Már hosszú évek óta a családi viccek témája, hogy én mindig a halálozási híreknél kezdem el olvasni a megyei napilapot. Pedig ez szerintem teljesen normális. Hosszú évekig csak azt néztem, hogy ezt is túléltem. Mostanában viszont egyre gyakrabban találkozom ismerősök nevével is. Ez időnként nagyon megvisel. Így voltam ezzel szombaton is. Tudtam, hogy betegeskedik, de évek óta nem találkoztunk már. Ő világéletében a pozitívitás jelképe volt. Most, a halála után tudtam meg, hogy mekkora harcot vívott a rákkal és annak áttételes daganataival. Még mindig nem tudtam feldolgozni a halálát, és nem megyek el a búcsúztatására. Nem bunkóságból, hanem, mert nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni. Kati, nyugodjál békében! Isten Veled!
Amúgy is „világ vége” hangulatom van hetek óta, ez a halálhír nem dobta fel a hangulatomat. A bal oldali törzsre korlátozódó fájdalom már csak hab a tortán. Annyira fája hátam, hogy néha sírni tudnék a fájdalomtól. És mindezért csak a munkahelyi légkondit tudom okolni, ahol egyik oldalról 22 fokot kapok, a másik oldalról 28 fokot, miközben odakint 35 fok van. Majd ha mának is lesznek panaszai, meggondolják hogyan használják. Persze, lehet hogy csak én vagyok az oka az izomfájdalmaimnak! Ha nem akadályozna néhány életvitelszerű dologban biztosan nem is foglalkoznék vele. Így viszont hiszek a masszírozásban, a kenőcsökben, és bízom benne, hogy hamarosan már csak egy rossz emlék lesz. Most viszont nagyon megvisel. Nem csak a kibírhatatlan kánikula, hanem még ez is. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Én most nem csak táncikálok, hanem nyögök is.
Csodálom családom tagjainak a végtelen türelmét. Amikor én elkeseredek (ami mostanában gyakran előfordul) ők mindig bátorítanak, erőt adnak, dicsérnek. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy nélkülük én soha nem álltam volna lábra. Soha nem fogom tudni nekik megköszönni.
Most két hétig aggódom az egyik fiam miatt, aki megígérte, hogy minden nap küld sms-t, hisz tudjuk "utál telefonálni"...
