Miután túl voltam az első megdöbbenésen csak felhívtam életem párját, hogy jöhet értem, mivel négy órával ezelőtt hazaküldtem. Később kiderül,hogy nem tudott otthon semmit sem csinálni, mert a telefonomra várt,időnként küldött egy-egy érdeklődő sms-t.Amíg megérkezett a szakadó esőben, felhívtam két kolléganőmet is elmondani az eredményt, mert valakivel muszáj volt beszélni róla.
Végre megérkezett az autónk! Nem tudom, a telefonba nem akart tudomást venni róla, vagy akkor tényleg nyugodt volt a hangom, de azonnal megkérdezte, hogy "valami baj van, hogy sírsz?". Szerinte csak az következett be amiről a húszas éveim elején állandóan beszéltem, hogy tudniillik agydaganatom lesz.
Milyen szelektív az emberi emlékezet? Tényleg állandóan Karinthyt olvastam vagy Latinovits-ot hallgattam lemezről, mert szent meggyőződésem volt az agydaganat. (A műtét előtt egy álmatlan éjszakán újraolvastam Karinthy-től az Utazás a koponyám körül-t.Még mindig nagy könyv!)
Aznap este már csak a két fiamat hívtam fel, ezen kívül nem voltam hajlandó beszélni a bajomról, merthogy beteg nem voltam, "csak" találtak valamit a fejemben. Azóta már sok víz lefolyt a Dunán, de még mindig nincs betegségtudatom.
Nagyon sajnáltam a családomat, főleg a fiaimat, hogy ilyen fiatalon szembe kell nézniük az Anyjuk betegségével. Szegény naiv lelkek, ők csak az internetről tudhatták meg azt, amiről én már az iskolában tanultam anno. Amúgy az internet egy rakás lófütty ilyen szempontból, a lényege, hogy már egy náthába is bele lehet halni, hát még egy agydagantba! Első reagálásukra úgy tűnt a nagyobbik fiamat viseli meg inkább a dolog, később rájöttem a fiatalabbik legalább annyira őrlődött, de Ő férfi és nem mutatja.
Ez a hétvége volt az amikor csendben magamban átértékeltem az egész életem.Eddig fontos dolgok lettek semmivé, és eddig észre sem vettek fontossá. Csak ez az egy életed van, ezt kell jól élned !
Nem akartam változtatni eddigi életemen, ezért hétfő reggel mintha mi sem történt volna mentem dolgozni. A dolgok szépen is alakultak, egészen a első "Ugye minden rendben volt pénteken?" kérdésig. Csak akkor kezdtem sírni amikor már minden kolléganőm sírt. Azt hiszem ez volt az egyetlen nyilvános mélypontom, mert az nem lehet,hogy ez velem történik meg, mivel érdemeltem én ezt ki !
