Az eutanáziáról csak az nyilváníthat véleményt, aki már maga is átélte az "élményt". Fölösleges dolog "okos" honatyáknak, honanyáknak tépni a szájukat, és fölösleges dolognak tartom mindenféle jogszabályokkal szabályozni a dolgokat. Aki nem élte át, az nem tud korrekt véleményt sem mondani. Nagyon nehéz döntést hoz az a család, amelyik úgy dönt, hogy kapcsolják ki a gépeket, mert a hozzátartozójukat már egy ideje csak azok tartják életben. Bármilyen nehezen és akárhányan is hozzák meg a döntést mégis egész életükben ott lóg a fejük felett. Senki nem tudhatja, hogyan viselkedik egy adott helyzetben. Van aki amikor megtudja, hogy megtámadta a gyilkos kór, nem tudja feldolgozni. Nem mindenki akar küzdeni az életért, nem akarja átélni a borzalmakat, nem tudja feldolgozni a rá váró fájdalmakat. Ők az eutanázia tiltása miatt öngyilkosok lesznek. Fiatalon azt gondoltam, hogy ez gyávaság. Most már másként látom a dolgokat. Az egy dolog, hogy egy más tudatállapotban van az ember, de akkor is nagyon nagy lelkierő kell ahhoz, hogy valaki önként eldobja magától az egyszem, megismételhetetlen, nyüves életet. Hogy néhányan visszaélnének az eutanázia lehetőségével, hát Istenem, az élet minden területén van selejt. Ezt kénytelenek vagyunk tudomásul venni.
Mindezek a gondolatok napok óta a kutyánk miatt foglalkoztatnak.Több, mint egy hétig halogattuk a végső döntést, pedig tudtuk, hogy egyszer dönteni kell. Öreg volt már szegény, elmúlt 14 éves. Kb két éve már, hogy nem tudott felugrani a kerítés lábazatára, megdöbbentő volt, amikor ezt először láttam. Aztán fokozatosan romlott az állapota, de hát a szemünk láttára öregedett, nagyon szerettük. Még azt is sztoikus nyugalommal fogadta, hogy megsüketült. Ritkábban jött elénk a kapuhoz, mert nem hallotta, hogy hazamentünk. Egyre többet aludt. Aztán beütött a krach! Egyik napról a másikra lerobbant. Nem evett, nem ivott, kedvetlen volt. Többször is kijött hozzá az állatorvos, gyógyszereztük és bíztunk a csodában. De csodák nincsenek! Csak felvágottat evett, azt is csak akkor, ha tenyérben elé tettük. Inni csak akkor ivott, ha belenyomtuk a fejét a vizébe. Tudomásul kellett vennünk, hogy már meg is vakult szegényke. Megrendítő volt látni, ahogy keringett a tercián. Farkát behúzva, orrát földre szorítva, és nekiment mindennek. Már Bagira, a macska sem tudta megvigasztalni. Nem látta, nem hallotta szegény. Aztán amikor már nem evet, nem ivott semmit még segítséggel sem, akkor kénytelenek voltunk meghozni azt a döntést, amit akkor már több mint egy hétig halogattunk. Feladta a kutya harcot és kénytelenek voltunk kihívni az állatorvost, hogy altassa el. Nem volt könnyű döntés, és nem is akartam látni. Az az én egyetlen szerencsém, hogy a férjem magára vállalta az asszisztálást és a kutya elásását is. Nekem csak a könnyek hullatása jutott. De azért nem szívesen élném át mégegyszer. Hosszú ideig volt velünk, nagyon hozzánk nőtt. És ezért hiányzik most nagyon. Még nagyon friss az élmény, idővel biztosan jobb lesz minden. Tudom, hogy csak egy kutyáról van szó, de ez a kutya 14 évig velünk volt. Láttuk felnőni és később megöregedni.Akit nem érint meg egy ilyen történés, annak nincsenek is érzései. És, hogy klasszikus idézzek, az egyéb aljasságra is képes.
Fussál Szutyóka az örök vadászmezőkön...
