Nem tudom hallottátok-e tegnapelőtt a kövek gördülését? Tegnapelőtt voltunk kontrollon az Amerikai úti Idegsebészeten. Hiába készült el már három nappal előtte a koponya MR-m, és tudtam hogy negatív, igazándiból csak akkor nyugodtam meg, amikor a professzor közölte velem, hogy nincs agydaganatom. Hiába, aki egyszer megégette magát, az már mindentől fél. Hiába tudtam, hogy az eredményem negatív, csak a bizonyosság nyugtatott meg. A leletem minden mondatát megmagyaráztattam magamnak. Most már tudom, hogy csak a műtéti heg adott árnyékot a felvételen, de szerencsére szó sincs semmiféle daganatról. (Ettől a kiújulástól való félelem még nem múlt el, minden nap csak haladék.)
Az mindig is boldoggá tett, hogy Ő meg van elégedve az állapotommal. Végül is az agydaganat műtét sikerült (maradvány nélkül kivették a daganatot), az agyvérzés már „csak” bónusz volt. Ennek a bónusznak az hatásaival küzdök több, mint három éve. A férjem és a fiaim sokat tudnának mesélni. Fehérváron már én vagyok a szemészek réme, mert egyetlen szer sem használ igazán.Erre megint azt a választ kaptam, hogy a szem nagyon makacs. Az én olvasatomban ebben benne van az is, hogy most már életem végéig kettőslátásom lesz és fájni fog a jobb szemgolyóm. Az az én bajom, hogy most már nem mindig van kettőslátásom, viszont soha nem tudom elhinni, hogy amit látok az pontosan ott van-e ahol látom. Engem ez is nagyon zavar, miközben szájtátva hallgatok embereket, hogy ő aztán nem látja mi van ott. Biztos az én hibám, hogy nem tudom felfogni, hogy lehet úgy élni, hogy nem látom tisztán, mi van körülöttem. Persze, biztosan mindenhez hozzá lehet szokni.
A másik, ami nekem nagyom sok gondot okoz,(és most már tudom, hogy a mozgáskoordinációs központ eltávolításából ered) az instabilitás. Nagyon sokat gyakorlok, (ezért is tanultam meg anno járni), de azért vannak még hiányosságok (és valószínűleg nagyon sokáig lesznek még). Tudom, hogy néhány dolgot tudomásul kéne vennem. Persze az ember szeretne megcsinálni dolgokat a kertben, hogy ne mindent másnak kelljen. Ezért aztán belépünk a magasított virágágyásba metszőollóval a kézben és még le is hajolunk. Ezek után igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy az ember elveszíti az egyensúlyát. Azt megtanultam, hogy eséskor ha lehet ne üssem be a fejemet, de a mai napig nem teszem le a kezemet. A krumpliszsák valóban példát vehetne rólam. Még szerencse, hogy nem magasról estem.
Amúgy pedig még mindig szép az őszi lombszín…
