Anno, a rehabilitáció után azért kezdtem el blogot írni, mert éjszakánként rémálmaim voltak az OITI Intenzív Osztályán eltöltött időről. Mindenki azt hitte, hogy nem fogok emlékezni semmire. De egy hónap hosszú idő! Időnként ébren voltam, és ezekre az időkre sajnos emlékszem. A családtagjaim szerint a durva dolgokra nem, akkor valószínűleg kómában voltam, de nekem ezek az emlékek sem kellemesek. És az idő elteltével nem igazán akarnak halványulni.
Mostanában sajnos megint felvillannak az intenzíves, és rehabilitációs emlékképek. És főleg napközben. Főleg azóta fokozódtak, hogy voltunk Zalában, Apukámnál. Legalább éjszaka nem álmodok vele, csak simán vannak alvászavaraim, hánykolódom álmatlanul az ágyban.
Délelőttönként munka közben nincs időm, energiám ilyenekre gondolni. Meg kell mondanom, még most fél év elteltével is sok energiámat veszi el, hogy úgy viselkedjek, mintha nem történt volna velem semmi. Régóta gondolkodom rajta, és még most sem tudom megérteni, hogy akivel történt valami annak miért kell többet bizonyítani a többieknél. Nem álltam sorba sem agydaganatért, sem az agyvérzésért. Csak úgy jött! Hálás lehetek a sorsnak, hogy két évvel az agyvérzésem után tudok dolgozni. De már soha nem leszek a régi! Lassabb vagyok, sok energiámba kerül, hogy úgy járjak, mint akivel nem történt semmi. Ez nem mindig sikerül. (Ma délelőtt guggolás helyett sikerült seggre ülnöm, és ezzel megijeszteni néhány embert.) Tudom, hogy labilisebb vagyok, mint voltam, de tényleg nagyon igyekszem palástolni. Lassabban beszélek, mozgok, mint a többiek, de idősebb is vagyok náluk. Szerintem nem lehet összehasonlítani egy ötvenest, egy harminc-negyven év körülivel. Majd ők is lesznek ennyi idősek, ha megérik. Mert az életkor nem érdem, hanem állapot. Ami nagyon rosszul esik, az az, hogy néhányan átnéznek rajtam. Igaz, hogy én a nyelvemet a számban tartom, és csak evéskor és beszédkor használom, nem pedig egyébre. Nem baj, így nem kell velük beszélgetni, nem mintha lenne közös témánk.
Tehát munkaidőben a munkára koncentrálok, nincs időm a saját nyavalyáimmal foglalkozni. Utána viszont jön otthon a kert. Ha ez nem lenne biztosan depresziós lennék. Itt viszont van lehetőség beszélgetni a virágokkal, szemrevételezni a fákat, bokrokat. Persze vannak monoton munkák is, ilyen a kapálás, amikor aztán feltörnek a régi emlékek. Ahogy múlik az idő, úgy okoz nekem egyre nagyobb gondot, hogy hogy tudom feldolgozni azt ami velem történt. Nagyon nehéz elfogadni, hogy sok mindent nem tudsz egyedül megoldani, segítségre van szükség. Mellettem áll a családom, de egyre inkább úgy érzem, hogy teher, hogy állandóan rám figyeljen valaki. Előző életemben nagyon önálló voltam, és ennek most már örökre vége!
Napok óta rettenetesen fúj a szél. Frontok jönek-mennek. Biztosan ez is belejátszik a rosszkedvembe. Nem hisztizhetek, de nagyon nyűgös vagyok és minden nyögvenyelős.Az még egy egészséges embert is megvisel ha egyik napról a másikra tizenöt fokkal változik a hőmérséklet, hát még egy olyat akinek amúgy is gond van az agyával. Annak örülök, hogy legalább a fejem nem fáj! Ha beteg vagy mindennek tudsz örülni. Csak az tudja megbecsülni az egészséget akinek már nincs. Ezt nem lehet megtanítani, beszélhet róla bárki, de csak az tudja értékelni, aki már átesett rajta valamilyen formában. Ez azok közé a dolgok közé tartozik, amit meg kell tapasztalni, ahhoz, hogy megértsd, ettől nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket, bár az enyémek biztos sokat tanultak az én látványomból.
Tegnapelőtt meglátogattam egy másfél napos kisfiút. Gyönyörű! Sajnos nem az én unokám, de majd annak is eljön az ideje...
