a karomat megmozdítsam. Mindenkivek előfordulhat, hogy elsőre nem talál vénát, ettől még nem dúl össze a világ ! Na, de az én ápolónúm nem így gondolta, és elkezdett velem kiabálni, hogy Ő nem azért tanult évekig, hogy hajnalban bolondoknak szurkáljon vénát.
Na itt szakadt el a cérna nálam. Neki csak annyit írtam a füzetbe (és ez most is megvan), hogy könnyű bekerülni ebbe az ágyba, de iszonyú nehéz kimászni belőle, még ha egészségügyis is vagy. Így ért minket a műszakváltás.
A férjem már a látogatása elején látta rajtam, hogy valami történt. Miután beszélni nem tdtam, leírtam neki, hogy mi történt.Ő hitt nekem, és odament a nővérpulthoz, hogy panaszt tegyen. Mivl hétvége volt, nem tudott beszélni a főnővérrel, csak az ápolónőkkel, de megígérték neki, hogy azt az ápolónőt nem fogják hozzám beosztani.
Így jött el az esti műszakváltás ideje, ée jelent meg az én kedves ápolónőm. Ugyan nem mellém volt beosztva, de odajöt hozzám és számon kérte rajtam, hogy hogy mertem én Őt bepanaszolni, amikor őrá még soha nem volt panasz.És miért hisznek nekem és nem neki ? ( Nem egészen így volt, már más is panaszkodott rá.) Kérdem én, ha velem, mint szakmabelivel és tudatánál lévővel így viselkedik, akkor mit csinál azokkal akik eszméletlenek. Ha ebbe éli ki magát miért vállal munkát ilyen helyen. Erre az osztályra nem önként jönnek a betegek, ha szerencséjük van, csak huszonnégy órás megfigyelésre helyezik ide őket. Mindenkinek megvan a saját baja, amivel befeküdt az Idegsebészetre, azt sem lehetett könnyű feldolgozni. Erre senkinek sincs szüksége...
